?????????????????????????????????????????????????????????
Kultúra

Medvének való vidék – A visszatérő kritika

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2016. 01. 14. 17:00

Leonardo DiCaprio a létszintű kegyetlenség zimankós tájain mutatja meg, mire találták fel a filmművészetet. Mégsem való mindenkinek.
Korábban a témában:

Alejandro González Iñárritu nem tud kicsiben gondolkodni, ha ő filmet csinál, az mindig valami egészen egyedi és figyelemre méltó, mozijait senki nem tudná utána csinálni. Különösebb nehézség nélkül ugyan, de ő is hordozza a szerzői filmesek keresztjét: a szakma tiszteletét és a blockbusterekhez képest mérsékelt számú nézőt – akik azért kellő kultusszal veszik körbe a mexikói rendezőt, aki mindeközben szögegyenesen megy előre a maga által kijelölt irányba. Legfrissebb mozijában is főleg DiCaprio neve miatt van komolyabb bevételi potenciál, ne legyünk naivak, se képregény-szuperhős, se young adult disztópia, egy havas tájban túlélésért küzdő vérszomjas főszereplőre nem igazán ugrana a moziközönség, ha nem Leo játszaná. Így azonban van rá esély, hogy A visszatérőnek szabad szemmel is jól látható nézőszáma lesz, azaz viszonylag sok ember fog látni egy olyan filmet, amiért nagyjából feltalálták a mozgóképet. Aztán egy részük nem fogja szeretni, de addigra már – insert sátáni kacaj here – filmművészetet fogyasztottak, és ezt már nem lehet visszacsinálni.

A történet, ezt minden elragadtatásom ellenére is el kell ismernem, legalábbis a felszínen, piszkafa-egyszerűségű, ráadásul ellenállhatatlanul sok alkalmat ad a gonosz poénokon alapuló „Foglald össze fél mondatban A visszatérő sztoriját” játékra. Én – ha már a cím nem ez lett, legalább álljon itt – „A medve nem játék”-kal neveztem, de egy ismerősöm csúnyán ráemelt, amikor emígyen maxolta ki a témát: „egymásra elég dühös férfiak nyers húsokat esznek, és közben nagyon hideg van”. Nagyjából tényleg ennyi a helyzet.

New Regency Pictures

Az 1800-as évek legelején járunk, amikor az észak-amerikai kontinensen az őslakosság és kolonizálóik között még nem zárultak le a konfliktusok, értsd a bevándorló európaiak még nem mészároltak le elegendő indiánt ahhoz, hogy rezervátumokba zárhassák és folklórlátványosságként mutogathassák a kisszámú megmaradtakat. Nem, itt még az úgynevezett vadember bizony visszaüt, sőt, támad is a beste, vagy épp segítséget nyújt, egyáltalán, mindenféle humán viselkedésmintákat követ, egyes elfajzott honfitársak ráadásul nem átallnak össze is állni, urambocsá gyereket nemzeni velük, hát mik nem vannak. Összességében az élet kontinens-szerte életveszélyes hazárdjáték, az amerikai álom még sehol, ha csak azt nem nevezzük annak, hogy kellő gátlástalansággal túlélhetőek a napok, néha szesz, jobbféle étel vagy asszony is akad.

Ebben a karcos világban járunk, nem véletlenül, Iñárritu imádja a szimbolikus tereket, filmjeinek valósága rendszerint valóság és mítosz határán táncol, az indián törzsi kultúra meg bőven kínál alapanyagot mindehhez, még akkor is, ha „csak” sztori kulisszáinak tónusait alapozza meg vele a rendező. Egy csapat prémvadászt követünk a tél és a semmi közepén, akik munkájuk végeztével már épp hazafelé készülődnek, amikor rájuk ront egy ellenséges indián törzs, és komoly ember- és prémáldozatot hátrahagyva menekülésre kényszeríti a csapatot. A nehezebb úton, de biztos kézben haladnak tovább Hugh Glass vezetésével, aki a tenyerénél is jobban ismeri a vadont, ám ez sem segít rajta, amikor szembe találja magát egy pár száz kilós grizzlyvel, amelyet bár sikerül megölnie, de előtte a mackó azért alaposan megcsócsálja hősünket.

