Kultúra

Napvilágra került Bartók Béla esete az ismeretlen, ütődött tanítóval

24.hu
24.hu

2016. 01. 10. 09:00

Sőt a kávédarálós sztori is kiderült. Matinézzunk egy komolyat, érdekeset, esszékötetből. Jó lesz, tessék olvasni.

A sztálinista Rákosi rezsim, mely 1948-tól az 1950-es évek közepéig uralta Magyarországot, igyekezett maga mellé állítani az ország jeles művészeit, ha nem is a pártjába, de legalább szimpatizánsai közé. Ha ez nem sikerült, akkor propagandacélokra igyekeztek őket felhasználni. A legkiemelkedőbb művész, Kodály Zoltán azonban nem hagyta magát besorozni. Épp ellenkezőleg. Közismertek voltak ironikus félmondatai, elejtett megjegyzései, melyeknek az volt a nyilvánvaló céljuk, hogy kipukkasszák a hivatalos propagandabuborékokat.

Bartók Béla 1945. szeptember 26-án halt meg, önkéntes emigrációban, az Egyesült Államokban. A budapesti kommunista rezsim azt híresztelte, hogy Bartók haza akart térni Magyarországra, ahol fontos szerep várt volna rá a „szocializmus építésében”.

Kodály egyik nyilvános szereplése alkalmával fél mondatban kommentálta a hírt. Azt mondta, ezt nem tartja valószínűnek, hiszen „üstökössel nem lehet utcát világítani”. Megjegyzése legendássá vált.

Sok ezer oldalt írtak már a törékeny, ezüstös hajú férfiról, szép zongoristakezeiről és felejthetetlen, átható tekintetéről. Nem csak a 20. század, az egész zenetörténet egyik legnagyobb zeneszerzője volt, úttörő, akihez kevés hasonló akad. Befelé forduló, halk szavú, visszahúzódó alkat volt, ugyanakkor határozott, merész ember, aki nem ismert megalkuvást, és nem csak a zenében.

Egy héttel Bartók halála után a Színház című folyóiratban egykori tanítványa, Székely Júlia ezt írta a zeneszerzőről:

„Hát mégsem jön vissza. Néhány évvel ezelőtt itt hagyott minket, mert megundorodott mindattól, amit itt látott, és mert nem akarta végignézni mindazt, ami számára előrelátható volt. Elment. Megérdemeltük. Most már visszajött volna, de most már nem jön vissza. Nem érdemeltük meg. Nem volt közénk való. Egyáltalán nem volt erre a világra való. Közöttünk járt-kelt, mint egy megfoghatatlan csoda. Ha valahol megjelent, hangversenyen, tantermekben, a Zeneakadémia folyosóin, körülötte több méteres körzetben áttetsző volt a levegő, valami tiszta, hűvös, részegítő és félelmetes légkör, mintha a Mont Blanc csúcsán járna az ember. Nem is merészkedett senki a közelébe. Az emberek ösztönösen félnek az ilyen magasságoktól, félnek, hogy lezuhannak. Ő egyedül lebegett az elérhetetlen magasságban, és úgy nézett le az emberekre, ó, nem gőgösen, inkább riadtan, mint aki fél egyedül a magasban. […] Soha nem beszélt magáról, és az Akadémián senki nem tudott semmit Bartók tanár úrról. Az emberek nem tudták, ki az, aki közöttük jár. Most szeretnék utána kiáltani: Tanár úr kérem, én tudtam! … Aztán elakadnék, nem tudnék kinyögni egy szót sem. Ő rám nézne, fenséges szigorában egy szikra pajkossággal, és ezt mondaná: »Jövő órára jobban készüljön.« Ó de sokszor hallottam ezt tőle tíz éven keresztül!

Tanár úr kérem, én gyakoroltam, de… De hiába, nem tudom megírni ezt a nekrológot! Mit írjak? Írjam le, hogy született ekkor és ekkor, tanulmányait itt és itt végezte, már kora ifjúságában… Nem! Hagyjuk ezt! Semmi kedvem nekrológot írni. Sírni van csak kedvem, és meghalni, mert már unom, hogy sorra halnak a rendes emberek, szinte szégyellem, hogy élek.

