Close-up of gloved hands passing the surgical scissors, operating room, hospital
Kultúra

Saját orvosa szúrta oldalba az üvöltő beteget a budapesti kórházban

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2016. 07. 10. 09:00

Kalapácsol, bazmegol, kalapácsol, bazmegol. Az Alibi című, félévente megjelenő antológiából matinézunk.
Korábban a témában:

Semmi szükség

 

Hát-nin-csen-er-re-sem-mi-szük-ség – szótagolja az orvos, csöppet emeli bal karját, épp csak annyira, hogy hófehér köpenyzsebbe csusszanhasson a boríték, ragadozó szárnyat rebbent, de föl nem száll, a sas mégsem kapkod, már ha csőribe száll az a légy. Jobb kezében cigi, utolsó slukk, a füstöt kifújja az ablakrésen, aztán királydekk száll, alagutat éget a ködbe, fagyalon landol két szinttel lejjebb.

Hát-nin-csen-er-re-sem-mi-szük-ség, ezredjére mondhatja, szórakozott rutinnal nyom aprót a páratlan szótagokon, nin, er, sem, szük, elnéz a fülem mellett, bele az urológia húgyszagába; „fűben, fában, földben, vízben van az egészség, ami az egyik embernek orvosság, az a másiknak méreg”, mondja Eke Máté a Tenkes kapitányában, franc tudja miért jár feszt ez a fejemben, „tyűben, fájban, vesekőben, vizeletben a nehézség, ami az egyik embernek orvosság, az nekem bazmeg”, nem túl szellemes, mégis ez a ferdítés csípődik be, mantrázom.

Két hete tart a tortúra, két hete nem alszom, csak ájulok félórákra, míg a görcs nem ébreszt, lement tíz kiló, vénám kidurrant, ég a branül, barátom az Algopyrin, testvérem a No-spa, hatóránként szúrnak belém két barátot és két testvért, sűrűbben nem lehet, ha kaparom a falat, akkor se.

Úgy kezdődik, hogy éjfélkor felülök az ágyban, hogy mi ez a derékfájás, aztán felállok, hogy mi ez a rémes derékfájás, aztán kinyitom az ablakot, fejem kitolom a télbe, hogy mi a szar ez, aztán óbégatok, aztán be az autóba, vááá, hát sose érünk a kórházba, a kaputól görnyedt sprint, a portás annyit kérdez, „vese?”, trappból kérdezek vissza, „veseee?”, éjszakai ügyelet, azonnal csináljanak valamit, nem, előbb adatfelvétel, „neve?”, „Nagy… asztakurva… József”, satöbbi, vérnyomásmérés, „nem lehetne inkább valami cuccot?”, és végre szer, a fecskendő pumpája kitolja belőlem a görcsöt, tényleg, még bent a tű, de már jó, ilyen lehet a drogosnak, „ha megint fáj, tessék jönni”, jó, haza; reggel üvöltős ébredés, autó, másik portás, „vese?”, „veseee!”, befektetnek.

Megszűnik a kint, csak a bent marad, kő van, görcs és görcsoldó, „igyon sokat, hátha kijön”, nem jön ki, napok telnek, szakáll nő, haj rasztásodik, papíron beutalt, valójában báb, homlesz.

Randevú az ultrahangos kőtörővel, egyszer, kétszer, háromszor, feketevéres a vizelet, ennyi az eredménye; az utolsó zúzás utáni este szokásos őrjárat a folyosón, föl-le-föl-le-föl-le, számolnám a kockákat, de linóleum, még egy óra a koktélig, lefoglalom magam a karom borogatásával, délután a nővér túltolta a tűt, „valami lett az érrel”, cseresznyényi duzzanat lüktet rendületlenül; fiatal doki jön, még a kiégésen innen, képes két kedves mondatra, mondom, nem mozdul a kő, és már én is alig, olvasom a neten, van valami endoszkópos eljárás, mire ő, hogy holnap már péntek, tele a műtő, aztán szombatvasárnap, akkor ugye „itt minden halott”, de aztán a főorvos úr biztos keres időpontot a hétre, és csak nyugi, ha kritikusra fordul a helyzet, ha durván vérzek, életveszélyben van mód rendkívüli műtétre, akár hétvégén is, ám azt nem kéne erőltetni, mert nem tudni, épp ki az ügyeletes, és az endoszkóp olyan, azzal „mellé is lehet nyúlni”.

