Kultúra

Nő gázolt nőt, kerékpárral

24.hu
24.hu

2016. 05. 15. 09:00

Jaj, hát kell az néha, hogy habosrózsaszín lelkét virágdíszbe öltöztesse az ember. Ma ehhez matinézunk. Irány a poros San Francisco, 1876.
Korábban a témában:

Később azon az estén, amikor kilép az International Hotel kapuján, a ruhaujja nyomban a karjára tapad. A tintafekete ajtónálló kitárja előtte az ajtót, Blanche egy izzadságtól ragacsos negyeddollárost pottyant a tenyerébe.

A kintornás a sarkon a Bevonulási indulót játssza az Aidából – ugyanazt a tekercset, mint több mint egy órával ezelőtt, amikor a bérkocsi idehozta Blanche-ot a szállodába. A fickó jó erőben van, meg kell hagyni. A kintornája legalább száz fontot nyomhat, a masinának ugyan van egy vékony lába is, amin megtámaszkodik, de a pántja így is húzza a férfi nyakát, akár egy malomkő. A felesége minden negyedik ütemnél közömbösen rácsap egyet a tamburára, a spánieljük pedig örömtelen, idomított mozdulatokkal ugrabugrál mellettük.

Már alkonyodik, a fény halványul, a hőség mégis egyre sűrűbb. L’heure bleue, odahaza ezt így hívták, „a kék óra”, amikor az ég mélykék színt ölt, és a szaggatott látóhatár elsötétül. Ez a kancsal metropolisz Blanche szemében persze Párizs nyomába sem érhet, még akkor sem, ha egyesek a Nyugat Párizsának becézik. A nyugat fővárosa, esetleg, de San Francisco csupán tizedakkora, mint a Fény Városa, és itt nincs egyetlen sima körút, promenád, de még egy tisztességes sugárút sem. A helyiek úgy nevezik, a Város, mintha nem volna rajta kívül több. Csupa dimb-domb, mint valami tollas dunyha, amit egy óriás felrázott, azután összegyűrve otthagyott. Blanche másfél éve érkezett ide Franciaországból, azóta futkos fel-alá a dombokon a nyüzsgő hangyaboly többi tagjával együtt, de sosem fogja megszokni ezeket a meredek lejtőket.

Fáradt. Nem a műsor az oka a Tükrök Házában, sem a sietve felhajtott pohárka pezsgő az Internationalben a michetonnal, akit kimerülten hagyott ott az imént a szállodai ágy finom lepedőjén. (Nem az egyik törzsvendége volt, hanem egy átutazó ezüstmágnás, aki könyörgött Madame Johannának, tegye őt soron kívül Blanche várólistájának élére. Igazság szerint Blanche jobban kedveli az átutazókat, hiszen könnyebb elkápráztatni az illetőt, ha csupán egyetlen alkalomról van szó.)

Nem, ez a szokatlan hőség meríti ki. A nyár egészen kellemesen indult, meleg szellők sodorták el reggelente a ködöt, de most, augusztus második felébe érve a város már fuldoklik. A levegő San Francisco kipárolgásainak és kormának bűzös miazmája. Az egyik hírlap előásott egy különös kis alakot, aki, minden áldott nap lejegyzi, mit mutat a hőmérő, azóta, hogy ’49-ben ideérkezett. A feljegyzései szerint az idei év, 1876 nyara az eddigi legforróbb évszak, a higanyszál kilencven Fahrenheitig kúszik minden délután.

San Francisco, 1851.

Egy fél sarokkal lejjebb, a Jacksonon mintha megint ugyanazt az operát nyúznák a Kínai Királyi Színházban, csupa sivító vonóshangszer, dobszó és gong. Blanche megrázza a fejét, hogy elhessegesse a zenebonát. A Kearnyn egyre gyorsabban halad, mályvaszín szoknyája ernyedten leng, a cipősarka nyomán porfelhők szállnak a fapallós járdáról. Tíz perc, és hazaér a lakásába. Akkor végre levetheti ezt az átizzadt ruhát, és talán megihat valamit Arthurral, ha épp otthon van.

A Pony Express Saloon már a szeptemberi kutyaviadal gáláját hirdeti. Észreveszi, hogy az egyik ruhaüzlet ajtajára himlős megbetegedést jelző sárga zászlót szegeztek, visszafojtott lélegzettel, nagy ívben kikerüli. Vörös foltok az arcon, a kézen, a lábfejen, erre kell felfigyelni az állítólagos szakértők szerint. Abban persze nem tudnak megegyezni, hogyan kaphatja el az ember: a földből szivárgó, mérgező gőzökből, vagy a betegekről az egészségesekre átugráló láthatatlan csíráktól. De hát ki képes elviselni zárt ajtók mögött, lélegzet-visszafojtva az egész nyarat?

