A Brazilian Kamayura Indian eats fish 14 August, 2005, before taking part in the Kuarup ceremony, in an area of the Amazon forest occupied by the Awara tribe, in central Brazil. The Kuarup ceremony is held around a wooden structure, ritually built to represent the spirits of the deceased. The first day of the ceremony is dedicated to honour the ancestors with elaborate rituals, while the second day is devoted to wrestling competitions.   AFP PHOTO/ANTONIO SCORZA / AFP / ANTONIO SCORZA
Kultúra

A misszionáriusoknak olyan az ízük, mint az öreg disznóknak

24.hu
24.hu

2016. 02. 14. 09:05

Egy amerikai antropológus bevette magát a bennszülöttek közé. Regény lett belőle, a The New York Times 2014 legjobb tíz könyve közé választotta. Matiné.

Amikor elhagyták a mumbanyókat, valaki utánuk hajított valamit. A tárgy a kenu farától pár méternyire hánykolódott a vízen. Fakóbarna volt.

– Újabb halott kisbaba – jegyezte meg Fen.

A férfi addigra már összetörte az asszony szemüvegét, így az asszony nem tudhatta, tréfál-e.

A sötétzöld szárazföld kanyarulatában épp előttük nyílt a világos hasadék, ahova a csónak tartott. Az asszony erre összpontosított. Többször már nem fordult vissza. A parton álló néhány mumbanyo énekelt, és a halálharangot kongatta, de az asszony nem nézett többé rájuk. Időnként, ha a négy evezős – akik valamennyien álltak, és vissza-visszaszóltak az embereiknek, vagy átszóltak a többi kenuba – egyszerre húzta az evezőket, kis fuvallat legyintette meg az asszony nyirkos bőrét. Sebei bizseregtek és megfeszültek, mintha sietve gyógyulni akarnának a pillanatnyi szárazságban.
A szél elállt, aztán fújni kezdett, újra elállt, újra fújt. Érezte az érzékelés és annak felismerése közti szünetet, és tudta, hogy megint felfelé kúszik a láza. Az evezősök kis időre abbahagyták az evezést, hogy leszúrjanak egy kígyónyakú teknőst, és a még tekergőző állatot behúzzák a csónakba. A háta mögött Fen gyászdalt dúdolt a teknősért, de olyan halkan, hogy rajta kívül nem hallotta más.

A Yuat és a Sepik összefolyásánál motorcsónak várt rájuk. A kormányoson, egy Minton nevű férfin kívül, akit Fen még Cairnsből ismert, két fehér pár tartózkodott a fedélzeten. A nők merev ruhát és selyemharisnyát viseltek, a férfiakon szmoking volt. Nem panaszkodtak a hőségre, ami azt jelentette, hogy itt élnek; a férfiak valószínűleg az ültetvényeiket vagy bányáikat igazgatták, vagy az azokat védő törvényeket tartatták be. Legalább nem misszionáriusok voltak. Ma nem viselt volna el egy misszionáriust. Az egyik nőnek vakító aranyszőke haja volt, a másik szempillája olyan, mint egy fekete seprű. Mindkettőnél gyönggyel kivarrt estélyi táska volt. Sima, fehér karjuk természetellenesnek hatott. Szerette volna megérinteni a hozzá közelebb lévőt, felgyűrni a ruhaujját, hogy lássa, meddig fehér a karja, ahogy eddig az összes törzs bennszülöttjei kényszert éreztek a megérintésére, amikor megérkezett hozzájuk. Szánalmat látott a nők tekintetében, amikor Fennel és mocskos vászonzsákjaikkal, maláriás szemükkel átszálltak hozzájuk.

A motor, amikor beindították, olyan hangos volt, úgy megriasztotta, hogy a fülére szorította a kezét, mint egy gyerek. Látta, hogy Fen is összerezzen a hangra, és ösztönösen elmosolyodott. A férfinak nem volt ínyére, hogy felfigyelt erre, és odament Mintonhoz beszélgetni, ő pedig leült az asszonyok mellé a tatban lévő padra.