Image: 73413532, Tökölön található az ország egyetlen rabkórháza. Az ország összes büntetés-végrehajtási intézetéből irányítanak ide beteg fogvatartottakat, ha az anyaintézmény már nem tudja őket ellátni. Az egyszerű gyomorrontástól a végstádiumú rákig minden betegséget kezel a személyzet a háromszáz ágyas intézményben., Place: Tököl, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Neményi Márton

Vesésen csütörtökből nem látszik a négy-öt nap múlva, nincs is olyan, túlélési ösztön falja föl az avítt elvet: későesti telefon egészségügyes ismerősöknek, segítsetek, ezek kinyírnak; bő egy óra múlva visszaszól a leggyorsabb mentor, hogy elintézve, a Duna túlpartján átvesznek; ágyból riasztom az orvost, „távozom, doktor úr”, néz, hogy ilyen nincs, mondom, pedig ez már az, de hát nincs ki gépelje a zárójelentést, megyek én anélkül is, de mit szól a főorvos úr, az semmi, mit szól a vesém; pizsamára húzom a farmert, a kabátot, amikor, mint Jézus, megjelenik a főorvos úr, hogy a kedves beteg nincs olyan állapotban, mondom, le kell kötözzön, különben itt nem tart, szerencsére kötél sincs a kötszerraktárban, legalább írjam alá, hogy saját felelősségre, aláírom, de mégis miért, mondom, bizalomvesztés.

Hát ki visz át a túlpartra?, átvisz, éjfélkor csöngetek az új helyen, gyűrött a doktor, eszembe juthatna, hogy pár óra alatt már a második orvosálmot szaggatom szét, de nem jut eszembe, mert görcsölök; úgy mér végig, mint egy vadembert, mondjuk úgy is nézek ki, másnap, hogy megborotválkozom, odaveti, nem poénból, hogy „jé, így már egész emberszabású”; két barát, két testvér mixszel nyit, aztán kérdi, mire a kórházváltás, neki is mondom, hogy bizalomvesztés; nem simogat a tekintete.

A péntek eltelik vizsgálatokkal, a hétvége meg itt is víkend, nyüszögős, hétfőn jön az itteni főorvos, „aha, maga miatt telefonáltak csütörtök éjjel”, ég a fülem, de legalább addig se a vesémre figyelek, tologatja hasamon az ultrahangos kamerát, lebasz, miért nem tele hólyaggal jövök vizsgálatra, ha lenne még méltóságom, mondanám, „azért, mert senki se szólt”, de persze nem mondom, viszont elnézést kérek, nézi a nyelvem, „száraz, igyon többet”, dühös, őszintén megrémülök, ígérem, eztán vedelek, megenyhül, utolsót pislákol bennem az egó, és elhűlve nyugtázom, boldog vagyok attól, hogy már nem haragszik rám a doktor bácsi, aki így szól, „most egy darabig sokat iszunk, hátha kijön a kövünk”, mármint én iszom és az én kövem, mégis oly balzsamos a többes szám, hiszen együtt csinálunk valamit, ő, a fehérköpenyes és én, a pizsamás.

Megint napok telnek, szemérmes angyal tartja bennem a lelket.

Csak azért se mondom ki magamban, hogy „atyavilág, itt ugyanaz megy, mint a másik kórházban”, inkább iszunk, görcsölünk, barátit, testvérit drogozunk, nem alszunk, délutánonként ablakból lessük, ahogy kocsijába száll, s hazagurul a főorvos úr, minket meg, hiába a következetes többes szám, itt hagy, míg egyszer csak azt mondja egy reggeli telehólyagos szuttyogatás után, hogy „na, ez tényleg nem akar kijönni, holnap reggel felmegyünk érte, jó?”, jó hát.

Eljő az a holnap, mindjárt vége, betolnak, gerincen szúrnak, deréktól lefelé eltűnök, a főorvos úr kézbe vesz, ezt onnan tudom, hogy mondja, miközben csinálja, „most bevezetjük a katétert”, matatás, pár perc, „na, itt is van, simán ment, megnyugodhatunk”, plasztik csövecskét dugaszol, megrázza, benne fekete kövecske, kémcsőcsörgő, én újszülött és frissen szült anya egyszemélyben, keblemre ölelném főorvosomat, de csak a kavicsom jut, kitolnak, kórterem, vipes a gyógyulónak, a sarokban kistévé, ketten vagyunk betegek, a túlsarokban harsány lábadozó szőrmés rokonsággal, csupán másodpercekre csöndesednek, míg engem pucéran átemel a személyzet a gurulóról az ágyba.

