Kultúra

Na, baszki! Hát most láthatod, mi van itt!

24.hu
24.hu

2016. 03. 20. 09:00

Olyan időket élünk, amikor apró labda dudorodik a főnök szájában. A múlt héten Megyesi Gusztáv riportjával matinéztunk, most Kovács Zoltántól másolunk ide egy időtálló remekművet 1987-ből. Ez is kötelező olvasmány.
Korábban a témában:

Kovács Zoltán: Be lesz hívatva!

 

Csővázas, előszobai széken ülök, a titkárnő valami kimutatáson dolgozhat, nem szól hozzám, de még csak rám se néz, valószínűleg tudja, hogy behívatott ember vagyok. Az előszobából három ajtó nyílik, időnként sietős emberek szaladnak keresztül a titkárságon, egyik ajtón kijönnek, a másikon bemennek, aztán megint kijön ugyanaz az ember, de nem oda megy vissza, ahonnét eredetileg kijött, hanem a másik szobába lép, ahonnét viszont megint csak kijön valaki.

Nem szólnak egymáshoz, eddig csak egy kérdés hangzott el:

—Te, nincs nálad véletlenül egy Bilagit?

Úgy öt perce ülhetek már, amikor a titkárnő rám néz:

— Tessék, lehet. H. elvtárs már várja.

Indulok az ajtó felé, középső ujjam kopogásra görbíteném, csakhogy szokás-e ilyenkor kopogni? Lehet, hogy igen, de még valószínűbb, hogy nem, hiszen a behívatás lényegéből fakadóan a kopogás elveszti funkcióját: az embert ugyanis már eleve várják.

*

Ha jól emlékszem, szerdai napon kaptam meg az üzenetet, hogy be kell mennem a székházba.

Meglepődtem, még sohasem hívtak be a székházba, se ebbe, se a többibe, sőt, munkatársaim közül se igen hívattak be senkit. Nagynéha, amikor hír érkezett szűk körből, hogy nahát, ezt vagy azt hívatták, akkor sem tudtam igazán mit kezdeni a hírrel. Legtöbbször egy elképzelt, ideges ember alakja jelent meg előttem, vasalt, szürke zakóban, rendszerint mozgás közben, ami nagyon is érthető — hívatták.

— Nem kell megijedned. Ha megijedsz, annál rosszabb — mondta még előző nap D., mikor említettem neki, mi történt velem. — Jobb, ha nem foglalkozol vele. Különben miért hívattak?

Emlékszem, erre a kérdésre már akkor sem tudtam mit felelni, és nem tudtam később sem. Pedig szerda óta memorizálással töltöttem estéimet, végiggondoltam magamban mindent. Ügyeket találtam ki, kérdéseket, amikre válaszolnom kell majd. Mi több, megválaszoltam a saját kérdéseimet is, határozott, egyértelmű, nyílt válaszokat találtam ki.

Ha ők azt kérdezik, hogy …‚ akkor én azt válaszolom, hogy …‚ mire persze ők közbevetik, hogy jó, jó, de; én pedig kirukkolok azzal, hogy nem egészen, hiszen mint köztudott. Feltéve, persze, ha ők csakugyan ezt kérdezik.

Az utolsó éjszakán jó néhány negatívum, hiányosság, visszásság is eszembe jutott, ezeket rendszerbe sűrítettem, arra az esetre, ha végképp védekeznem kell, ha esetleg végképp sarokba szorítanak: a visszakérdezéstől ma már nem kell félni. Sőt, hallottam, hogy van olyan behívató, aki a visszakérdezést, a visszásságok, fölemlítését kifejezetten jónéven veszi, szereti, ha a behívatott nemcsak hallgat, de visszakérdez.

Vajon milyen lehet H.? Fontos kérdés, ettől függ ugyanis, hogy szükség lesz-e a viszontkérdezésre, vagy maradok a puszta válaszoknál.

A behívatást megelőző este már nagyjából összeállt a kép.