A Bella Union Theater mellett visz az útja, úgy hangzik, telt ház van odabent, a közönség kántálva követeli, hogy kezdődjön el végre az előadás. Az Ice Cream Boudoir zsúfolásig tele, de a városháza néptelen – kivéve egy rabot a fogdában, aki megzörgeti az alagsori ablak rácsát, amikor Blanche elmegy előtte. A hangra összerezzen. A Portsmouth Square aranyozott hegyű vaslándzsákkal van bekerítve. Fonnyadt virágágyások tarkítják. A szunyókálók úgy hevernek a lombos fák alatt, mint a háborús halottak. A szökőkútban két részeg összeverekedett azon, ki feküdjön a kifolyó alá. Odébb gyerekek lebzselnek, gyűjtik a bátorságot, hogy ők is odarohanjanak, és lefröcsköljék az arcukat. Blanche megszomjazik a láttukon, de nincs kedve átverekedni magát a sok csavargón és gaminen, hogy igyon.

Most, hogy lement a nap, az utcák megtelnek. Az emberek kifelé özönlenek fullasztó szobáikból. Blanche nyugat felé bámul, el a Nob Hill mellett, még épp megpillantja a Csendes-óceánba alábukó napkorongot. A Clay sarkán észreveszi azt a félszemű öregasszonyt, aki egy foltos bőröndöt vonszol maga után. Hogy kikerülje, elfordul, át akar kelni a Kearnyn, de meg kell várnia, míg elzörög mellette egy omnibusz. Az ökölnyi macskakövek most visszasugározzák a nap során elraktározott hőt, Blanche a papucsa vékony talpán keresztül érzi, ahogy süti a forróság. Az omnibusz elhaladtával elindul, vigyázva, nehogy friss trágyába lépjen a bizonytalan félhomályban – emiatt csak akkor veszi észre a masinát, amikor az már felöklelte.

Fekete, agancsra emlékeztető kormány, csak ennyit pillant meg belőle, mielőtt az óriás küllők bekapják a szoknyáját. A sikításától a velocipéd kettétörni látszik. A masina erre dől, az utasa amarra, a földre döntve Blanche-ot.

Ő megpróbál felállni, de a jobb lába nem engedelmeskedik. A szája túl száraz, köpni sem tud.

A vakmerő, nyurga kerékpáros felpattan, a könyökét dörzsöli, vidáman, akár egy bohóc.

Ça va, mademoiselle?

A fickó elég szemfüles ahhoz, hogy Blanche öltözékéből kitalálja, milyen nemzetiségű. A kiejtése épp oly francia, mint Blanche-é. De a hang…

Nem férfihang, ébred rá Blanche. Még csak nem is egy fiú hangja. Ez egy lány, hiába visel szürke zakót, mellényt és nadrágot, szénfekete haja pedig csak napbarnított álláig ér. A sok különc egyike, akikre oly büszke ez a város – és ez csak növeli Blanche bosszúságát, mintha az egész ütközés csak egy tréfa lett volna, és mit sem számít, kinek lett csupa merde a ruhája.

Egy szekér zörög el Blanche mellett, a paták olyan közel dübörögnek, hogy ijedtében hátrahőköl. Térdre tápászkodik, de beleakad a szoknyájába.

A nadrágot viselő fiatal nő a kezét nyújtja felé, a fogai kivillannak, ahogy vigyorog.

Blanche rácsap a kezére. Ez a némber képes volt elütni, és most még gúnyosan mosolyog is rajta…

Hosszú fékcsikorgás: egy újabb omnibusz közeledik feléjük a kereszteződésben. Az idegen színpadias mozdulattal újra a kezét nyújtja. Blanche belekapaszkodik a hűvös ujjakba, talpra kecmereg, és hallja a reccsenést, ahogy a ruhája hónaljban felfeslik. A járda felé botorkál, félrebillent fardagálya az egyik csípője felett dudorodik.

Miközben megrázza sajgó jobb lábát, rájön, hogy egyedül maradt. A vakmerő kerékpáros már félsaroknyira van a Kearnyn, és a gaminek után ordibál, akik kaptak az alkalmon, és elinaltak a csodamasinával. Megérdemli, ha elvitték!

De mire Blanche megigazítja a fardagályát és leporolja a szoknyáját, a biciklista is visszatér. Az óriás első kerék felett ülve gurul végig az utcán Blanche felé, majd az egyik lábát átlendíti a kerék felett, és menet közben leugrik a földre.

– Jenny Bonnet – jelenti be, mintha jó hírt hozna, a kiejtése most már teljességgel amerikainak hangzik, bár a nevét franciásan, néma t-vel ejti. A sapkát hetykén hátratolja a fején. – Hát maga?

– Semmi köze hozzá! – Blanche fúj egyet, hogy elhessentse a nyirkos ajkára tapadt tincset, és legékesebb angolságát veszi elő, mert ami a termetéből hibádzik, azt fensőbbséges viselkedéssel bármikor képes pótolni. – Idehallgasson, felőlem lehet férfi, lehet nő, lehet bármi, de ha legközelebb játszótérnek nézi az utcát…

– Úgy ám, ezt a masinát pokoli nehéz kormányozni – szakítja félbe Jenny Bonnet bólogatva, mintha egyetértenének. Közelről csak úgy hathüvelyknyivel magasabb Blanche-nál. – De nem esett baja, ugye?

