Az első magyar Nobel-díjas író, a Sorstalanság szerzője jelentős életművet alkotott a holokausztról – írta honlapján Kertész Imréről halála napján a Le Figaro.
A francia konzervatív napilapban Bruno Corty írta, hogy 2004-ben, a normandiai partraszállás hatvanadik évfordulóján a magyar író Berlinben felidézte, hogyan ujjongott 1944-ben a hír hallatán, pedig sárga csillagot viselt és erre többen figyelmeztették is. Néhány héttel később, miközben Európa lassanként felszabadult, a gyerek Kertész Imrét Auschwitz-Birkenauba deportálták – emlékeztetett a lap.
Az életrajzi elemek ismertetése után a Le Figaro kiemelte, hogy a Sorstalanság című regényt 1975-ös megjelenésekor teljes érdektelenség kísérte Magyarországon.
A pátoszmentes, távolságtartó szöveg a deportálás hónapjairól szól. Hatalmas, felkavaró és provokáló mű. Egy gondtalan, szerelmes kamasz tekintetén keresztül látjuk a háborút, aki félelmek nélkül indul a teli vagonban a munkatáborba. Auschwitzba érve leírja, ahogyan a nők kisminkelték magukat és hogy egyedül a jól ápolt német katonák tűntek nyugodtnak a hangzavar közepén
– olvasható a lapban.
A kritikus az életműből kiemelte az 1988-ban megjelent A kudarc és az 1990-es Kaddis a meg nem született gyermekért című műveket, amelyek “a táborok emléke által örökké kísértett életről” szólnak.
Kertész ezekben a regényeiben arról ír, hogy a másik totalitarizmus, a kommunizmus mindent megtett azért, hogy a Sorstalanság ne jelenjen meg.
A regény 1990-es külföldi kiadása jelentette az író számára az elismerést. Lassanként egyre nagyobb közönséget szerzett az egész világon. A rendszerváltást követően hazájában is felfedezték, az árnyékból a kamerák kereszttüzébe került, 2002-ben pedig megkapta a Nobel-díjat.
Úgy vélte, hogy az élet alapelve a rossz, a jó pedig irracionális dolog, s egész életművében azt kereste, hogyan lehet ezzel a gondolattal leélni az életet. Florence Noiville, a cikk szerzője arra hívta fel a figyelmet, hogy Kertész “atonális nyelvezetét” – amelyet nagyon személyes mondatszerkesztés, valamint a látszólagos higgadtság és a szarkasztikus távolságtartás különös ötvözése jellemez -, Camus-től vette át közvetett módon, miután 25 évesen elolvasta a francia író Közöny című regényét.
A végső kocsma című művét leszámítva, amelyben “elképesztő megjegyzéseket tesz Európáról és az iszlámról”, mindig mély felvilágosultság és kivételes nagyvonalúság jellemezte Kertészt, akár akkor, amikor kézen fogja az olvasót és a Balaton vagy a Duna partján vezeti végig, akár akkor, amikor zenéről, Bachról, Wagnerről, Schönbergről vagy “régi öreg barátairól”, Musilről, Arendtről, Thomas Mannról, Beckettről és főleg Kafkáról ír.
A halálra, amelynek szele olyan korán és olyan közelről megérintette, Kertész Imre bizonyos szempontból folyamatosan készült. Ő, aki találkozott a barbarizmussal, soha nem veszítette el a közép-európai írók annyira tipikus humorérzékét. Egy nap, amikor a párizsi Hotel Raphaelben járt, azt mondta mosolyogva: bizonyára nem jó halottnak lenni, de idővel meg kell tanulnunk
– írta a Le Monde.
MTI
