Kultúra

Lehet élni kizárólag melegszendvicsen?

24.hu
24.hu

2016. 05. 01. 09:00

"Elképesztően meleg van itt, érzed? – kérdi Camilla, miközben végiggördül a stáblista. – Talán le kéne vennünk a ruhánkat." Dán Matiné némi pucérkodással, sírással, apával.
Korábban a témában:

Végigmegyek a kerti ösvényen, becsöngetek. Késő délután van, a ház nagyobbnak látszik, mint reggel, a sötét ablakok engem szemlélnek.

Camilla nyit ajtót, agyonmosott pólót és fekete, lyukas farmernadrágot visel.

Egy pillanatig attól tartok, félreértettem a meghívást, vagy hogy esetleg megbánta. Megfordul, és kezével int, hogy kövessem. Meztelen lábfeje apró és fehér.

Felbontott egy üveg bort, és az asztalon álló vizespohárba töltött magának.

– Apám mindig azt mondja, „addig kell a sauvignon blanc-t inni, amíg még fiatal”, ezért úgy gondoltam, besegítünk neki.

Felpattan a konyhaasztalra, egy felbontott csomagból cigarettával kínál. Aztán magasan a padló fölött himbálózó lábfejét nézi.

– Nem vagyok kicsi. Csak nagyon messze vagyok.

Néhány pohár fehérbor után már nem is olyan különös, hogy egyedül vagyok vele egy nagy, üres házban.

– Biztosan éhes vagy – jegyzi meg, és az egyik szekrényből előveszi a szendvicssütőt, azt a fajtát, amelybe két szelet kenyeret kell tenni, és rá kell hajtani a fedelét.

– A szüleim kicsit aggódnak miattam.

Bedugja a konnektorba, egy piros lámpa kigyullad a gépen.

– Nincs kedvem főzni, szóval melegszendvicsen éltem az elmúlt másfél évben. A próbateremben mindig ezt esszük, amikor pedig este hazaérek, ez készül el legkönnyebben. – Kinyitja a hűtőt, és kitesz a konyhaasztalra egy tányér hideg csirkét, egy üveg BBQ-szószt és egy kaliforniai paprikát.

– A szüleim felkerestek egy dietetikust, hogy kiderítsék, meg lehet-e élni melegszendvicsen. Hogy nem leszek-e beteg. Több konzultációt is kifizettek.

Camilla nevetése a torkában kezdődik, és valahol az orrában ér véget. Elég furcsa, de tetszik nekem. Ilyen nevetése csak annak van, akit semmi sem érdekel, vagy megszokta, hogy más fekete ruhás lányokkal nevetgéljen egy nyirkos, hangszigetelt konténerben.

– Pizzát is rendelhetünk, a szendvics csak rossz beidegződés.

Megrázom a fejem. Inkább kíváncsi vagyok, mint éhes.

– Bármiből lehet melegszendvics, ami befér két szelet kenyér közé. Ez a szabály.

Amikor az étel elkészül, bevisszük magunkkal a nappaliba. Ő viszi a tányérokat, én pedig a poharakat meg a bort.

Letesszük a dohányzóasztalra.

– Hozok még valamit.

Egy videóval jön vissza.

– Dario Argento – kopogtatja meg a kazettát. – Az egyik együttesbeli lány szerint minden Argento-filmet meg kell nézni. Alapmű.

Eszünk, és megisszuk a maradék bort, miközben a Profondo Rossót nézzük.

A képernyőn nők üvöltenek, egy húsvágó bárddal ölik őket. Camilla csak néhány centire ül tőlem. Nincs rajta vastag télikabát. A háttérben nem lármáznak részegek.

Amikor már csak kenyérhéjak vannak a tányérunkon, elszívunk egy spanglit.

– Elképesztően meleg van itt, érzed? – kérdi Camilla, miközben végiggördül a stáblista. – Talán le kéne vennünk a ruhánkat.

Fotó: Pál Anna Viktória

A paplant lerúgtuk az ágy végébe, mindketten meztelenek vagyunk. Elhúzom a függönyt, apró vízcseppek gyűltek össze az ablaktábla belsején. Camilla szobája sötétvörös, odakint lassan felkel a nap. A komódon egy műanyag, koponyát formázó óra áll. Kora reggel van, de máris késésben vagyok.

Megkeresem a fürdőszobát, és vizet fröcskölök az arcomba. Egy tubusból kinyomok egy kis fogkrémet, az ujjaimmal megdörzsölöm az ínyemet.

Pár óránál nem aludhattam többet. De az is lehet, hogy csak egyet.

Az alsógatyám meg a zoknim Camilla szobájában hever a padlón, összegabalyodva az ő ruhájával. Camilla a könyökére támaszkodik, figyeli, ahogy felöltözöm.

– Pár napra el kell utaznom – mondom, és elveszem az ablakpárkányon lévő spanglit, amit az este nem szívtunk el. Felemelem, ő bólint, megkaphatom.

Megcsókolom. A lépcsőn lefelé megtalálom a pólómat. A nadrágom és a kapucnis pulóverem a nappaliban van. A hátizsákom az előszobában, ahol hagytam.

