Kultúra

A halálgyárban a halálod sem a tiéd – Saul fia kritika

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2016. 01. 11. 09:07

Életben tart-e a megszállott harc valami réges-rég elveszettért, amikor már úgyis mindegy? Döbbenetes csendet generál a Saul fia, de akkor miért sikít a fejemben valami hegedű? Antigoné-parafrázis a lágerből.

Minthogy hétéves korom óta hordoztak szavalóversenyekre, egész hamar megtanultam a talán legfontosabb szabályt: ismert költő ismert versét tényleg csak akkor szavald el, ha tudsz róla valami újat mondani, mert szinte biztos, hogy valaki előtted már csinálta jobban. Így van ez a túlexponált filmes témákkal is. Szerencsére Nemes Jeles László tudott újat mondani.

Mozinet

Saul az auschwitzi Sonderkommando munkása, ami annyit tesz, hogy minimális „kényelmi” előjogokért és kamu bizalmi státuszért cserébe a „végső megoldás” végrehajtásában segédkezik. Míg a tisztek fizetésről és meleg ételről szóló bizarr ígéretekkel előzik meg a pánikot, ő segít beterelni az érkező transzportokat a gázkamrákba, az ajtók bezárta után összegyűjti az elgázosítottak ingóságait, ha kell, rátámaszt az ajtóra, míg odabent sikítva dörömböl a tömeg, aztán szellőztet, sikál, és vonszolja ő is a „darabokat”, a holttesteket a krematóriumba.

Saul maga is élőhalott: egyrészt a sondereseket, megelőzendő a titkok kiszivárgását, néhány hónap munka után kivégzik, másrészt meg, nos, egyébként is rég halott, csak épp még funkcionál a test. Üres tekintetébe mégis fény költözik, amikor az egyik halottban saját fiát véli felfedezni. Megszállott, beteges, őrületbe hajló fény, de mégis: Saul életre kel, és miközben a front egyre közelebb, a rabtársak pedig szökést terveznek, neki egyetlen küldetésévé válik, hogy illő temetést biztosítson a fiúnak, saját halált, legalább ennyit, életek, akár saját élete árán is – nem mintha az élet különösebben erős valuta lenne.

Szomorúan kiszámítható a közbeszéd. Mert például mire számíthat egy magyar elsőfilm? Némi VAN-os kultstátuszra, ha nagyon szerencsés a csillagállás. Évek múltán is idézett szövegekre. Ötven-hetvenezer nézőre, százezernél már levegőért kapkodunk a hitetlenkedő gyönyörtől, mint a Liza esetében. Ha pedig ez az elsőfilm nehéz, lánctalpas, túlhasznált témájú dráma, akkor nagyjából a szóbeszéd és a nézőszám nagyjából tizedelődik. Teljes nyugalommal könyvelhetjük el, hogy a Saul fiára is ez várt volna, és most tíz filmes újságíró lelkendezne a – néhány konzervnáci megélhetési kommentelőtől eltekintve – halálosan érdektelen közönségnek a film értékeiről, hiába, ha nincs a cannes-i versenyprogram.

Mozinet

Így viszont, ha a nullszaldó valószínűleg nem is jön össze, sokan lesznek kíváncsiak a nemzetközi siker útjára lépett magyar filmre. Azaz egyfelől relatíve tömegesen fognak igazán minőségi kultúrát fogyasztani, másfelől, bár nem vagyok naiv, nem hiszem, hogy épp ez a film fogja meggyőzni a keményvonalas gyűlölködőket, de talán valamiféle véleményformáló erővel is bírhat. Amire jócskán van is szükségünk ilyenkor, amikor nemzetileg konzultálják bele az állampolgárokat a már egyébként is meglévő ellenségeskedésbe.

Pedig a Saul fiának egyébként nincsenek ilyen ambíciói. Nem akar senkit semmiről meggyőzni, még érzelmeket sem akar generálni, mint a meghatás és megdöbbentés mechanizmusát csúcsra járató Schindler listája – A zongorista – A csíkos pizsamás fiú tengely mozijai. Ez a film egészen egyszerűen csak közöl, éspedig bravúros minőségben, és alighanem épp ez a fajta keresetlenség az, ami valóban újdonságként hat a holokausztfilmek kétségkívül alaposan elhasznált zsánerében. A Saul fia megy előre, igazából nem akar a nézőtől semmit, csak a menetszél sodor el. Egyszerűen annyi történik, hogy egy hozzáértő rendező megmutat egy jól megírt történetet kérlelhetetlen fókusszal, az utolsó zörejig átgondoltan, egy szintén hozzáértő operatőr szemén keresztül, egy zavarba ejtően hiteles főszereplő arcába bámulva.

Ez a fókuszáltság pedig lényegében megváltoztatja a film műfaját: holokauszt-történet helyett itt egy személyes drámát kapunk, ami történetesen ebben a horrorban játszódik, ráadásul a néző is személyesebb átélést kap, lám, nem kell IMAX ahhoz, hogy része legyél egy filmnek. Erdély Mátyás kamerája két kézzel fogja a néző fejét, csak azt látjuk, amit Saul lát, meg néha, kulcshelyzetekben őt magát – miközben alig találni észrevehető vágást –, és csak azt halljuk, amit az elsutyorgott szavakból és a vakkantó parancsokból sikerül elcsípni a különböző nyelvek bábeli zakatolásában. Persze befoghatod szemed-füled, de azért halkan jelzem: a tagadásod nem valami forradalmi gondolat, ellenkezőleg, a gyászfolyamat része, és igen tipikus reakció.

Röhrig Géza gyakorlatilag nem is játszik, minden félszeg hangsúlya, gesztusa, tekintete saját, és nem is átlényegülés ez, színészi alakítás helyett inkább egyfajta bepillantás az ő önismereti folyamatába, mintha egy pszichodráma csoportban játszanánk együtt, félelmetes ez az igaziság. Csak a feloldás marad el. Nem fogsz megrendülten könnyezni valami megható végefőcímdal közben, nem, a kritikák által emlegetett „nehézfilm”-élmény inkább csendet szül (még a mondandójukból igen ritkán kifogyó médiamunkások is síri csendben hagyták el a mozitermet a film végén). A Saul fiától – ahogy ott sem, ők sem tehették – ne számíts katarzisra.

Saul fia – színes magyar filmdráma, 107 perc – Értékelés: 10/10

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.