Kultúra

Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter

Kerner Zsolt
Kerner Zsolt

¯\_(ツ)_/¯. 2016. 02. 04. 16:41

Ötletem sincs, hogy Steve Carell jó színész-e, vagy sem.

De tényleg. Végignéztem egy kétórás filmet, amiben kivételesen nem Ricky Gervaist, hanem egy komoly embert játszik. Pedig kifejezetten szeretem, ha Ricky Gervaist játsza. Ricky Gervaist is szeretem.

Szeretetteljes ember vagyok.

Mindenesetre, ha meg akarod érteni, honnan indult el a XXI. század egyik legnagyobb gazdasági válsága, akkor nem A nagy dobás című film lesz az, ami ezt elmagyarázza. Ellentétben az ugyanilyen című könyvvel, amelyből a film készült, mert hogy abból valószínűleg meg fogod érteni.

Azt sem tudom eldönteni, hogy A nagy dobás milyen film. És nemcsak arra gondolok, hogy jó vagy rossz-e, hanem hogy minek szánták. Olyan, mint egy dokumentumfilm, ahol a szereplőket nagyon drága színészek játsszák, akik néha kiesnek a saját szerepükből és kibeszélnek a képernyőről.

Michael Lewis azért zseniális, mert a legbonyolultabb dolgokból is képes egyszerű, követhető és szórakoztató történeteket írni.

De ami a könyveknek sikerült, az a filmnek nem. Illetve csak részben.

A nagy dobás arról szól, hogy az Egyesült Államok gazdasági szereplőinek nagy része annyira elhitte, hogy az ingatlanárak stabilak, hogy nem vették észre, hogy ez már rég nem így van. Közben a bankok mohók lettek, és először biztosításokat kezdek el árulni a biztosnak tűnő jelzáloghitelekre, majd a biztosításokból újabb biztosításcsomagokat pakoltak össze. A jelzálog- és ingatlanpiacnak egy idő után köze sem volt a rájuk adott hitelek biztosításaihoz és értékeléséhez. Vagy azért, mert senkit nem érdekelt, hogyan teljesítenek ezek a hitelek, vagy pedig azért, mert senki nem látta át pontosan, mit is biztosítanak ezek a csomagok.

A nagy dobás elbeszélése négy olyan befektetőn keresztül mutatja be a subprime-válságot, akik a többiek előtt látták át, hogy a legjobb minősítést kapott csomagok értéktelenek, és előbb vagy utóbb be fognak dőlni.

Nem dőltek be.

Azért nem, mert az amerikai kormány kimentette a bankokat (erre azóta is rengetegen fújnak, és pedagógiai célból tényleg lett volna értelme, ha hagyják bedőlni a bankokat, csak azt felejti el mindenki, hogy az amerikai kormány rengeteg pénzt keresett a bankmentéssel, mert bagóért adott hiteleket csődközeli bankoknak, akik aztán ezt szép kamattal fizették vissza), de mielőtt kimentette volna, a nagyobb CDO/CSO-kereskedők elkezdték eladogatni a biztosításaikat, és inkább olyan csomagokat vettek helyette, amik arra fogadtak, hogy ezek a biztosítások be fognak dőlni.

De pont ez a lényeg: ha a CDO/CSO-k és a subprime-válság annyira egyszerűek lennének, hogy el lehetne őket mesélni öt perc alatt egy fürdőkádban, akkor az egész válságot el lehetett volna kerülni. Pont ez az egyik legnagyobb probléma a filmmel.

Túl egyszerű akar lenni, és túl röviden szeretne elmesélni valamit, ami egyébként nagyon bonyolult.

Egyébként egészen kitűnő ötlet, hogy Margot Robbie egy fürdőkádban ülve, meztelenül, pezsgővel a kezében mondja el, mik azok a CDO-k (nem lehet rá figyelni, és nem azért, mert meztelen, hanem mert ha valaki brit akcentussal kezd el pénzről beszélni, már látom, ahogy a Szépművészeti Múzeumot költöztetik át Londonba), vagy hogy Anthony Bourdain halszeletelés közben mondja el, mik azok a CSO-k, sőt, még az is, hogy Selena Gomez pókerezés közben beszél a jelzáloghitelek bedőléséről. Csak az a baj, hogy érthetetlen.

A másik nagy baj, hogy egészen követhetetlenek a szereplők. A négy befektetőnek csak kevés kapcsolata van egymással, igazából teljesen függetlenül mozognak a történetben. Ráadásul azonosulni is nehéz, valószínűleg azért, mert mindenki iszonyúan kellemetlenül játszik az egész filmben.

Christian Bale elviselhetetlen, Ryan Gosling röhejes, Steve Carell pedig kínos. Brad Pitt egyáltalán nem színészkedik, de mégis ő a legkevésbé nézhetetlen.

Ennek ellenére egy percig nem unatkoztam, pedig a könyvet is többször olvastam már. Megmagyarázni sem tudom, miért. Az viszont biztos, hogy maga a könyv nagyságrendekkel jobb, mint amilyen a film.

És nem csak A nagy dobás. Michael Lewis egy korszakos zseni – az el nem ismert, mégis rengeteget kereső fajtából. A sporttal foglalkozó könyvei is kifejezetten erősek, bár a téma miatt egyik sem tudott különösebben megérinteni. A gazdasági munkái viszont zseniálisak.

A high frequency tradinget pofonegyszerűen bemutató Flash boys-tól (már készül a film) a legelső, a Wall Street mohóságának kezdeteit, egyben Lewis korábbi munkahelyét, a Solomon Brotherst bemutató Liar’s Pokerig mindegyik zseniális, fontos és könnyen érthető könyv. A legjobb mégis – pedig nem szokták szeretni – a szuverén adósságválságot bemutató Boomerang. Jó, lehet, hogy csak azért gondolom ezt, mert európaiként ez sokkal jobban érint bármelyik másiknál.

A lényeg, hogy ha csak egyetlen filmet nézel meg ignoráns, a bűnözés határának mindkét oldalán kereskedő bankárokról, akkor ne A Wall Street farkasa legyen az, hanem A nagy dobás. De ha igazán jót akarsz magadnak, elolvasod inkább a könyvet.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.