Blanche dühösen fortyan fel.

– Tetőtől talpig csupa zúzódás vagyok!

– De csontja nem tört, igaz-e? – A fiatal nő látványosan végigméri, látszik rajta, hogy menten elneveti magát. – Vér azért nem folyt?

– Mindketten ottmaradhattunk volna, maga félkegyelmű!

– Ha így nézzük a dolgot, én ma reggel leeshettem volna egy Limába tartó gőzösről, maga meg elkaphatta volna a halálos kórt – bök Jenny a hüvelykujjával a dohánybolt ajtajára tűzött sárga zászló felé.

Blanche összerezzen, és pár lépést hátrál.

– De úgy fest, mindketten épek és egészségesek vagyunk, ahogy a velocipédem is – rikolt egyet Jenny, mint egy cowboy.

És furcsamód Blanche dühe alábbhagy. Talán az öböl felől lengedező fuvallat az oka, ahol a karanténban álló dzsunkák és vitorlás hajók árbocai mintha kicsit megmozdultak volna, de lehet, hogy csak az alkonyi fény csapja be a szemét. Vagy a fuvola halk trillája valamelyik lakásból a fejük felett. A lámpák felvillannak a Kearnyt szegélyező kávéházakban és üzletekben, és a kínai negyed határa hamarosan úgy ragyog majd, akár egy vásári körhinta.

San Francisco, Kínai negyed, 19. század közepe.

– Hadd hívjam meg egy italra – ajánlja fel Jenny Durand sörözője felé biccentve.

Blanche az ilyet mindig szívesen veszi.

– Bocsánatkérés gyanánt?

– Ha úgy tetszik. Jómagam sose voltam híve az ilyesminek.

Blanche felvonja a szemöldökét.

– Ha az ember igazán bán valamit, az úgyis meglátszik rajta – jegyzi meg Jenny. – Semmi szükség a szócséplésre.

A velocipédet a földre fekteti a söröző ajtaja mellett, és odaint egy fiút, hogy vigyázzon rá.

– Azt hiszi, ez a kölyök nem szalad el vele, mint a többi? – kérdi gúnyosan Blanche.

– Á, róla tudom, hol lakik.

Blanche ezen kissé meghökken.

– Sose gondoltam arra, hogy ezek laknak valahol.

Jenny az épület rozoga eresze felé int a fejével.

– Durand gyerek.

Amikor belépnek az áporodott fokhagymabűzbe, néhány vendég felpillant, de ügyet sem vetnek a férfiruhát viselő fiatal nőre. Ez a Jenny bizonyára törzsvendég itt, gondolja Blanche.

Monsieur Durand biccentéssel üdvözli Jennyt, és a könyökével csinál nekik helyet a pult mellett. Tömött bajuszáról csepeg a viasz, amikor visszatér, és nagy dérrel-dúrral két poharat meg egy kancsó bort tesz le eléjük. Blanche tölt belőle, nagyokat kortyol. Ó, így már jobb. Kitörli a verejtéket a szeméből.

– Nincs pokoli melege ebben az öltözékben?

Jenny vállat von, és közben tölt magának.

– Én már alig várom a szeptembert. Addigra biztosan lehűl az idő.

– Ebben a városban semmi sincs úgy, ahogy másutt – feleli Jenny. – Eddig mindig októberben volt a legmelegebb.

Blanche erre nagyot nyög.

Durand két tál cuisses de grenouille au beurre noirral tér vissza, pedig nem is rendeltek. Blanche rájön, hogy éhes, tépi a kemény, ízes húst a békacombokról.

– Ez nem olyan, mint odahaza, Franciaországban.

– Nem, ez jobb – replikázik Jenny. Élvezettel mordul egyet, miközben a békacombot rágja. – Tíz perce még élt, ez a nyitja. De kicsit túl van sózva. Mondd meg neki, hogy még mindig túlsózza – vágja oda Durand-nak.

San Francisco panorámája a 19. század második feléből. Edward Muybridge fotója.

A mosolytalan vendéglős a hüvelyujjával kisimítja a bajuszát.

– Portal! – ordít hátra.

– Maga mióta van itt? – kérdi Blanche-tól Jenny.

– Tavalyelőtt télen jöttem.

– No és miért maradt?

Blanche pislog a kérdés hallatán.

– Magának nincs modora, kisasszony.

– Ó, van énnekem – vágja rá Jenny –, csak épp nem a legjobb. Egy csiszolatlan gyémánt, ez vagyok én.

Blanche bosszúsan az égre emeli a tekintetét.

– És miért ne maradtam volna, ha szabad kérdeznem?

– A legtöbben továbbállnak – jegyzi meg Jenny. – Mintha a város csak egy jókora száj volna, ami egészben bekapja őket, Amerika többi része meg a gyomor, ahol végzik.

Blanche összerezzen a hasonlat hallatán, és újra tölt magának a borból.

 

Emma Donoghue: Érzékek tánca

Fordította: Csonka Ágnes

Alexandra Kiadó, 2015

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.