Boldog vagyok, igen, megcsináltuk, a főorvos úr és én; tízpercek futnak, megmozdul pár lábujjam, aztán a bokám, aztán tovább, aztán lassan a lábam is megint az enyém, a fenekem, a derekam, és ez?, óha, óbaaasssz, olyan görcs, mint még sose, pedig párszor hittem, nincs följebb, félbénán ordibálok az ágyban, lesnek a látogatók a kistévé alól, az egyik zavartan becsukja a kórterem ajtaját, legalább a folyosón ne hallják a műsort.

Érkezik a nővér, mondom, épp patkolok el, kimegy, hívja az osztályos orvost, az összefonja ujjait, a főorvos úr betegéhez ő ugyan hozzám nem nyúl, a főorvos úr viszont bement egy nagyműtétre, az két-három óra, minimum, és nem, fájdalomcsillapítót, görcsoldót nem adhat, gerincérzéstelenítés után tilos, letegezem, bírja, elmegy, visszajön egy idősebb orvossal, ketten hümmögnek, elmennek, jön a műtős, visszatol, úgy nyolcan állnak körül.

Fotó: MTI/ Oláh Tibor
Fotó: MTI/ Oláh Tibor

Az első fél órában sikítozom, aztán hörgök, aztán nyálam folyik, aztán a taknyom is, a könnyem folyamatosan, igazából nem vagyok magamnál, a vesém fel akar robbanni, és erre megvan minden oka, ugyanis, mint utóbb kiderül, a kivett kő helyén ödéma nőtt, elzárta az urétert, azt a csövecskét, amin a veséből a hólyagba csorog a húgy, de a vese erről mit sem sejt, dolgozik, szűr, gyűjt, lökné ki a vizeletet, nem megy neki, mire program szerint növeli a nyomást, de úgy sem megy; takony-nyál-könny kombó.

Semmi sem tart örökké, még egy nagyműtét sem, érkezik fáradtan a főorvos úr, csóválja fejét, nincs velem megelégedve, ismét beül terpesztett lábam közé.

Tolja a katétert, szárazon, hisz fájdalomcsillapítót még most sem lehet, nyugodt, teszi a dolgát, először is elállítja a vérzést, pontosabban a vérzésünket, kénytelen szegény, mert monitorán semmit sem lát, de csak nem sikerül a dolog, amitől káromkodni kezd, bazmegol folyamatosan, folyik homlokán a veríték, végül azt mondja, „nincs mese”, ez nem hangzik túl jól, farkamban a katéterrel az oldalamra fordít, kisvéső, kiskalapács, és nekiáll átütni az oldalamat; az ájulás és a sírás között vacillálnék, ha működne az agyam, egy nővér kezébe kapaszkodom, két nap múlva mutatja majd a véraláfutásokat a csuklóján, a főorvos úr bazmegol tovább, dühöszavartan magyarázza inkább a szakasszisztenciának, mint nekem, nekünk, hogy a vese ökölnyi szerv, csupa izom, elképesztő vitalitással bír, ha átszúrják is, percek alatt beheged a seb, és most az történik, hogy mivel a természetes lefolyása eldugult, a testen kívülről kell utat nyitni a beltartalomnak, konkrétan bele kell szúrni egy üreges tűt; kalapácsol, bazmegol, kalapácsol, bazmegol, de az az ökölnyi, vitális izomcsomó csak nem hagyja magát, egyre elcsúszik a szorgos véső elől, de hiába ravaszkodása, mert egyszer csak bent a készség, s ott surrant eperszín pisi és vér, ahol még sohasem; a belső nyomás a légkör szintjére mérséklődik, eufória.

Ismét a hátamra fordítanak, még mindig szárazon kis fémhálót tolnak föl az uréterbe, az neki a feladata, hogy eztán ne hagyja elzáródni, beödémásodni a csövecskét, nem érzem, minden ízemben reszketek; amúgy azt a hálót behelyezhették volna a reggeli műtéten is, akkor nincs a második horrorkör, de „annyira jól ment minden, azt hittük, nincs rá szükség”, a főorvos úrtól tudom ezt meg később, miközben biztatóan paskolja combomat.