Megborzongok a hideg reggeli levegőtől. A járda nedves és csúszós. Sietek, ahogy csak tudok, amíg el nem érem Karin és Michael utcáját.

A hátizsákomból előveszek egy papírt meg egy golyóstollat, és egy fehér Citroënt használok alátétnek. A hűtőháztető nyirkos a reggeli párától, és a golyóstoll a papírt átszakítva hozzáér a lakkozáshoz. A lehető legrövidebbre fogom. Megírom, hogy elutazom. Hogy ne aggódjanak miattam. Pár nap múlva visszajövök.

Nem magyarázom el, miért. Karin tudja, hova megyek. Tudnia kell, beszélt az apai nagyanyámmal telefonon, és úgy döntött, hogy nem mondja el nekem.

A levelet a postaládába dobom, és a húgomra gondolok. Odafent alszik, olyan aprócska ilyenkor, egy kicsit kicsordul a nyál a szájából, nem nagyon, de éppen eléggé ahhoz, hogy csiganyálkát hagyjon a párnán.

Leszaladok az utcán, el Christianék háza mellett. Végig a főutcán, el az állatkereskedés mellett.

Az üres kupéban levegő után kapkodok.

A vonat kigördül az állomásról. Fejemet a hűvös ablaknak támasztom, a lélegzetemtől bepárásodik. Nézem a hátramaradó házakat.

Fotó: Pál Anna Viktória

A központi pályaudvaron szállok le, a kövezetet cigarettacsikkek és laposra taposott rágógumik borítják. Tizenkét percem van jegyet venni, és megtalálni a helyes peront.

 

A kupét sporttáskás, söröző fiatalemberek töltik meg. Néhány állomással később egy kisgyermekes család száll fel.

– Van a nagymamánál édesség? – kérdezi a kisfiú, az anyja bólint, egészen biztosan van. Megmutatom a jegyemet a kalauznak, aztán visszasüppedek az ülésbe.

 

A vonat befut a komp belsejébe. Az átkelés alatt végig a fedélzeten ácsorgok. Hideg van, a szemem könnybe lábad. Sós víz fröcsköl az arcomba, kacagok, de a hajó motorja olyan hangosan dübörög, hogy senki se hallja. Amikor visszaszállok a vonatba, se a kéz-, se a lábujjaimat nem érzem.

Az utasok kicserélődnek körülöttem, miközben átszelem az országot.

Több órás utazás vár még rám. De nem bánom, félig lehunyt szemmel még mindig Camilla szobájában vagyok. Van egy anyajegy a vállán, és a hajának füst- meg almaszaga van. Érzem az ujjait a karomon. Meztelen talpai hidegen érintik a hátamat. Látom, ahogy az ablakpárkányon álló gyertyákról a padlószőnyegre folyik a viasz.

Éjszaka van, lemegyünk a konyhába, és készítünk még pár szendvicset. A ház hideg, meztelenek vagyunk, az izzadság megszárad a hátunkon. A márvány konyhaasztalon ül, fél, hogy odafagy, szájon csókolom.

A büféskocsi nekiütközik a térdemnek. Az árus elnézést kér, veszek egy félbevágott fasírozottas, vöröskáposztás szendvicset, bár nem vagyok éhes.

A vonat ablaka előtt városok suhannak el. Kicsik és nagyobbak.

 

Megérkezünk a végállomásra, az egész napot a vonaton töltöttem. Egyike vagyok a tucatnyi leszálló utasnak. Átmegyek az állomáson, a trafik zárva, át az aluljárón, és megkeresem a buszállomást. Beállok egy megállóba, összehúzom magamon a dzsekit, és egy félóra múlva begördül a busz.

A buszban olyan gyenge a világítás, hogy a kezemet is alig látom.

A többi utas egymástól távol ül, amikor felszállnak, bólintanak a sofőrnek, esetleg egy másik utasnak, de nem beszélgetnek. Mezők és ismerős kisvárosok mellett haladunk el. Vagy legalábbis olyanok mellett, amelyek hasonlítanak valamire. Ahol kiskoromban laktam.

Jobbra időnként előtűnik a víz, akárcsak egy fekete vonal. Nagy, négyszögletű disznóólak és gabonasilók mellett húzunk el. A sofőr kiszáll, és elszív egy cigarettát. Az órájára pillant, aztán folytatjuk utunkat.

A végállomáson megkérdezem tőle, merre van a kikötő. Megmutatja, állítólag nincs messze.

A sziget sötét. A komp fedélzetéről nem tudom megállapítani, mekkora. A térképen egy sirálytelepre hasonlított, amelynek nevet adtak.

Egyetlen autó gördült fel a kompra. A motor berreg, a sofőr gázt ad, és legurul a fedélzetről.

A macskakövön lépdelek. Elhaladok egy bezárt grillbár előtt, egy kis fabódé, az oldalán hotdogok, fasírtos szendvicsek és hasábburgonyák megfakult képei.

Egy idősebb hölgy áll zöld gyapjúkabátban az öreg Opelja mellett.

Amikor odaérek hozzá, sebtében megölel. Az autóra mutat, hogy szálljak be.

