Kultúra

Kisdiák nyitott rá a tanárra és a tanárnőre a fiúvécében

24.hu
24.hu

2016. 06. 26. 09:00

"Kovács igazgatóhelyettes úron a sok dioptriás szemüvege, a nadrágja leharmonikázva a földön, a szép tanárnő ül a kagylón, rózsaszínű kombinében." Könyvet írt a színész. Márton András a Matiné.
Korábban a témában:

AZ OROSZTANÁRNŐ

Csak színekre és a hangokra emlékszem, az eseményt magát nem értettem, tehát nem tudtam sem magamnak, sem másoknak elmondani. Évekig kellett várnom, amíg valami magyarázatot találtam a látottakra.

Akkor már régen Budapesten laktunk. Negyedik osztályban kezdtünk oroszul tanulni, egy nagyon szép tanárnőtől. Természetesen fogalmam se volt, hogy miről van szó az órákon, hogy miért kell ragozni az igéket meg a főneveket, csak csendben csodáltam a tanárnőt.

Talán számtanóra volt, amikor hirtelen úgy éreztem, ki kell mennem a vécére. Kikéredzkedtem. A folyosón egy lélek se járt, bekanyarodom a fiúvécébe, benyitok az első fülkébe, de amint kinyitom az ajtót, látom, hogy vannak bent. Ketten vannak, a földön ruhák ledobálva. A két arc meglepően vörös. Felém fordulnak, meglepetten.

Az egyik az igazgatóhelyettes, a másik a szép orosztanárnőm. Kovács igazgatóhelyettes úron a sok dioptriás szemüvege, a nadrágja leharmonikázva a földön, a szép tanárnő ül a kagylón, rózsaszínű kombinében, és a kezében van valami nagyon vörös dolog. Szaggatottan lélegeznek. Így meredtünk egymásra. Szinte köszönni is elfelejtettem. Csak jó hosszú idő múlva jött ki a számon egy „csókolom”. Becsuktam az ajtót, bementem egy másik fülkébe, de valahogy nem mertem elvégezni a dolgomat, csak pisiltem, vártam egy kicsit, és lehúztam a tartályt. Amikor elhaladtam az első ajtó mellett, bentről semmit sem lehetett hallani, de még ott voltak, mozdulatlanul, mert a ruhadarabokat, meg a leharmonikázott nadrágot láttam az ajtó alatt. Nyugtalan voltam attól, amit láttam, éreztem, hogy valami rendkívüli esetről lehetett szó.

Inkább valami betegségre gyanakodtam. Fogalmam se volt kilenc évesen, hogy két felnőtt ember mit kereshet az általános iskola fiúvécéjében óra alatt, félig levetkőzve, és milyen betegségtől lehettek olyan pirosak.

A szép orosztanárnő nagyon kedves volt addig is, de ezután kifejezetten kivételezett velem. Indokolatlanul jó jegyeket kaptam, pedig ugyanolyan buta voltam, mint addig. Kovács igazgatóhelyettessel nemigen találkoztam, de mindig az volt az érzésem, hogy nem néz rám, kerüli a tekintetemet, bár ebben nem voltam biztos, mert nem lehetett jól látni a szemét az erős szemüvege miatt.

 

 

LYUK

Nyíregyházán születtem, 1943-ban. Édesapám mérnök, vagyis gazdag ember volt a két háború között. Épített egy szép, nagy sarokházat a Malom utca és a Szabolcs utca sarkán. Az alsó része terméskőből, a felső téglából, itt laktunk. Öten voltunk testvérek, de Laci korán, 16 éves korában meghalt, röviddel születésem után. Klári nővérem, Péter bátyám és később Ágnes húgom: idilli körülmények között éltünk a hatalmas házban anyával, apával, Barilló bácsival, annak feleségével, Böbével, akik gondozták a kertet és a házat, sütöttek, főztek, megjavították, ami elromlott.

Apám ötvenévesen, két kisfiával, Péterrel és velem. Én vagyok a bal oldalon.

 

Volt egy velem egykorú fiuk, Gyuri, és velünk élt Mata is, aki olyan cselédféle volt. Apa húga, Nellike is ott lakott néha (nem tudom, miért nem mindig), neki trafikja volt a katolikus templom mellett.

Péter a református általános iskolába járt. Amikor hétéves lett, másodikos, én meg öt, a tanító megengedte, hogy bejárjak az osztályukba, csak úgy üldögélni. Reggelente anya engem is felébresztett, és mivel az utolsó pillanatig ragaszkodtam az ágy melegéhez, azt találta ki, hogy a paplan alól kilógó lábamra felhúzta a zoknit, majd a cipőt, miközben a felső testem még a takaró melegében álmodott.

Ez a módszer olyan brutális volt, hogy azonnal kipattantam az ágyból amint észleltem, hogy alul már „fel vagyok kelve”.

Szelíd gyerek voltam, nem zavartam senkit. Mikor hivatalosan is beírattak az első osztályba, kiderült, hogy semmiféle tudás nem ragadt rám az előző évben, csak az rögzült bennem, hogy az iskolában olyan dolgokkal foglalkoznak, amelyeket én nem értek, és egyáltalán nem érdekelnek. Nem is nagyon strapáltam magam, hogy megértsem. Egy követelmény volt velem szemben: csendesen, észrevétlenül üldögélni a hátsó padban, aminek maradéktalanul eleget is tettem. Péter igen jó eszű fiú volt. Ő és anya – a végtelen szeretetével – mindent megpróbáltak, hogy valamit felfogjak abból, ami körülöttem folyik, de nem túl sok sikerrel. Mikor például a tanító azt mondta – már igazi iskolás koromban –, hogy nyissuk ki a könyvünket a 31. oldalon és onnan olvassuk a szöveget, akkor én elkezdtem az első lapon, és lassan számolva az oldalakat haladtam a 31. felé. Mire sikerült megtalálnom, a többiek már rég a 34. oldalt olvasták.

Ezért házi feladatul adták nekem, hogy otthon, minden nap gyakoroljam a könyv fellapozását. Anya mondott egy számot, én megsaccoltam, hogy az hol lehet, kinyitottam a könyvet, és ahhoz képest, hogy hányadik oldalon nyílt ki, vagy előre, vagy hátra lapozva megtaláltam a keresett oldalt. Piszkosul nehéz volt.

Gimnáziumi éveimet is áthatotta ez a mélyen gyökerező elutasítása mindannak, amit meg akarnak nekem tanítani. Csak valamikor főiskolás koromban kezdtem eszmélni.

Az iskola nem volt messze a házunktól, tanítás után Péterrel kézen fogva mentünk haza. Otthon megnyomtuk a csengőt – mély, gurgulázó hangja volt –, és amíg vártuk, hogy Böbe vagy Mata kinyissa a kaput, a lyukacsos tufa talapzatba elkezdtünk közösen fúrni egy lyukat az ujjainkkal.

Én kezdtem, aztán Péter folytatta. Én végeztem az előfúrást, aztán jött Péter a vastagabb ujjaival.

Lassan eljött a nap, amikor kimondtuk, hogy a lyuk kész van, egyikünk se tud több kőport kikaparni belőle, a legnagyobb ujjunk is simán befért. Másikba nem is kezdtünk, mert ez az egy olyan jól sikerült, meg el is untuk.

A vidám lyukfúrók, ünnepi öltözékben

 

1948-ban apám mérnöki irodáját bezáratták, minden összeomlott. Mielőtt államosították volna a házat is, egy szabó – bizonyára jó káder volt, és biztosan tudta, hogy tőle nem fogják elvenni potom pénzért –, az utolsó pillanatban megvette. 49-ben Pestre költöztünk egy 80 négyzetméteres bérlakásba, a Krisztina körúton. Apa elhelyezkedett egy állami tervező intézetben, és kezdődött minden a nulláról.

A kezdőcsapat megfogyatkozott. Klári már nem lakott velünk, diakonissza lett. Barillóék és Mata Nyíregyházán maradtak. Elvesztettük egymást.

Klári nővérem sokkal idősebb volt nálam, nem tekintettem testvéremnek, inkább egy érdekes nőnek, akit szeretek. Valahányszor eljött hozzánk szabadsága alatt, különleges eseménynek számított. Nagyszerűen mesélt. Amikor Péter és én már ágyban feküdtünk, elalvás előtt, folytatásokban elmesélte nekünk Rómeó és Júlia történetét, a Szentivánéji álmot, a Tévedések vígjátékát, és ki tudja még, hány klasszikus színdarabot. Karinthyt olvasott fel, amin órákig röhögtünk a paplan alatt. Hogy miért lett diakonissza, arról csak annyit tudok, hogy Nyíregyházán egy karizmatikus református püspök bűvkörébe került. Az ő inspirációjára otthagyta az egyetemet, és az egyház dunaalmási szociális gondozóintézetében szellemileg sérült gyerekekkel foglalkozott. Évek múlva folytatta az egyetemet, bölcsész lett, férjhez ment, született egy lányuk.

Szabadelvű nő volt, hosszú utat járt be a református szeretetszolgálattól a „Fényes szelek” mozgalmán keresztül a rendszerváltozás liberális értékválasztásáig.

