Kultúra

Egyben felkerült a Netflixre Orbán Viktor álma

Neményi Márton
Neményi Márton

ír, fotóz. 2016. 03. 07. 18:03

Hatalom, hatalom, még több hatalom. Hét nyomós ok, amiért érdemes elkezdeni a House of Cards című sorozatot.
Korábban a témában:

Az Elnök Úr élete maga a S.I.K.E.R. A népet minden kampányeseményen kenyérre keni, az országértékelő beszédek minden szava pontosan az, amit a tömeg és a párt hallani akar, tudja, kitől mire számíthat, kit mire használhat, ki a feláldozható, és ki az, akire – most még – szüksége van, a pénz csak addig érdekli, amíg nő tőle a hatalma, a felesége a maga perverz módján szereti, ő pedig viszont, amíg nincs útban. Enni azért ő is a sarki húsoshoz jár, persze titokban, megőrül a marhaszeletért és valamiért egészen közel engedte magához a drabális, egyszerű hentest. Amikor pedig nagyritkán nincs ott senki, belenéz a kamerába és beszélni kezd, végre őszintén, gátlások nélkül, arról, mennyire lenéz és megvet mindenkit. Megteheti, több millióan nézik és mind csak jobban szereti majd minden egyes monológja után. Mi ez: Orbán Viktor nedves álma, vagy az utóbbi évek legkedveltebb tévésorozata, ami annak ellenére hatalmas siker, hogy csak interneten hozzáférhető? A válasz: nyilván mindkettő, de most maradjunk az utóbbinál.

A napokban megjelent a House of Cards című sorozat negyedik évada. A megjelent itt azt jelenti, hogy egyben felkerült a Netflixre, amely nem csak szórja, hanem gyártja is a többek között David Fincherhez (Mindhalálig, A Zodiákus, He7edik) köthető sorozatot. Mindenesetre annak, aki csak most ismerkedne vele, itt van hét érv, hogy miért érdemes belevágni.

Hatalom és elmebaj

A House of Card főhőse, az elnökségig felkapaszkodó kongresszusi képviselő, Frank Underwood nettó szocio- és pszichopata, ez az első epizód első jelenetétől sejthető és később újra és újra megerősíti. Underwood egyébként demokrata, akik általában jó fejek a hollywoodi filmekben és sorozatokban, ettől pedig még érdekesebb az egész.

Szó szerint semmi más nem érdekli, csak a hatalom. Nem a szex, nem a pénz, még csak nem is az, hogy változtasson az országon – általában ugye ezekre szokták használni a hatalmat –, hanem az, hogy pontosan az legyen, amit ő akar. A hatalom célja a hatalom, mondta Orwell, a House of Cards pedig több mint ötven epizódon keresztül illusztrálja ezt. Kevin Spacey lehengerlő alakításában pedig mindez magától értetődő – még azt is nehéz lenne kijelenteni, hogy Underwood gonosz lenne, nem dörzsöli a tenyerét, nem röhög kárörvendően, csak gépiesen és nagyon okosan teszi a dolgát. Néha nehéz követni, mi történik, főleg magyar felirat híján, hiszen az egész a – még a magyarnál is bonyolultabb – amerikai választási és közszolgálati rendszerben játszódik, ezért, a néző többet tanul a hatalomról általában (például, ahogy azt, izé, Magyarországon is használni szeretnék), mint Amerikáról.

Robin Wright

Kevin Spacey nyilván senkinek sem okoz meglepetést, aki látta már bármiben (legközelebbi ide vágó szerepe egyébként az egyik legrégebbi is: Közönséges bűnözők), Robin Wright annál inkább. Róla ugye a többségnek az ugrik be – ha egyáltalán beugrik valami –, hogy ő volt Forrest Gump csaja. Underwood feleségeként azonban már nyoma sincs a húsz évvel ezelőtti drogos-problémás hippinek: akár férje, rideg, számító, kíméletlen, mégis maradt benne valami emberi, itt-ott képes érezni, de ezt is olyan tartással és eleganciával kezeli, amelyről nála jóval alacsonyabb sorból származó Francis csak álmodhat. Robin Wright jelenléte kész feminista kiáltvány: semmiben sem marad el az elnöki székig taposó férjétől, mégis alávetett pozícióban van. A negyedik évadra azonban már egyértelmű: ha véletlenül férfinek született volna, már rég ő lenne a világ ura.