Azt ugyan nem tudtam egészen pontosan, hogy H. a behívatóknak melyik típusába tartozik, de abban biztos voltam, hogy megkérdezi majd, miért kellett nekem egyáltalán. Két válaszom is volt az ő kérdéseivel szemben, s úgy számoltam, hogy bármelyiket használom is fel, a következő ellenvetése az lesz, hogy akkor is: én aránytévesztést követtem el. Vagy hogy jó, jó, de miért pont most? Vagy hogy nem mozgok elég biztosan a paraméterek között. Utóbbit valószínűleg kétszer is elmondja majd, csakhogy ez esetben én bizonyos mélyebb összefüggésekre hivatkozom, amire várhatóan a kellő felnőttség hiányával rukkol elő.

Emlékszem, ez volt az a pont, ahonnét nem jutottam tovább.

Érthető, mert a kellő felnőttség hiányát már többször is számon kérték rajtam, no, nem behívatás alkalmával, hanem egyéb megbeszéléseken.

A kellő felnőttség megfelelő viszontválaszával az a baj, hogy több is van belőle, de egyik sem tökéletes. Mert mit lehet tenni? Egyik eset: az ember elfogadja, hogy nem kellőképpen felnőtt, vállalja, hogy forrófejű, meggondolatlan, s az esetek többségében a behívató ezzel meg is elégszik.

A másik szóba jöhető esetben némi ellenkezés mellett a belátás, a rádöbbenés. Egyik sem igazán meggyőző, ezért a köztes megoldás mellett döntöttem, az látszott célravezetőnek. Vállalni a forrófejűséget, de belátni a hibát.

Mikor az utolsó éjszaka is véget ért, a feleségem azt mondta reggel: — Mondd, mi az a tudati ráhangolás? És miért mondtad ezt este többször is?

*

Munkahelyi vezetőm csak később hallotta, hogy be kell mennem a székházba.

— Nézd! Ez az első behívatásod, túl kell rajta esni. Tudod te, hány ilyen lesz még? — Ezt mondta, majd lapjával állt mellém, és fejét felém biccentve halkan folytatta: — Nem kell megijedni. Jól ismerem H.-t, valamikor együtt kezdtük. Nagyon emberséges.

Kétségkívül megnyugtatott, de azért a behívatás napján nem tudtam rendesen reggelizni. Darabos ételt képtelen voltam magamhoz venni, fél pohár kakaót ittam, és arra gondoltam, miért pontosan kilenc harmincra hívtak, mennyivel jobb lett volna reggel nyolcra, már túl lennék az egészen.

A székházba jövet mindenféle olvasat járt az eszemben behívatásokról, berendelésekről, idézésekről. Igaz, ezek az olvasmányélmények egytől egyig harmincöt-negyven évvel ezelőtti időket idéznek, vagy annál is régebbieket, visszatérő figura a föltűrt ingujjú ember, a sötét szemüvegkeretes titkárnő szögletes irodabútorok között, hatalmas méretű, kép nélküli, meszelt falak tövében.

De mi van most? Milyen lehet napjainkban egy behívatás? Ezt nem tudni, hiszen a legújabbkori behívatásoknak nincs irodalmuk, ami nagyon rossz, mert az ember csak létező olvasmányélményekre hagyatkozhat: verőember, titkárnő, meszelt falak.

Mikor elindultam a székház felé, már tiszta volta fejem:

„De hiszen mitől félek én? Van két kezem, valahogy csak meg tudok majd élni. Mert végül is elmehetek én bárminek, nem fogok éhen halni. Csinálhatnak velem bármit, ha hibáztam: ki ne hibázott volna? És ha kell, hát megmondom én a véleményemet is, azért csak lesz valahogy.”

Ez megnyugtatott. Ilyen szellemben léptem be, liftet hívtam, de aztán mielőtt az leért volna, a lépcsőn indultam fölfelé: egy ingpulóveres férfi még utánam is szaladt, minek fáradok, már itt van.

Úgy emlékszem, nem szóltam semmit, akkor már megint a viszontválaszokat ismételgettem magamban, és feszülten figyeltem, kik jönnek velem szemben. A lépcsőfordulókban találkoztam emberekkel, fesztelenül beszélgettek egymással, iratokat vittek, ügyeket intéztek.

*

H. egy íróasztal mögött ül, azonnal fölkel, amint belépek az ajtaján, és elém jön. Mutatja, hova tehetem a kabátomat. Nem lepődöm meg, hallottam az effajta udvariasságról, így szokott az lenni, először udvariasan, hellyel kínálják az embert, kérdeznek valamit, azután zúdítják a nyakába a bűneit. „Sosem rohanják le az embert, majd meglátod — mondta valaki az előző nap. — De ez ne tévesszen meg, meglátod, még mosolyognak is rád.”