Az egyetem után könyvtáros lett, még ma is hálával emlegetik a KFKI régi dolgozói és az Országos Műszaki Könyvtár olvasói. Négy nyelven beszélt, mint anya. Felnőtt koromban találtunk igazán egymásra: ő volt az egyik legjobb barátom.

Gyakran meghívott ebédre, vacsorára. Maga főzött, de nem túl jól. Szakácskönyvekből tanulta, és valahogy nem bízott annyira magában, hogy szabadjára engedje fantáziáját. Rajtam próbálta ki az új kompozícióit, tudta, hogy hálás közönség vagyok. Gyönyörűen megterített minden alkalommal, minden étkezés ünnep volt, amelyeket hosszú beszélgetések követtek. A családunk történetét tőle tudtam meg. Olyan intim részleteket mesélt, amelyeket mástól nem hallottam. Például apám nőügyeiről. Eszembe se jutott, hogy lehettek ilyen ügyei, amelyek bár – úgy tűnt – jelentéktelenek voltak, mégis megleptek. Azt is tőle hallottam, hogy apám egyik húgának, Nellikének volt egy nagy szerelme, aki azonban rondán rászedte, ő pedig otthagyta. A férfi évekig üldözte, fenyegette, meg akarta ölni.

Emlékszem is, hogy kisfiúként sétálok Nyíregyházán Nellikével, amikor egy motorbicikli felszalad a járdára és majdnem feldönt minket, aztán elporzik. Kláritól tudtam meg, hogy ennek a zavaros szerelmi ügynek ez a bőrsapkás motoros volt a hőse.

Nellike soha nem ment férjhez. Apám idősebbik lánytestvére, Pirike hálószobájában viszont szaporán váltották egymást a férfiak. Anyám húgának férje minisztériumi főosztálytanácsos volt a belügyben a háború előtt, nagymamám pedig földbirtokos lány. Ez így együtt éppen elég volt ahhoz, hogy senki ne lepődjön meg 52-ben, hogy egy éjszaka jöttek az ávósok a Keleti Károly utcai lakásba – ahol én is annyi időt töltöttem gyerekként unokatestvéreimmel – és reggelre az egész család, gyerekekkel, nagymamával együtt Horton, egy döngölt padlójú, szobakonyhás lakásban találta magát, egy „kulák” család portáján. Így büntetett egy csapással a kommunista hatalom egy törekvő, szorgalmas parasztgazdát és egy fővárosi tisztviselőcsaládot. Később, mikor engedélyt kaptak rá, Hatvanban telepedtek le. Az amnesztia után egy sötét, kis budai lakásba költöztek, nagyi pedig hozzánk jött lakni, a Krisztina körúti lakás cselédszobájába.

(A Színművészetin egy lengyel származású nő tanította az orosz nyelvet, a férje magas rangú szovjet katonatiszt volt. Egy alkalommal azt kérte, hogy menjek el a lakására vizsgázni, mert eltörte a lábát. Megtalálom a megadott címet a Keleti Károly utcában, Káplár utca sarok, első emelet, becsengetek, és egyszerre rádöbbenek, hogy ez ugyanaz a lakás! Itt vészeltük át az ostromot, innen zsuppolták ki a családot. A konyhában vizsgáztam, velem szemben a falon ugyanaz a régi falióra ketyegett, amelyen egy kuktasapkás szerecsen gülü szemei jártak másodpercenként jobbra-balra.)

Az én szép és okos szüleim a harmincas években. Milyen boldognak látszanak!

 

A forradalmat túléltük. Apát se vitték el, a vállalatot is meghagyták. Péter és én a Petőfi gimnáziumba jártunk, pont szemben a házunkkal. Az osztály ablakából láttam anyát, amikor kirázta a porrongyot. Egyszer álltam a táblánál, matekból feleltem.

Szenvedésem kellős közepén észrevettem édesanyámat, az ablakban állt, mintha engem nézett volna, a szeme tele biztatással, még integetett is, egy másik világból.

Jaj, csak valaki ki ne szúrja, hogy az anyukám engem néz! Mekkora égés lenne! A többi gyereket nem látja felelés közben az édesanyja. Anya nem tartozik ide… A többiek maguktól okosak vagy buták, nem néz a szemükbe a hozzátartozójuk matekfelelés közben.

