Kultúra

Így tekintettek száz éve a fővárosba egzotikus tájakról érkezett emberekre

Vincze Miklós
Vincze Miklós

Kultúrák és cool túrák. 2016. 05. 27. 07:00

A Vasárnapi Újság 1912-ben elég durván mutatta be a betelepültek mindennapjait. Ez biztosan nem segített a beilleszkedésben.

Az 1854-1921 közt megjelenő képes hetilap, a Vasárnapi Újság lapjairól már korábban is szemléztünk: bemutattuk az első évfolyamok legviccesebb rövidhíreit, de most egy jóval későbbi, 1912. április 14-én (ez furcsa módon éppen a Titanic jégheggyel való találkozásának napja) megjelent cikkét mutatjuk be, mely a Budapest rejtelmeiből-sorozat részeként,

Exotikus alakok a fővárosban

címmel jelent meg. A cikket jegyző Tábori (Tauber) Kornél zsidó családban született 1879-ben, tanulmányait pedig a jogi egyetemen végezte. Pályája kezdetén a Pesti Napló állandó munkatársa volt, előbb (az első magyar) bűnügyi riporterként, az első világháború folyamán pedig haditudósítóként.

1919-ben beállt a Tanácsköztársaság támogatói közé, így 1920-tól már csak szerényebb lapokba írhatott, noha szerzőként, műfordítóként és szerkesztőként lefektette többek közt a magyar szociofotózás (Bűn és nyomor a gyermekvilágban) és szociográfia (a Székely Vladimirral közös Bűnös Budapest-ciklus) alapjait, de a magyar idegenforgalom fejlesztésében is múlhatatlan érdemeket szerzett.

Vidám Könyvtár című, tízes és húszas években megjelent sorozata hatvan kötetben vonultatta fel a legismertebb magyar humoristák munkáit. A harmincas években Dickens, Upton Sinclair, valamint más brit szerzők műveit fordította magyarra. Családja a holokauszt idején szétszakadt, Tábori Kornél pedig 1944. júliusában, Auschwitzban lelte halálát.

Idősebb fia, Tábori Pál (Paul Tabori, 1908-1974) előbb magyar újságíróként, majd a zsidósága miatt Nagy-Britanniába emigrálva a BBC magyar osztályának bemondójaként, valamint film- és tévéfilm-forgatókönyveivel vált ismertté. Angolra fordította Karinthy és Krúdy műveit, valamint a magyar emigráns irodalom életében is fontos szerepet vállalt. Pál öccse, Tábori György (George Tabori, 1914-2007) hasonló utat járt be: előbb Berlinbe, majd zsidó származása miatt Londonba költözött, ahol tíz éven át a BBC munkatársaként dolgozott.

1947-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahol számtalan, New Yorkban bemutatott darabot írt, sőt, ő jegyzi Alfred Hitchcock 1953-ban megjelent I Confess-ének forgatókönyvét is. A hetvenes évek folyamán visszatért Európába: Berlin, München, Bréma és Bécs közt ingázott, és főleg színházakban dolgozott. 93 évesen, 2007-ben hunyt el.

A bemutatandó cikk lényeges részeit kékkel kiemeltük, de röviden össze is foglaljuk:

A szerző a legtöbb, Budapesten élő kisebbséget bemutatja, de jó részükről nem fest túl előnyös képet. A kínaiak Tábori szerint zárkózottak, jó részük apróságokat, így virágtartót, csúnya nőalakokat, vagy hamutartót készítő szobrász.

Legtöbben a Rákóczi út kis mellékutcáiban élnek, és iszonyú sokan zsúfolódnak össze a pici, iszonyú koszos lakásaikban. A szemetet például csak három-négy hetente viszik ki!

“Makogó-vinnyogó”, több nyelvet vegyítő beszédük nem épp érthető, a teájuk meg büdös – egyetlen szerencsénk, hogy legalább kedves országnak tartják Magyarországot, rendes, takarékos emberek (sőt, minél több pénzt küldenek haza a család otthon maradt részének!), és persze nem forralnak semmi rosszat!

“Khínai kőszobrászok” budapesti lakásuk előtt, valamint Lily Butterfly, a tetovált nő

A feketék ennél klasszisokkal rosszabbak, hiszen “csaknem mind züllött alak, még az asszonya is.” Az arabokra, perzsákra és beduinokra nem igazán tér ki, csak egy-egy képviselőjüket mutatja be: a Kairóból érkezett Ali Mohamed Emare például egy közkedvelt körhintát tart fenn a Ligetben, a Jeruzsálemből érkezett Tamuni Ham kőművesként keresi a kenyerét, az Angol Park színesítésére érkezett beduin csoport egyik tagja, Mehmed Sumhit a park bezárása után cukorka-kereskedővé vált, a perzsák pedig szőnyeget szőnek.

Mister Johnny Black, “a budapesti néger”, a madárjósnő, Bianca Ferucciale, valamint Mehmed Sumhit, aki “egy beduin csapattal jött Budapestre, s most czukorka-kereskedő”

Indusunk (nyilvánvalóan indiaink) is volt ám, aki keleti holmikkal kereskedik, szépen megtanult magyarul, sőt, csinos summát gereblyézett össze!

A “spanyol czigányasszonyok, akik jövendőmondásból élnek”

A legkedveltebb kisebbség az író szerint azonban Nyugat-Európából érkezett: ők a “spanyol czigánynők”, akik a Városligetben tenyérjóslással és kártyatrükkökkel, vagy épp laktanyákban szerelmi tanácsadással keresik meg a napi betevőre valót. Persze ők sem hibátlanok, egyikük például egy csomó pénzt, ékszert és ruhát is kicsalt néhány lánytól, de semmi vész, ő már egy ideje börtönben ül.

“Magda, a szőrös testú tengeri hableány”

A cikk egy madárjósnőről, Bianca Ferrucialeról is beszámol, aki egy szintén itt élő olasz kőfaragó lányaként keresi magát degeszre, de említi a brit nevű, de valójában osztrák tetovált nőt, Lily Butterfly-t, a “szőröstestű hableányt”, Magdát, a város képébe már-már teljesen beolvadó, rég köztünk élő bosnyákokat, a csodarabbit, és az “égettbőrű vegyeskereskedőt, a ki bárkinél stílszerűbben citálhatná a klasszikus mondást: omnia mea mecum porto”, melynek jelentése: mindenemet magammal hordom.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.