H. nem mosolyog, viszont hellyel kínál. Magam mellé rakom a táskámat, és a viszontválaszokat ismételgetem.

— Dohányzik?

No persze, a cigaretta. Ezt is mondták. — „Meglátod, megkínálnak cigarettával. Fogadd el, ezzel még nem kötelezed el magad.”

— Köszönöm, leszoktam — mondom H.-nak, inkább tárgyilagosan, mint hidegen.

— Hogyan sikerült? — csillan fel a szeme. — Én képtelen vagyok rá. Na persze, azt mondják az okosok — foglal helyet maga is a fotelben —‚ hogy az sem jár jobban, aki leszokott. Tudja maga, mi minden van a levegőben? Az ember már nem tud egészségeset szippantani.

Továbbra is a viszontválaszokat ismételgetem, a feszültség újabbakat szül, tán jobbakat, frappánsabbakat az eddigieknél, egész rendszerré állnak össze bennem.

Már legszívesebben mondanám is, de belép a titkárnő, valamit kérdez, nem értem pontosan, mit. H. felcsattanó hangjára figyelek föl:

— Kértem, Ilcsike, ne zavarjanak, mert dolgozom.

Hallgatunk egy darabig. H. rám néz, minden erőmet összeszedem, érzem, most kezdődik az egész, de nem:

— Kávézott már?

Négy kávét ittam, hármat otthon, még reggel, egyet egy presszóban idefelé jövet.

— Hát semmit sem? — kérdezi, de megint megszólal a telefon, széles mozdulattal nyúl hátra érte, s mielőtt beleszólhatnának, tagolva mondja: — Nem vagyok itt! Nem. Megmondtam, hogy dolgozom.

Forrás: Fortepan

Míg beszél, nézem őt. Harmincas férfi, energikus, határozott. Oldalt lelógó haja nem takarja el a fülét, a tincsek elölről-hátulról kerülik meg a fülkagylót, úgy simulnak a fejéhez, így rövidebbnek látszik, mint amilyen hosszú valójában. Mikor befejezi a telefonbeszélgetést, felém fordul és leveszi a szemüvegét:

— Hát, régen szerettük volna megismerni magát. Nem mintha nem ismernénk még, hiszen hallottunk ezt-azt, figyelemmel kísérjük a munkáját, de ez nem elég. A személyes ismeretség mindennél többet ér. És most itt van ez az ügy. Ami végeredményben nem nagy ügy, de jó alkalmat ad a személyes ismeretségre.

„Az ügy!”

Végre itt tartunk, csak tudnám, miről van szó.

De nem kérdezem meg, eszembe jut az intelem: „Te ne kérdezz semmit, ne szólj semmit, amíg nem tudod, miről van szó. Majd elmondják.” Várok hát, de most először bizonytalanodom el, talán mégiscsak nekem kellene szólnom valamit. Már levegőt vennék, hogy akkor kezdem, de megelőz.

— Én azt hiszem, ma olyan időket élünk, amikor a problémáktól már régen nincs okunk megijedni. Azoktól nem félni kell, hanem kezelni tudni. Kezelni tudni! — ismétli közelebb hajolva, s folytatná, de egy férfi lép be, legott biccent felénk, két kezét megadóan maga elé tartja, s már vonul is a belső szoba felé, minthogy oda csakis ezen az irodán keresztül lehet bejutni.

— Rettenetes! Én mondom, a legbiztosabb, ha az ember egy kocsmában beszélget. Ott legalább nem zavarja senki — mondja enyhe mosollyal, állítólag ilyenkor szoktak kacsintani. H. azonban nem kacsint, hanem két ujjával megdörzsöli a szemét:

— Hol is tartottunk? Ja, igen. Mert mi is a helyzet napjainkban? Minden gondolkodó ember tisztában van azzal, hogy nem kamarillaszerűen kell foglalkozni a problémákkal, hanem a teljes nyilvánosság előtt.

Megáll, mintha valami eszébe jutott volna, valami más, valami jobb, s eltűnődve folytatja:

—… szóval a kamarillaszerűség.

— Kamarilla — ízlelgetem a szót, biccent.