– Mi a jeles alkalom? – kérdezte Tillie-t, az aranyhajút. Ha ilyen haja lenne, soha nem mehetne terepre, mert a bennszülöttek folyton fogdosnák.

A motorzúgás ellenére is mindketten hallották a kérdését, és felnevettek.

– Karácsony van, te buta.

Már volt bennük alkohol, pedig nem sokkal múlhatott dél, és könnyebben elviselte volna, hogy butának nevezik, ha Fen pizsamája fölött nem egy piszkos pamutinget viselt volna. A sebein kívül még egy frissen ejtett vágás is volt a kezén, amelyet egy szágópálma tüskéje hasított, a karjában a régi Salamon-szigeteki ideggyulladás, és az egyik lábujjközében egy viszkető csípés, remélte, hogy nem megint ótvarral van dolga. Amikor dolgozott, általában tudott uralkodni a bajai okozta kellemetlenségeken, de most nehezen viselte a két nő selyemmel és gyöngysorral ékesített társaságát.

– Mit gondolsz, Boswell hadnagy is ott lesz? – kérdezte Tillie a másik nőtől.

– Isteni férfinak tartja – mondta a másik nő, bizonyos Eva, magas, királynői tartású teremtés, az ujján nem volt gyűrű.

– Szó sincs róla – bizonygatta Tillie. – Különben meg neked is ez a véleményed.

– De te férjnél vagy, kedvesem.

– Attól még, hogy valakinek gyűrűt húznak az ujjára, még nem várhatod el, hogy ne akadjon meg a szeme más férfiakon – mondta Tillie.

– Én nem várom el, de a férjed egészen biztosan igen.

Nell fejben már írta is:

– ékességek a nyakon, csuklón és ujjakon
– festés csak az arcon
– kihangsúlyozott száj (sötétvörös) és szem (fekete)
– csípő kihangsúlyozása a derék elszorításával
– versengő szellemű beszélgetés
– a férfi jelenti az értéket; nem feltétlenül a birtoklás a fontos, hanem a vonzalomébresztés képessége

Képtelen volt megálljt parancsolni magának.

– A bennszülötteket tanulmányozta? – fordult hozzá Tillie.

– Nem. A Lebegő Palotából jött, az Alkonyi Bálról – Evának erősebb ausztrál akcentusa volt, leginkább Fenére emlékeztetett.

– Igen – válaszolta. – Július óta. Vagyis múlt július óta.

– Másfél évet töltött valahol odafenn, azon a kis mellékfolyón? – rökönyödött meg Tillie.

– Jézusom! – szörnyülködött Eva.

– Előbb egy évet voltunk innen északra az anapáknál, a hegyekben – sorolta Nell. – Aztán további öt és fél hónapot a mumbanyóknál fent, a Yuatnál. Korábban hagytuk ott őket. Nem kedveltem a mumbanyókat.

– Hogy kedvelni? – kérdezett vissza Eva. – Szerintem ésszerűbb törekvés lett volna a fejét a nyakán tartani.

– Kannibálok voltak?

Nem tűnt biztonságosnak, hogy őszintén válaszoljon erre a kérdésre; nem tudhatta, kik a hozzájuk tartozó férfiak.

– Nem. Tökéletesen értik és be is tartják az új törvényeket.

– Nem olyan újak – helyesbített Eva. – Négy éve hozták őket.

– Egy ősi törzs számára újnak tűnnek. De engedelmeskednek…

És balszerencséjükért a gyilkosságok hiányát okolják.

– Szokták emlegetni? – kérdezte Tillie.

Nell azon töprengett, miért kíváncsi minden fehér a kannibalizmusra. Eszébe jutott Fen, aki a tíznapos vadászatról visszatérőben szánalmas kísérletet tett arra, hogy eltitkolja előle. „Megkóstoltam – bökte ki végül. – És igazuk van: olyan az íze, mint az öreg disznóhúsnak.” A mumbanyók azzal tréfálkoztak, hogy a misszionáriusoknak olyan az ízük, mint az öreg disznóknak.

– Nagy vágyakozással beszélnek róla.

A két nő, még a hórihorgas, cinikus Eva is visszahőkölt.

– Olvasta a Salamon-szigetekről szóló könyvet? – kérdezte aztán Tillie.

– Ahol a gyerekek mind a bokrok között bujálkodnak?

– De Eva!

– Igen, olvastam – Nell nem bírta visszafogni magát. – Tetszett?

– Hát, nem is tudom – válaszolta Tillie. – Nem értem, mi ez a nagy hűhó körülötte.

– Nagy hűhó? – kérdezte Nell. Semmit sem hallott arról, hogyan fogadták a könyvet Ausztráliában.

– De még mekkora!

Szerette volna megkérdezni, hogy ki csap hűhót, és mivel kapcsolatban, de az egyik férfi odalépett hozzájuk egy nagy üveg ginnel, és újratöltötte a poharakat.

– A férje azt mondta, ön biztosan nem kér – mondta bocsánatkérőn, mert nem volt számára pohara.

Fen háttal állt neki, de abból, ahogy meggörbített háttal, kissé felemelt sarokkal állt, szinte látta az arckifejezését. Keményen férfias tekintettel ellensúlyozza gyűrött ruháját és furcsa foglalkozását. Csak akkor engedélyez magának egy halvány mosolyt, ha ő maga süt el egy viccet.

Boat over canal in Rio Negro, amazon river, Brazil
Fotó: Thinkstock

Miután pár apró kortyból erőt merített, Tillie folytatta a faggatózást:

– És mit ír majd ezekről a törzsekről?

– Egyelőre minden egy nagy összevisszaság a fejemben. Amíg vissza nem kerülök a New York-i íróasztalomhoz, soha nem tudok semmit.

Tisztában volt vele, hogy versenyre akar kelni ezzel a két tiszta, csinos nővel, megpróbál fölébük kerekedni a New York-i íróasztala felidézésével.

– Oda igyekszik vissza? Az íróasztalához?

Az íróasztala. A dolgozószobája. Az Amsterdam és a 118-ik utca kereszteződésére néző ferde ablak. A távolság néha szörnyű klausztrofóbiának tetszett.

– Nem. Innen Victoriába megyünk az ausztrál bennszülötteket tanulmányozni.

Tillie lebiggyesztette az ajkát.

– Ó, szegényke! Már így is nyúzottnak látszik.

– Itt és most elmesélhetünk magának mindent, amit a bennszikről tudnia kell – fűzte hozzá Eva.

– Csak az utolsó öt hónap, az utolsó törzs az oka.

Képtelen volt kitalálni, milyen szavakkal írja le őket. Fennel egyetlen egy dologban sem egyezett a mumbanyókkal kapcsolatos véleményük. Fen megfosztotta minden ítéletétől. Most csodálkozott, mennyire üres a feje. Tillie a részegek feneketlen aggodalmával méregette.

– Néha az ember ráakad egy olyan kultúrára, amelyik összetöri a szívét – jelentette ki Nell végül.

– Nellie – szólt oda Fen. – Minton azt mondja, hogy Bankson még itt van – intett a kezével a folyó felső szakasza felé.

Hát persze, hogy itt van, gondolta Nell, de hangosan csak ennyit mondott:

– Az, aki ellopta a lepkefogó hálódat? – próbálta játékosra venni.

– Nem lopott el semmit.

Mit is mondott pontosan? A hajón történt, amelyen a Salamon-szigetekről tartottak hazafelé. Az egyik első beszélgetésük alkalmával. A régi professzoraikról pletykáltak. „Haddon kedvelt – mondta Fen –, de Banksonnak adta a lepkefogó hálóját.”

Bankson romba döntötte a terveiket. Fen és Nell ’31-ben érkeztek ide, hogy két új-guineai törzset tanulmányozzanak. Mivel Bankson a Sepik folyónál volt, ők ketten északra utaztak az anapákhoz a hegyekbe abban a reményben, hogy Bankson már nem lesz itt, amikor majd egy éven belül visszajönnek, és akkor nyugodtan válogathatnak a folyóparti törzsek között, akiknek kevésbé elszigetelt kultúrája bővelkedett a művészi, gazdasági és spirituális hagyományokban. De Bankson még ott volt, így vele ellenkező irányba, az általa tanulmányozott kionáktól távolodva indultak el délre, a Sepik egyik Yuatnak nevezett mellékfolyójához, ahol ráakadtak a mumbanyókra. Nell az első hét után tudta, hogy hiba volt ezt a törzset választani, de öt hónapjába került meggyőzni Fent arról, hogy távozniuk kell.