– Örülök, hogy eljöttél – mondja, miközben sebességbe teszi az autót. Egy alacsony házak szegélyezte, keskeny utcácskán haladunk. Azokat az ablakokat, amelyek nem sötétek, a tévékészülékek villódzó fénye világítja be.

Elhaladunk egy hotel előtt, nagyanyám bólint.

– Ide ne menj be – int. – Még akkor se, ha kedved támadna.

Aztán elhagyjuk a falut. Összegabalyodott cserjés és egy-két alacsony fa mellett hajtunk el.

Amikor a templomhoz érünk, lassít.

– Sosem fognak másik papot találni – mondja. – Lassan tönkremegy.

A parókia a legnagyobb ház, amit eddig láttam a szigeten. Nagyanyám leparkol az udvarban, és kinyitja az ajtót. Ahogy haladunk, sorra felkapcsolja a villanyokat, sok zárt ajtó mellett megyünk el.

Fotó: Pál Anna Viktória

– Drága befűteni – jegyzi meg. – Vigyázz a fejedre. – Lemegyünk a konyhába vezető három lépcsőfokon. Nagy, és praktikusan van berendezve. Ha lenne segítsége, egy nagyobb családnak is nyugodtan főzhetne itt.

Az asztalt, amelynél ülök, piros-fehér kockás viaszosvászon terítő fedi. Nagyanyám sárgaborsólevessel kínál.

– Nem éppen ünnepi vacsora. – Két szelet sült szalonnát tesz a mélytányér szélére. – De hosszú út van mögötted, szükséged van valami meleg ételre.

Figyeli, ahogy eszem. A ház hideg és csendes körülöttünk.

– Akkor láttalak, amikor megszülettél – mondja. – Aztán egyszer később, egy vasútállomáson. Apád felhívott. Megadta az időpontot. Vettem neked egy fagylaltot, megetted a felét, aztán továbbmentetek. Erre nyilván nem emlékszel.

Miután kiürül a tányérom, nagyanyám még több zárt ajtó mellett vezet el, fel egy első emeleti szobába.

– A vécé a folyosó végén van. Itt a szigeten korán kezdődik a nap, szóval aludd ki magad.

Hallom, ahogy lemegy a lépcsőn. Lassan, egyik fokot a másik után szedve.

A fürdőszoba jéghideg. Az ablakmélyedésben négy döglött légy hever.

Megnyitom a csapot, párat köhint, mielőtt megindul a víz, először vörös a rozsdától, aztán kitisztul. Megmosakszom, megmosom a fogam, és visszamegyek a szobába. Nem nagy. Odakint olyan sötét van, mintha fekete festékkel festették volna be.

Leülök az ágyra, a kemény matrac nyikorog.

A falon lógó, kemény fából faragott keresztről az íróasztal fölött lógó, kerékpárt ábrázoló képre emelem a szemem.

A sarokban egy bőr focilabda. Beletelik néhány pillanatba, amíg felfogom, hogy ez lehetett apám régi szobája. Változatlanul maradt ebben a hatalmas házban, ahová rajta és a húgán kívül nem született több gyerek. Kinyitom az íróasztalfiókot, és egyenletekkel, dán fogalmazásokkal és rajzokkal teli vázlatfüzeteket találok. Mindegyiken ugyanaz a fő téma: egy versenybicikli. A fiókban lévő megrajzolt biciklik a falon lógó biciklis kép másolatai. A kerékpár nincs mozgásban, nem megy felfelé semmilyen hegyre. Ez egy aprólékos kép, olyan részletességgel ábrázolja a kerékpárt, amennyire csak lehetséges. Minden egyes rajzzal kerekebbek a kerekek és valószerűbbek az arányok.

Ahogy becsuknám a fiókot, valaminek mintha nekiütközne. Teljesen kihúzom az íróasztalból, és a tokban elrejtve egy régi, megsárgult katalógust találok. Még mindig az utolsó oldalon van nyitva, ahol nők pózolnak selyem alsóneműjükben, ami a csípőjüktől indul, és a harisnyájukig takar mindent.

Harisnyatartójuk és melltartójuk pusztán a praktikumot szolgálja. A modellek nem néznek az olvasóra, tekintetük a távolba réved, mosolyuk barátságos, de nem hívogató. Visszateszem a katalógust a fiók alá, és a szekrényhez lépek. Üres. Apámnak nyilván az összes ruhájára szüksége volt. Egyetemre ment, márpedig egyetemmel a sziget nem tud szolgálni. A szekrény alján egyetlen pulóver maradt, elfeledve vagy szándékosan hátrahagyva. Felveszem, érzem a gyapjúszálakat az ujjaim között. Olajos szaga van, mint egy elrontott bárányhúsnak.

Lerúgom a cipőm, lekapcsolom a lámpát, és végigdőlök az ágyon. Még mindig a kezemben tartom a pulóvert.

Már mást is érzek, izzadság és dohány szagát, az apám szagát, amikor annyi éves lehetett, mint én most.

Nem emlékszem, meddig rázott a sírás.

Jonas T. Bengtsson: Mint senki más

Fordította: Soós Anita

Animus, 2015

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.