— Igen. Ezek szerint tehát, ha jól érzékelem, ebben egyetértünk.

Hümmögök valamit, aztán újra a csend. Most asztalfiókjába nyúl, körtét vesz elő, hámozni kezdi.

— Szeretem a körtét — néz rám, majd váratlanul megkínál:

— Kérsz? — mondja, és apró labda dudorodik a szájában.

Eljött tehát a pillanat! A tegezés pillanata!

Hallottam ugyanis arról, hogy újabban, behívatások alkalmával, a beszélgetés egy meghatározott pillanatában — általában a legváratlanabb pillanatban — letegezik a behívottat. Előfordul, hogy csak úgy egyszerűen a „tudod mi van, öreg”-gel kezdenek egy mondatot, vagy egy szenvedélyes cseszd meg-gel.

Nyugdíj előtt álló ismerősömet egy székházbeli fiatalember az ott nem ritka „azt hiszem, én vagyok a fiatalabb, tegeződjünk”-kel bátorította, s a továbbiakban már ebben a közvetlen formában folyt az elbeszélgetés.

Lám, engem egy eddig ismeretlen koreográfia szerint tegeztek le, ez is egy megoldás. H. ezt tartotta megfelelőnek.

Még teli a szája, amikor ismét megszólal a telefon:

— Ilcsike, megkértem valamire, hát hányszor mondjam még? — pattan fel a helyéről, úgy csapja le a telefont, már vissza sem ül, enyhe terpeszben áll meg előttem, és a levegőbe suhint:

— Na, baszki! Hát most láthatod, mi van itt! Az ember ezerszer elmondhat bármit, azt hiszed, érdekel ez valakit is? Tudod, mit tennék én ebben a házban? A felét kirúgnám. Legalább a felét! Az ember képtelen lerendezni egy ügyet.

Cigarettára gyújt, egyforma indulattal folytatja:

— Nem is értem! Itt ez az ország, a szemünk láttára. Hogy képtelenek vagyunk egyről kettőre? Ugyan! Nem volnék meglepve, ha az összes elképzelésünk csődöt mondana.

Még mindig terpeszben áll előttem, a viszontválaszaimra gondolok, amik már nincsenek is, először egyik omlott össze, aztán a másik, végül az egész viszontválaszrendszer, a tegezésig tudtam követni az eseményeket, onnét már nem értem. Az persze különben sem igaz, hogy ez az ország nem tudott egyről kettőre lépni, ezt azért meg kellene mondanom neki, de hogyan. És éppen én mondjam meg neki? Éppen én? Hiszen engem hívattak!

— Már régen lépnünk kellene — folytatja. — De hát, tudod, mi van! Te jóisten, mit tudnék én neked mesélni! Most én mondjam? Hát épp neked?

A táskám cippzárát gyűrögetem, talán jobb lenne elmenni innét, de hogyan? Régen összezavarodtam, lenyeltem hát az utolsó körtekockát: megpróbálom összeszedni magam:

— Te! Tulajdonképpen miért hívattatok be?

Egy pillanatra meglepődik, megfogja a vállam, mélyen a szemembe néz:

— Ugyan, öreg…, tudod te jól — aztán az ablakhoz sétál, tekintetével távoli pontot kutat. — Azt hiszed, nekem jó ez? Nekem öröm behívatni? Gondolod, hogy nekem nem lenne egyéb tennivalóm is? Ugyan — mondja még egyszer a mutatóujját kinyújtva, és felém indul:

— Nincs itt semmi probléma. Nyugodtan menj vissza és folytasd a munkád. Nem kell ezt neked hosszan magyaráznom.

Az ajtóig kísér, ott mondja:

— Örülök, hogy megismerkedtünk. Ha valami van, keressük egymást, oké?

Akaratlanul is bólintok, egészen a kijáratig kísér, sokáig érzem száraz, nehéz tapintását a vállamon.

Odakinn megkap a friss levegő, „nincs semmi baj, körte, kamarilla” — mormolom magam elé, amikor ismerős arc suhan el mellettem, alig tudom megállítani:

— Szintén?

— Szintén — feleli, és hangtalan léptekkel tűnik el a székház kapujában.

 

Kovács Zoltán, Megyesi Gusztáv: A nyolcvanas évek – irodalmi riportok

Irodalom Kft., 2002

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.