Fen megállt mellette:

– Meg kellene látogatnunk.

– Komolyan?

Ezt még sosem javasolta. Miért éppen most, amikor már megtették az előkészületeket, hogy Ausztráliába utazzanak? Fen négy évvel ezelőtt volt együtt Sydney-ben Haddonnal, Banksonnal és a lepkefogó hálóval, és Nell úgy vélte, nem kedvelték egymást túlzottan.

Bankson kionái harcosok voltak, akik a Sepiket uralták, mielőtt az ausztrál kormány szigorúan elbánt velük: elkülönítette a falvakat, olyan földeket utalt ki nekik, amiket nem akartak, és az ellenállókat börtönbe vetették. A mumbanyók, akik maguk is vad harcosok voltak, ódákat zengtek a kionák rettenthetetlenségéről. Fen ezért akarta meglátogatni Banksont. A más törzse mindig „zöldebb”, Nell ezt már sokszor megpróbálta elmagyarázni neki. De lehetetlen volt nem irigyelni mások szerzeményeit. Amíg az ember szépen papírra nem veti az egészet, a saját törzse teljes zűrzavarnak tűnik.

– Mit gondolsz, összefutunk vele Angoramban? – kérdezte. Nem bolyonghatnak céltalanul Bankson nyomában. Eldöntötték, hogy Ausztráliába mennek. A pénzük egy fél évnél tovább nem nagyon tart ki, és több hétbe is belekerül, amíg letelepednek a bennszülöttek között.

– Kétlem. Biztos messze elkerüli a kormányállomást.

A motorcsónak sebessége zavaró volt.

– Holnap fel kell szállnunk arra a Port Moresbybe tartó dereglyére, Fen. A gunaik jó választás lesz számunkra.

– A mumbanyókról is ezt mondtad, amikor odaindultunk.

Üres poharában a jeget zörgette. Úgy tűnt, még akar mondani valamit, de aztán visszament Mintonhoz és a másik két férfihoz.

– Régóta házasok? – kérdezte Tillie.

– Májusban lesz két éve – válaszolta Nell. – Az ideutazásunk előtti napon volt az esküvőnk.

– Villámnászút!

Nevettek. A gines üveg ismét körbejárt.

Nell a következő négy és fél órában figyelte a kiöltözött párokat, ahogy ittak, ugratták egymást, flörtöltek, megsértették egymást, nevettek, bocsánatot kértek, különváltak, összejöttek. Elnézte fiatal, szorongó arcukat, látta, mennyire vékony a magabiztosság máza, milyen könnyen levedlik, amikor azt hiszik, senki sem figyeli őket. Tillie férje időnként felemelte a kezét, hogy felhívja a figyelmüket valamire a szárazföldön: két, hálóval vadászó fiúra, egy fáról zsákként lógó lajhárra, egy fészkéhez lebegő kócsagra vagy a motorjuk hangját utánzó vörös papagájra. Nell igyekezett nem gondolni a falvakra, amelyeket elhagytak, a lábon álló házakra, a tűzrakógödrökre, a gyerekekre, ahogy a nádfedélben lándzsával kígyóra vadásznak. Az emberekre, akik hiányoztak neki, a törzsekre, amelyeket sosem fog megismerni, a szavakra, amelyeket sosem fog hallani, a szorongásra, hogy most haladnak el az egyetlen olyan nép mellett, amelynek tanulmányozását neki találták ki, a népre, amelynek zsenialitását felfedi, s amely őt is felszabadítja, s amelynek az életmódját figyelemre méltónak találja. Inkább a nyugatiakat figyelte, és Fent, aki keményen beszélt a férfiakkal, agresszíven faggatta őket a munkájukról, és védekezőn reagált, valahányszor az övéről kérdezték, majd odajött hozzá, hogy aztán pár maró megjegyzéssel és váratlan visszavonulással büntesse. Ezt négyszer-ötször megismételte, és anélkül, hogy a viselkedésével tisztában lett volna, levezette rajta a frusztrációját. Még nem végzett a büntetéssel, ami a mumbanyók elhagyásának kezdeményezéséért járt.

