Kedves Álomgyáros! Értem én, hogy nagyot szólt a jegypénztáraknál, és tök jó lenne további dollárkötegeket venni ki belőle, de az is a jó filmes szakember ismérve, ha van szemed felismerni, ha az eredeti történetedben nincs elég alapanyag még egy részhez. Ilyen esetekben mindannyian jobban járunk, ha nem készül folytatás a dologból: te nem buksz vele anyagi/(szak)emberi krediteket, én, úgy is, mint a kedves néző meg nem kell átéljem sem azt, hogy egy nagy kedvenc méltatlan folytatást kap, sem azt, hogy épp intenzíven fejős tehénnek vagyok nézve. Ugyanez az eset egyébként olyankor is érvényes, ha egy történet olyan tökéletes egész, hogy ahhoz nem kell semmit már hozzátenni. Mert például az én legnagyobb kedvencem az egész filmtörténetből az Amerikai szépség, de semmitől nem is rettegek jobban, mintsem hogy egy szép napon jön a hír, hogy sequel készül a jobblétre szenderült Lester Burnham itt maradt famíliájáról. A 2003-as Némó nyomában viszont kiváló alapanyag a folytatáshoz: az óceánnál izgalmasabb terepet keresve se találhatnánk, hőseinkkel történt egy rakás dolog, miközben találkoztak seregnyi olyan karakterrel, akikkel lehet mit kezdeni. Így lett a Szenilla nyomában.
Mi az, amivel dolgozni lehet? El nem döntött eseményekkel, vagy olyan szereplőkkel, akiknek a története tisztázatlan is, meg érdekes is. Némóéknál ez utóbbiból bőven akad: a vega cápák, a rasztafari teknős, és a fogorvosi akvárium lakói is elbírnának egy-egy sztorit, Szenilla figurája meg egyenesen ordított a saját filmért. Afféle kiemelt mellékszereplő volt ő a Némóban annak idején, olyan sidekick, akiről meg is tudtunk eleget ahhoz, hogy érdekeljen, ki ő, ugyanakkor múltjának és személyiségének kellő hányada maradt homályban ahhoz, hogy legyen még miről beszélni. Ezt látta meg a Pixar: Szenilláról nem tudjuk, mitől van memóriazavara, van-e családja, ás egyáltalán, azon kívül, hogy elfelejti a tizenöt másodperccel ezelőtt történteket, nem igazán tudjuk, ki ő. A Némó megtalálására indított expedíció után járunk nem sokkal, amikor Szenillának egyszer csak elkezdenek bevillanni dolgok a gyerekkorából, és rájön: neki is volt családja, ám betegségéből adódóan nem emlékszik sem a nevükre, sem arra, hogy mikor találkoztak utoljára, vagy hogy hogyan keveredtek el egymás mellől. Ám ahogy az emlékek megrohanják, Szenillában dolgozni kezd a késztetés, hogy utána járjon a dolognak. Jogos felvetés, rejtélyek, ismeretlen küldetés – igazi kalandtörténet, s mint ilyen, bőven megér egy saját filmet.
Ismét hozzád szólok, Álomgyáros, mert amit mondani akarok, azt hajlamos vagy elfelejteni: a filmednek, még ha folytatás is, önmagában is meg kell állnia, érthetőnek és koherensnek kell lennie. Önmagáért is, meg azért is, mert a néző emlékezete nem végtelen, csomó részletet már régesrég elfelejtett az első rész óta, ha első sorban gyerekekre célzott animációs filmről beszélünk, akkor ez fokozottan így van. Ha az 1. és a 2. pont stimmelt, azaz elég erős az alapfilmed és még van is benne annyi, hogy folytasd, nem lesz nehéz megtalálni azokat a pontokat, ahol össze tudod kapcsolni a folytatást az eredetivel: megtartasz fontos karaktereket, felvillantasz mellékszereplőket az eredetiből, akár mini flashbackekkel vagy párbeszédekkel visszaidézed az első rész eseményeit, és így tovább. Ezzel egyből megadod a nosztalgiafaktort azoknak, akik látták az eredetit, az új nézőid meg érteni fogják, hogy mi is ez a világ – ezzel afféle visszaható önmarketingként arra is ráveszed őket, hogy megnézzék az első részt is. A Szenilla nyomában ezt mind csinálja: nem túlgondolva, csak néhány félmondattal felidézi, hogy mi is történt a Némó nyomában során – ennyi azoknak is bőven elég, akik látták a filmet, akik pedig nem, azok ebből megértik, honnan ismeri egymást a három főhős, mindenki boldog – és visszaköszönnek fő- és mellékszereplők is.
Hogy önmagában is megálljon a folytatás, ahhoz muszáj leküzdeni az újrahasznosítottság érzetét: ha csak a nosztalgiára játszik egy folytatás, az visszaüthet, lesznek rajongók, akiknek nagyon zavaróan kilóg majd a lóláb – lásd a Star Wars VII esetét. Saját íz és újonnan érkező karakterek kellenek, hogy teljes jogú moziként is működjön a sequel. Szenilláék ezt is briliánsan megoldották: megjelent ugyan Némó és Pizsi is, mellékszereplők is, de nem csak ők, sőt, amikor épp egyik „régi” karakter sincs Szenillával, az események akkor is kiválóan működnek. A flashbackekben vissza-visszavillanó múltból megismerjük Szenilla szüleit, akik sajátos módszert dolgoztak ki rá, hogy hendikeppes leányuk boldogulni tanítsák, a folyamatosan szökésben lévő, nyugalmas életre vágyó mogorva polip pedig nagyjából olyan szinten izgalmas sidekickként működik itt, mint annak idején Szenilla a Némóban, de a bionikus GPS-ként funkcionáló beluga vagy a helyi menő csávó oroszlánfókák is feledhetetlenek.
Ez ugyan nem sequelcsinálási szabály, hanem filmcsinálási, de álljon itt, mert nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ahogy az angol mondja, be on the top of your game – azaz amit csinálsz, azt csináld a tőled telhető legjobban. Szerencsére neked, kedves Álomgyáros ott a Pixar, mint tökéletes tanítómester, és ez az esettanulmány-szinten remek Szenilla nyomában. Mert az például legyen olyan alapvetés, hogy ki se kelljen emelni, hogy a filmed átgondolt, feszes, koncepciózus, és profi. Hogy remekül néz ki, hogy él a technológia csoda-teremtési képességeivel, hogy a dramaturgia kellő arányérzékkel adagolja az érzelmet, az akciót meg a humort, hogy a zene olyan hibátlanul simul rá a filmre, hogy észre sem veszed, hogy a színészeid – és a szinkronhangjaik! – eltaláltak, hogy nincsenek üresjáratok, de a néző feje sem fájdul bele az áradó eseményekbe – magyarán, hogy a produkción dolgozó összes szakember tisztességesen végzi a dolgát. És az se baj, ha a filmed előtt levetítesz egy olyan tökéletes és ragályosan tündéri rövid animációt, mint az itthon Szalonka címen futó Piper, amelynek főhőse alighanem a legcukibb karakter az animációs filmek történetében. Tudod, mint a viccben: apróság, de jól esik.
Kautzky Armand!!! Ennyit mondok, ha megnézed a filmet, megérted.
Szenilla nyomában (Finding Dory) – színes, amerikai animációs film, 90 perc – 8/10