Kitolnak, három cső lóg ki belőlem, egy pöcsből, kettő veséből.

Éjjel kettőig alszom, csengetésre riadok; házirend szerint tízkor zárják az osztály, ha beteg érkezik kintről, nyomni kell a bimbamot, most épp bimbam van, és van még valami, de az a még valami tökéletesen indokolatlan, hiszen kövem nincs, ödémám sem lehet, mégis megint fáj, kurvára fáj, megint ordítok, nyomom a nővérhívót, Robi érkezik, ő az éjszakás nővér, „na, mi van megint?”, nézi a csöveket, „nincs szerencséd, cimbi, mindkét vesés eldugult, hm, mi a fasz lehet odabent?!”, másfél óra múlva ér hozzám az orvos, ennyi idő kellett ellátni az ügyeletre beeső beteget, zokogok, ami készületlenül éri a dokit, fiatalember, alig túl a szakvizsgán, ha egyáltalán, de legalább könnyebben megy a tegeződés, „tényleg eldugult”, így erősíti meg Robi nővér diagnózisát, eltűnik, félliteres fecskendővel tér vissza, „ez kicsit fájni fog”, kicsit?, vizet présel az amúgy is pattanásig feszült ökölnyi, vitális, izmosba, üveghangon rikoltom, hogy „ezt bazmeg most hagyd abba”, aztán kiszívja, bogyókkal, gilisztákkal toccsan az alvadt húgyvér egy tálkában, aztán a másik csővel is eljátssza ugyanezt, „inkább simán lőjél le, jó?”, nevet.

Tudom, hogy sosem lesz vége, de persze megint tévedek.

A következő napokban fekszem, iszom, annyi a dolgom, hogy óránként lejegyzem, meddig ér a vizelet az ágyszélre akasztott zacskóban, milliliterben mérem a mindenséget, ha telik a tartály, az jó, ha nem telik, az rossz, szerencsére egyre csak telik; apátia, a gyógyszerek mellékhatása lehet, igazából nem fáj semmi, csak csöndben, unalmasan sajog mindenem.

Egyetlen vicces közjátékra vagyok a gyógyulástól, huszonnégy órával az attakhegy után egyszer csak azt rögzítem, hogy hatvan perc múltán sem emelkedik a húgyszint, sőt még egyszer hatvan perc után sem, miközben feszül a hólyagom; nem rémülök meg, inkább kíváncsi vagyok, mit lehet még kihozni ebből az egészből; iszom pár decit, jöjjön, aminek jönnie kell, és jön is, tiszta fizika, nyomás versenyez nyomással; képzeljünk el egy rugalmas falú csövet, legyen ez élő szövet, legyen, mondjuk, az én húgycsövem, képzeljünk el ebbe a csőbe egy kevésbé rugalmas másik csövet, legyen ez műanyagból, s legyen ez a katéter a húgycsövemben; normál helyzetben az élő cső ráfeszül a műanyag csőre, melynek ugye az a feladata, hogy a hólyagból kivezesse a vizeletet a világba, csakhogy a műanyag csövet alvadt vérdarab zárja el; valaminek előbb-utóbb engednie kell, enged is, és egyszer csak rútul összehugyozom magam; mi a megoldás?, bizonyos nyomás felett a vizelet a műanyag cső és a húgycső között utat talál magának, s jótékonyan a dugulását okozó alvadékot is kisöpri.

Forró tócsában fekszem, s röhögök.

Apránként felépülök, kivesznek belőlem fémhálót, műanyag csövet, noteszembe vésem: vizelni jó; darabig lábadozom, kiengednek, búcsúzóul a főorvos úr háromszor mondja el, hogy „ezerből egyszer fordul elő ilyen halmozott komplikáció”, nem fogadja el a borítékot, elköszön; kibotorkálok a folyosóra, zsebemben a megmaradt para, a sarokban, az ablaknál egy másik doki cigizik, összesen tán kétszer nézett rám, fogalmam sincs, miért lépek hozzá, fogalmam sincs, mit köszönök neki, mindenesetre nem telik el tíz másodperc, és már szótagolja is, hogy hát-nin-csen-er-re-sem-mi-szük-ség.

Alibi hat hónapra – Füst

Nagy József írása

Hamu és Gyémánt; Alibi Kft., 2016

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.