– Jóképű a férje, nem igaz? – kérdezte Eva, amikor más nem hallhatta. – Lefogadom, hogy jól fest kiöltözve.

A kormányos lassított, a naplementében a víz lazacrózsaszínben ragyogott, és már oda is értek. Három fehér nadrágba, kék ingbe és piros sapkába öltözött kikötői fiú futott elő az Angoram klubból, hogy kikössék a csónakot.

– Hosszőrzés – dörrent rájuk Minton tört angolsággal. – Isi isi.

A fiúk törzsi nyelvükön beszélgettek egymással, nagy valószínűséggel taway nyelven. A kiszálló utasoknak pattogó angol akcentussal kívántak jó estét. Nell kíváncsi volt, meddig terjed az angoltudásuk.

– Hogy vagy ma este? – fordult oda a legnagyobb fiúhoz.

– Köszönöm, nagyszerűen, asszonyom.

Könnyed magabiztosságával és készséges mosolyával az anapa vadászinasukra emlékeztette.

– Úgy tudom, ma szenteste van.

– Igen, asszonyom.

– Megünneplitek?

– Ó, igen, asszonyom.

A misszionáriusok már eljutottak hozzájuk.

– És mit szeretnél kapni? – kérdezte a középső fiútól.

– Egy halászhálót, asszonyom – próbált röviden és szenvtelenül válaszolni, ahogy a másik fiú, de aztán kirobbant belőle: – Olyat, amilyet tavaly a bátyám kapott.

– És az első, amit fogott vele, én voltam! – rikkantotta a legkisebb.

Mindhárom fiú nevetett, a foguk vakító fehéren villogott. A mumbanyo fiúknak az ő korukban már nem sok foguk volt, mert vagy kirohadt a szájukból, vagy verekedés közben vesztették el, és a megmaradtakat is vérvörösre festette a bételdió, amit rágtak.

A nagyfiú már éppen belefogott a magyarázatba, amikor Fen odaszólt a feljáróról. A szárazföldre már kikapaszkodó fehér párok nevettek rajtuk, a piszkos férfipizsamában a bennszülöttekkel beszélgetni próbáló nőn és az ösztövér, szakállas ausztrálon, aki talán jól fest kiöltözve, talán nem, és aki a zsákjaik súlya alatt roskadozva szólongatja a feleségét.

Boldog karácsonyt kívánt a fiúknak, amit azok mulatságosnak tartottak, és hasonlót kívántak neki. Szívesen leguggolt volna a mólóra, hogy egész éjszaka beszélgessen velük.

Látta, hogy Fen nem dühös. Mindkét zsákot áttette a bal vállára, és a jobb karját nyújtotta Nellnek, mintha ő is estélyiben lenne. Nell bal karjával a férfiba karolt, és Fen magához szorította, ami fájdalmat okozott a kelésre nehezedő nyomás miatt.

– Az isten szerelmére, karácsony este van. Muszáj mindig dolgoznod? – De a férfi hangja ugratásról árulkodott, majdnem bocsánatkérő volt. Itt vagyunk, üzente szoros ölelése. Túl vagyunk a mumbanyókon. Fen megcsókolta, és a fájdalom ettől is felerősödött, de Nell nem panaszkodott. A férje nem szerette sem az erejét, sem pedig a gyengeségét. Fen hónapokkal ezelőtt ráunt a betegségekre és a sebekre. Amikor felszaladt a láza, negyven mérföldes gyalogtúrákra ment. Ha egy vastag, fehér kukac nőtt a lábán a bőr alatt, saját maga vágta ki zsebkéssel.

Lily King: Eufória

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Tarandus Kiadó, 2015

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind