Kultúra

Lopás vagy tiszteletadás? Ezek Tarantino legnagyobb koppintásai

Muchichka László
Muchichka László

Ügyeletes jó zsaru. 2016. 01. 07. 17:16

A rendező bevallottan csen el pillanatokat más alkotásokból. Mutatjuk a legfeltűnőbbeket.
Korábban a témában:

A posztmodernizmus lényege, hogy gazdagon váltogatja a különböző nézőpontokat, hangnemeket, vegyíti a különféle tudatformák (művészet, pragmatika, tudományok) kölcsönviszonyát, újraértelmezi a korábbi műveket, új kapcsolódási pontokat keres. A posztmodern rendező archetípusa pedig Quentin Tarantino, aki arcátlanul lop és másol – olyan stílusosan, hogy alig tűnik fel.

A legenda szerint a direktor videotékás múltjának köszönheti, hogy mindenféle ergya Zs-kategóriás trashfilmet ismer, de azt már mozgóképes tanulmányainak köszönheti, hogy megtanulta észrevenni azok értékeit. Nagyon jó szemmel és arányérzékkel nyúl korábbi alapanyagokhoz, veszi a különböző zsánereket és klasszikusokat, s valami olyan alkot belőle, amire aztán azt mondjuk:

különleges látásmód.

Polemizálgathatunk, hogy ezek koppintások, tiszteletadások vagy arcátlan másolások, de az biztos, remekül vegyülnek. Ennek legmeghatóbb iskolapéldája az immár 52 éves direktor első munkája, a Kutyaszorítóban, amiről egy ázsiai filmes szaklap azt írta, hogy a Reservoir Dogs „blatant rip of City on Fire”, vagyis Tarantino gyakorlatilag lerippelte a Lángoló várost. A kifejezés ugye a letöltőkorszak óta ismeretes, ennek értelmében gondos és szorgos kezek filmek DVD, avagy Blu-ray-verziójából kiszedik azokat a fölösleges hangsávokat és egyéb sallangokat, ami által tömöríthetővé válik az alapanyag, és a letöltők számára egyszerűbbé válik a torrentezés. Az allegória gyakorlatilag tökéletes. Tarantino tényleg vette a Lángoló város legjobb részeit (az utolsó 20 percet), s azt felhasználva gyártotta le első nagyjátékfilmjét, de amíg az ázsiai előd lineárisan mesélt, addig Tarantino megbontotta azt, menő zenékkel pimpelte és jó sok káromkodással fűszerezte. Mindkettőben volt bűntény, ármány, spiclizés és a kultikus rendőrökkel körülvett raktárházas jelenet.

Tarantino koppintásainak hatalmas tényanyaga van az interneten, s arra szemlátomást nagy hangsúlyt is fektet a rendező, hogy jó sok kulturális referencia, kikacsintás jelenjen meg alkotásaiban. Persze ezek legtöbbje már-már belemagyarázás, de azért érdekes szemlézni, hogy Tarantino második filmje, a Ponyvaregény mi mindent idéz meg az igazán ortodox rajongók szerint. Ha az egyértelmű dolgoknál maradunk, akkor ilyen Jean-Luc Godard 1964-es Bande à part című filmje, amelyből Tarantino az azóta klasszikussá vált Mia Wallace és Vincent Vega táncjelenetét kölcsönözte (Tarantino egyébkén annyira kedvelte a filmet, hogy még saját filmes cégének nevét is innen kölcsönözte: az A Band Apart Productionst). A klasszikus filmeket ismerőknek azonban feltűnhet, a táncjelenet a 8 és ½-ből is ismerős lehet. Figyeljék csak:

És ha már Mia Wallace meg Vincent Vega, akkor van itt egy kis inspiráció a Flinstone család című rajzfilmből is:

Ugorjunk a Kill Bill két epizódjához. A film eleve a távol-keleti wire-fu akciófilmek előtti tiszteletadásról szól, így nem véletlen, hogy rengeteg utalás van benne az ázsiai filmekre. A legegyértelműbb, amikor a Menyasszony O-Ren után megy Japánba, s ugyanolyan kezeslábast vesz fel, mint amilyet korábban Bruce Lee viselt az 1978-as Halálos játszmában. De emellett akad utalás a westernekre (a második rész nyitóképe a Menyasszony fejéhez nyomott fegyverrel A jó, a rossz és a csúf egyik snittjét idézi), horrorra (a vérző szem a City Of The Living Dead-re való kacsintás), európai alkotásokra (Elle Driver kinézetét a svéd bosszúfilm, a Thriller: A Cruel Picture főhősnője inspirálta), amerikai akciófilmekre (napszemüvegek a műszerfalon, mint az 1974-es Tolvajtempóban), fantasykre (David Carardine a Legyőzhetetlenben is furulyázik és itt is). A felsoroltak és még több tucatnyi referencia emitt:

A Django elszabadul (már csak témájából adódóan is) számos utalást tartalmaz különböző westernekre, sőt, nevében meg is idézi inspirálóját, a Sergio Corbucci rendezte 1966-os Djangót, amelynek főszerepét Franco Nero alakította, de láthatjuk egy ízben az Elfújta a szelet is megénekelni, az elúszó betűk képében:

De ami a legfontosabb, és ezt talán kevesen tudják, Spike Lee korábban bírálta Tarantinót, hogy a Jackie Brownban elhangzott a „nigga” kifejezés, ezért a Django elszabadulban annyiszor mondatja ki színészeivel, ahányszor tudja. Tarantino kifejtette, nincs emiatt benne rossz érzés, hiszen az amerikai filmek még mindig szemérmesen foglalkoznak az USA rabszolgatartó sötét múltjával. Íme egy „nigga-számláló”:

Ha pedig ennyi referencia nem lett volna elég, itt van még egy összefoglaló eddigi hét filmjéből (az Aljas nyolcasbólspoilermentes kritikánk itt – érthető módon nem):

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.