Robin Wright in season 2 of Netflix's "House of Cards." Photo credit: Nathaniel Bell for Netflix.

Petrov

A túltolt, hatásvadász és ezért aztán gyengébb második évad után az írók összeszedték magukat: bár az elnöki pár jelleméről sok újat már nem tudtak mondani, a harmadik szezon a tévésorozat-történelem egyik legsármosabb főgonosza, az orosz elnök, Viktor Petrov (monogram!). Róla már írtunk bővebben is, itt legyen elég annyi, hogy a valódi Putyinról elterjedt igazságmorzsák és legendák alapján összefércelt közjogi méltóság Frank Underwood első igazi méltó ellenfele, például azért, mert pont olyan okos és gátlástalan, mint ő, ráadásul őt nem kötik gúzsba olyan demokratikus hülyeségek, mint az emberi jogok, a sajtószabadság és a hatalmi ágak elválasztása. Kettejük kapcsolata, ahogy az két pszichopata között lenni szokott, a rivalizálás, a tisztelet és a gyűlölet háromszögében mozog, és bár egyiküket sem érdekli különösebben a világ sorsa, azért mindketten szeretnének totális háború nélkül győzni a másik felett, hogy még azért legyen ki fölött uralkodni.

Képek

Itt egy átlagos kép a sorozatból:

Értik, ugye? Témája miatt kínálkozó lenne, hogy a House of Cards dokumentaristára vegye a stílust, de erről szó sincs és ez nagyon jót tesz neki: minden egyes kompozíciót kitaláltak, kimatekoztak,, nincs vállak fölött leszúrt, beszélő fejes kamera, szinte minden kép önmagában is hozzátesz valamit a történethez. Mindez David Fincher védjegyszerűen lassú mozgású, olajos, barnászöld stílusában – már csak emiatt is megéri nézni.

Monológok

A sorozat egyik húzása, amivel kiemelte magát az egyébként erős felhozatalból, hogy Frank Underwood rendszeresen belenéz a kamerába és elmondja, amit tudni kell – háttérinfókat, anekdotákat, vagy csak egyszerűen azt, hogy mennyire nem érdekli, kinek mekkora fájdalmat okoz. Ez azonban a második évadban szabályosan a mélybe rántotta a sorozatot, Kevin Spacey ugyanis valamiért elkezdett hangzatos, de üres közhelyeket hadoválni, mint valami nihilsta, negatív Coelho. Meg is unták a nézők, az írók pedig a harmadik évadban visszafogták a monologizálást, amely még így is az epizódok legszórakoztatóbb pillanatait adja.

Forradalom!

A House of Cardsot nézni már csak azért is menő, mert az embernek az az érzése, hogy egy kicsit részese a „megváltozott médiafogyasztási szokások” forradalmának: az egész az interneten van, nem kell egy hetet várni egy-egy új epizódra, vissza és újra lehet nézni bármit, ami persze veszélyes is: csak párszor játsszuk el, hogy „na jó, csak még egy rész”, és ránk virrad. A főnökünket pedig valószínűleg nem szereljük majd úgy le egy-egy mondattal, mint Frank Underwood az ellenzéket, a sajtót és az ellene lázongó fél demokrata pártot.

Netflix!

Az elején írtuk, hogy most, szokás szerint egyben került fel az egész évad a Netflixre, tehát akár egyhuzamban is megnézhetjük. Ami viszont (nekünk) még fontosabb: nem csak az új, hanem az összes eddigi évad is felkerült a magyar Netflixre, a House of Cards tehát az elejétől megnézhető, innentől kezdve nincs kifogás. Akinek nincs Netflixe, legyen (az első hónap ingyen van), akinek van, de lemondaná, csak ezért még megéri az a háromezer forint havidíj. Azért persze csak óvatosan.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.