Szenvedélyesen szerettem volna önállóvá válni. Miért nincs nekem egy albérleti szobám? Mondjuk erre tudtam a választ, de akkor legalább legyek kollégista! És nem Budapesten! Az egyik barátom nemrég ment el egy vidéki iskolába, Békésre, ez adta meg az elhatározásomhoz szükséges utolsó lökést. Egy napon előálltam tervemmel. Szüleim habozás nélkül beleegyeztek, hogy az ország egyik legtávolabbi gimnáziumában folytassam a középiskolát mint kollégista. Tudták ők is, hogy ez a védett, nagyon szeretetteljes, meleg családi légkör, amelyben egészen más igazságokat tanultam, mint az iskolában, nem segíti az önállósulásomat, de tehetetlenek voltak. A szeretetüket nem vonhatták meg tőlem, nem is zavarhattak el, ezért mintha kapóra jött volna nekik is ez a forradalmi elképzelésem.

Így a tanév kellős közepén, megmámorosodva a szabadságtól, kisétáltam az osztályból, rágyújtottam egy cigire, átvágtam a Horvát kerten, és hazasétáltam. Fantasztikus érzés volt!

Kiszabadultam a gyámság alól, ki a Petőfiből, szabad emberként távoztam, mint a fogoly, akinek váratlanul megkegyelmeznek, és elengedik. Szédítő. Ilyen egyszerű véget vetni valaminek, ami elviselhetetlenül nyomaszt? Csak ki kell sétálni belőle. Jobb tanuló nem lettem kollégistaként se, de érdekes volt szembetalálnom magam a saját döntésem következményével. Egy fokkal feljebb kapaszkodtam a felnőtté válás végtelen létráján.

Ettől fogva mindig borzongó izgalommal gondolok a kilépés élményére, mint lehetséges megoldásra. Fontos motívummá vált az életemben. Valószínűleg kalandor lettem volna egy erre alkalmasabb korban.

Péter nagyon jól tanult, sportolt, zongorázott, nyelveket tudott. Mérnök szeretett volna lenni. X-es származásunk miatt (hiszen apa nagyvállalkozó volt) csak másodjára vették fel a Műegyetemre. Ettől kezdve szárnyalt, a társaság középpontja lett, sok barát vette körül, bridzsezett, zongorázott, remekül beszélt németül, kitűnő gátfutó, később ígéretes súlyemelő lett, a lányok bolondultak érte. Kitűnő eredménnyel végzett, apa nagyon büszke volt rá. Diploma után kapkodtak utána az építővállalatok.

Pécsen kapott állást, mint friss diplomás mérnök. Munkába állásának első hétvégéjén hazafelé jövet egy szolgálati motorral a hatos úton, Érdnél beleszaladt egy kivilágítatlan szovjet katonai teherautóba. Utasával együtt azonnal meghalt.

Már elvégeztem a Színművészetit, színész lettem, több budapesti színházban töltöttem érdekes szezonokat, amikor erősen belém hasított a vágy, hogy megnézzem a nyíregyházi házunkat. Annyit álmodtam róla, olyan sok meghatározó hangulat emlékét tápláltam magamban abból az időből, és elég erősnek is éreztem magam ahhoz, hogy szembenézzek azzal, miként zsugorodott össze a valóságban gyerekkorom hatalmas kertje, a szobák, a ház. Péter már régen meghalt, apám gyorsuló tempóban épült le, anya sokat sírt, nagymamám a kilencvenes éveit taposta…

Írtam egy levelet a tulajdonosoknak, akik kedvesen vártak, hogy körbevigyenek a házban. Ahogy befordultam a Szabolcs utca sarkán és megpillantottam a házat, mintha átléptem volna egy másik dimenzióba. Nem lett kisebb, mint ahogy vártam.

Én lettem kisebb megint, a ház maradt ugyanakkora. Összezsugorodtam.

Mintha megint lemásztam volna annak a bizonyos létrának a legaljára. Odaléptem a bejárati ajtóhoz, megnyomtam a csengőt. Ugyanaz a mély, gurgulázó hang. Vártam. És akkor automatikusan elkezdtem keresni a lyukat, amelyet annak idején befejeztünk, ki tudja, immár hány éve. És egészen alacsonyan megtaláltam. Szürke kicsi lyukacska, alig különbözött a többi természetes mélyedéstől. Ott volt! Péter és én fúrtuk. Akkor hát tényleg létezett az a valóság, csak álommá, homályos emlékké szublimálódott. Ott álltam, száznyolcvan magas, ereje teljében lévő emberként egy gilisztának is szűk lyukacska előtt, amely gyerekkorom Édenének manifesztuma, és könnyek szöktek a szemembe.

Márton András: Karakterből

Corvina, 2016

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2017. július 18.
Az izraeli miniszterelnök delegációjának egyik tagja Budapesten, az Országházban 2017. július 18-án.
MTI Fotó: Mohai Balázs
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.