New Regency Pictures

Glass csodával határos módon életben marad, félvér indián fia gyógyító suttogásai és halott asszonyát idéző látomások éltetik, a csapat hordágyon cipeli magával a mozgás- és beszédképtelen, lázálomban révedező férfit. Legalábbis addig, amíg a terep túl nehézre nem fordul, ekkor a kapitány némi anyagi juttatást felajánlva két embert hagy hátra, hogy ápolják Glasst, amíg lehet, aztán temessék el tisztességgel. Sajnos Glass fián kívül társainak egyike sem éppen ideális őrző, egyikük tapasztalatlan újonc, másikuk meg éppenséggel az a Fitzgerald, akivel a kezdetektől zsigerből rühellték egymást. Fitzgerald pusztán a pénzért marad, és meg is találja a módját, hogy annak megszerzését könnyebbé tegye, a részleteket nem spoilerezném el, a lényeg, hogy egy ponton hátrahagyják Glasst, akinek innentől megkezdődik a túlélésért folyó emberfeletti, véres, életveszélyes kálváriája.

Egyetlen célja innentől a bosszú. Minden kínlódó vergődése, járni tanulása, ehető dolgok felkutatása, minden tette a bosszú felé lökdösi hősünket, útja hosszú, nehéz, változatos, és önnön amortizált testén kívül csupán a cseppet sem emberbarát anyatermészettel, és az útját olykor keresztező, szintén inkább ellenséges embercsapatokkal. Ezt az utat követjük végig, ami események szintjén kevés is, sok is – nem történik más, mint hogy emberünk megy, de azért azt elég eseménydúsan teszi, sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, meg amit akartok. A mozi lánctalpa, hömpölygése kétségtelenül sok lehet a sodróbb tempót kedvelő nézőnek, ahogy a vér és erőszak, a szenvedés végtelensége is visszatetsző lehet, de őszintén, ez már annyira személyes ízlés dolga, mint hogy véresen vagy átsütve szereti-e az ember a húst. Ez esetben főleg, ugye, nyersen.

New Regency Pictures

A történet testét körülölelik Iñárritu látomásszerű, formalista, a furcsához vonzódó nyelvének elemei Emmanuel Lubezki grandiózus képein. Minden arc beszél, hosszan és mélyen, a legkisebb, szótlan karakterek arca is, a főszereplők pedig mindannyian fürdőznek az átgondolt rendezés és a gazdagon megírt karakterek adta lehetőségekben, hogy hőseiknek igazi élete, személyiségüknek mélysége, történetüknek rejtett oldala is van. Leonardo DiCaprio nagyon nagyot játszik, bár meg kell adni, hogy ekkora gesztusokat, ekkora szenvedést, a hörgő haláltusát „könnyebb” eljátszani, mint mikrorezdülésnyi árnyalatokat. Tekintsünk most el a forgatás ismert nehézségeitől fagyoskodástól állattetemekig, az emberi akarat, pláne némi rendíthetetlen közlésvággyal párosítva szült már emberfeletti teljesítményeket, elismerendő az is, nem is kicsinyítem. Tom Hardy hasonlóképpen szerencsés, sőt, minthogy rohadékot mindig látványosabban lehet láttatni, ebből is fakad az érzés, hogy Hardy „lejátszotta” DiCapriót a filmben – én ezt így nem állítanám, mert almát körtével minek hasonlítanék össze. Mindketten ugyanabban a briliánsan kivitelezett vízióban mozognak a rájuk ható erők ritmusára, ezt az erőt pedig Alejandro González Iñárritunak hívják, aki láthatólag csontjaiig átitatódott a latin-amerikai művészet – Márquez! – semmivel össze nem hasonlítható látásmódjával. Iñárritu nem fél homályban hagyni részeket, nem kényszeríti magát szimbólumainak feloldására, nem magyarázkodik, sőt, még üzenni sem feltétlenül vágyik, csak teremt, és ez – nagy szavak – nagyjából a művészet maga.

A visszatérő (The Revenant) – színes, amerikai western, 156 perc – 10/10

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

US President Donald Trump (C), Secretary of Defense James Mattis (L) and US Navy Captain Richard McCormack (R) attend an operations briefing at the pre-commissioned USS Gerald R. Ford aircraft carrier in Newport News, Virginia, March 2, 2017. / AFP PHOTO / SAUL LOEB
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.