Bartók meghalt. Ha valaki meghal, akit nagyon szerettünk, az mindig olyan hihetetlen, hetekbe telik, amíg az ember megérti, mi történt. Bartók meghalt, és ez egészen más. Első percben megértettem és elhittem. Tulajdonképpen nem is az a hihetetlen, hogy meghalt, hanem az, hogy élt. Hogy közöttünk élt! Itt járt, ült a zongora előtt, saját szemünkkel láttuk, saját fülünkkel hallottuk, én pláne, személyesen ismertem, bizony, tíz éven keresztül majdnem naponta találkoztam vele, sütkéreztem a halhatatlanság sugaraiban, láttam otthonában is, láttam, amint a szőnyegen ülve kisfiával, Péterrel játszott, hallottam, amikor egyszer egy utcaseprővel beszélgetett, hosszan, megfigyeltem, ahogyan egyszer szétszedett egy kávédarálót, és gyönyörködött a szerkezetben, mint egy gyermek. Hiába mondom el nektek mindezt, úgysem hiszitek nekem, hogyan is hinnétek, hiszen én magam sem hiszem már. Nem tudom elmondani, milyen volt.

OSA archívum

Egyetlen esetet mondok el, amely egy icipicit talán elárul róla, az Emberről. Egy szép tavaszi délután történt. A Várban nagy garden-party volt éppen, amelyre őt is meghívták. Persze, nem ment el. Le sem mondott. Akkoriban kapta a Corvin- koszorút, azt sem köszönte meg. »Nem szeretek levelet írni« – mondta, és másról kezdett beszélni.

Ekkor bejött a szobába Ditta, a felesége, és egy levelet nyújtott át, amit éppen akkor hozott a posta. Elolvasta, megmutatta. Kitépett irkalapból szegényes, össze-visszaragasztott boríték. Benne másik kitépett irkalapon öt, ceruzával rajzolt vonal, idétlen violinkulcs, ügyetlen kótafejek, semmitmondó dallam. Harmadik kitépett irkalapon ceruzával egy kérés. Valami ismeretlen faluból írta a tanító a levelet, ő »komponálta« a mellékelt dallamot is, és igen kéri Bartók urat, harmonizálná meg a kompozícióját, mert szeretné, ha ő lenne a társszerzője. Bartók Béla és az ismeretlen, ütődött, tehetségtelen vidéki néptanító! Hangosan elnevettem magam. Ő szigorúan rám nézett. »Bocsánat, rögtön jövök« – mondta, és leült íróasztalához. Megharmonizálta a rossz dallamot, barátságos levelet írt hozzá, borítékba tette, gondosan megcímezte, és átadta nekem, hogy majd hazafelé menet adjam postára. Még most is szégyellem magam azért a nevetésért.

Sok ilyen emlékem van róla. Majd egyszer talán megírom. Most azonban nekrológot kellett volna írnom, de nem tudok. Most még nagyon fáj. Leírhatnám az ismert nekrológ-közhelyet: »Művei örökké élnek«. De ez engem nem vigasztal. Művei valóban örökké élnek, de ő maga, a megtestesült Tisztaság, az igazi Emberi Magatartás, az egyetlen tökéletes férfi, nincs többé.”

A zeneszerzőről és zenéjéről bőséges szakirodalom létezik. Sokat írtak a virtuóz zongoristáról is, a tanárról és a tudósról, aki hosszú, nehéz gyűjtőútjai során, ifjúkori barátjával, Kodály Zoltánnal a huszonnegyedik órában megmentette a régi magyar népzenét a feledéstől. Sokat írtak már arról is, hogy Bartók végtelen érdeklődése a népzene iránt nem állt meg Magyarország határainál. Mit sem törődve a magyar nacionalisták nagyhangú tiltakozásával és elítélő véleményével, behatóan foglalkozott a szlovák, a román, a török és kisebb mértékben az afrikai népzenével. Ha súlyos betegsége nem akadályozza meg benne, tanulmányozta volna az indiánok zenéjét is Amerikában.

Kevésbé köztudott, hogy Bartók milyen makacsul és kitartóan harcolt a nácizmus ellen. Hogy miféle, tettekben megnyilvánuló, egyszemélyes ellenállási mozgalmat vezetett.

Nem könnyű közel kerülni Bartókhoz, a magánemberhez. Nagyon visszahúzódó életet élt. Fallal vette körül magát, mely megvédte az illetéktelen behatolóktól. De a zárva tartott ajtók néha résnyire megnyíltak, legalábbis a színpadon.

 

Georg Klein: Üstökösök

Corvina, 2014

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind