Rendkívül ambivalens a kapcsolatom ezzel a filmmel. Már hónapokkal a Macbeth érkezte előtt, a trailereken is áradoztam, hiszen látszott, hogy különleges alkotás lesz ez. Annyiban nem is csalódtam végül, hogy egy lassú folyású, szépen fényképezett monumentális tájakat felvonultató filmet kaptam, kiváló színészi játékkal. Viszont a tűpontos adaptáció ellenére ez a film semmi többet nem nyújt. Ez pedig baj, hiszen Michael Fassbender ide és Marion Cotillard oda, ha egyszerűen nincsen aktualizált mondanivaló, akkor ez csak egy szép és érzelmes film. Szerettem és utáltam egyszerre.
Roy Andersson ötvenéves rendezői pályafutása alatt mindössze öt nagyjátékfilmet készített, de nem akármilyeneket. Mindegyik alkotása nagyon bizarr, és az élet abszurditására világít rá. Legutóbbi alkotása, az Egy galamb… is ilyen (talán címéből nem is nehéz kikövetkeztetni, hogy ez igaz). A film fő szála két szerencsétlen utazóügynököt követ, akik olyan “sikertémának” számító szórakoztatóipari termékekkel kereskednek, mint az extra hegyes vámpírfog vagy a nevetőpárna. Ebből a nevetséges helyzetből indul minden, és a film végeztével a rengeteg bizarr szkeccs után csak megvonjuk a vállunkat: tényleg ilyen az élet!
Aki volt már faluhelyen, pontosan tudja, hogy a gazdák egytől-egyig érdekes emberek, ezért talán nem meglepő, hogy az állattartók Izlandon is különlegesek. A Kosok egy nagyon ügyes vidéki expozícióval nyit, ahol megismerjük az egyazon telken élő testvérpárt, Gummit és Kiddit, akik évtizedek óta nem beszélnek egymással, de egy nem várt fordulat újra összetereli őket. A Kosok második fele azonban már egy gyönyörű, szép és igaz történet a kitartásról, az önfeláldozásról és a szenvedélyről, amely egy katartikus példázattal zárul. Az utolsó jelenet pedig minden filmkedvelő fejében ott marad! Ja, és még azt is megtudjuk, a bárányok meddig hallgatnak!
140 perc = 1 snitt. Kell ennél többet mondani? Ráadásul mindezt úgy, hogy közben egy nagyon komplex történetet látunk egy megismerkedésről, szerelemről és bűnökről.
Andy Weir egy részecskefizikus fia, aki némi informatikai ismerethalommal és technológia háttérmunícióval olyan modern Robinson-történetet faragott, ami pompás alapanyagot nyújtott a sci-fikhez remekül értő Ridley Scottnak ahhoz, hogy egy kiváló tudományos-fantasztikus filmet rendezhessen. Scott forgatókönyvírói pont ott és annyit változtattak vagy vettek el a nyersanyagból, amennyit a film dramaturgiája megkívánt, a vörös planétán magára hagyott bolygókolonizáló-McGyver-űrkalóz-asztronauta túlélőtörténete kellően tudományos, de csak addig a szintig, ami laikusként még felfogható, nem szájbarágós, nem túlbeszélt, és pont annyira hollywoodi (főleg a végén), amennyi még nem csapja ki a nyálmétert.
Meglehetősen nehéz újat mondani menekült-témában, ezért üdítő egy olyan filmet nézni, mint az idei Cannes-i filmfesztivál Arany Pálmával jutalmazott alkotása. Mindenféle demagógiától mentes, nem kapjuk meg a „szegény szerencsétlen menekült” vagy a „munkámat elvevő migráns”-bullshiteket, hanem egy látleletet ad: mivel szembesül Európában a lakhelyét elhagyni kényszerülő bevándorló, és hogyan viseltet vele szemben az értetlen helyi honpolgár.
A főszereplőnek van „rendes állása”, skandináv „polgári jólétben él” feleségével és tündérfürtös kisfiával, a sokszor megénekelt kertvárosi családon belüli horror is elkerülte őket, mondhatni otthon minden rendben van. Ez a teljesen hétköznapi fickó aztán elmegy túrázni, ahol tökegyedül élete pitiánerségein mereng. Hallhatjuk Martin gondolatait, kételyeit és fantáziáit rendszer és bármiféle kontroll nélkül. Ezek olyan ismerősen és leplezetlenül kerülnek elő, hogy néha önkéntelenül körbenézünk: szabad ilyen őszinte lenni? Szabad ilyet gondolni? Szabad egyáltalán arra utalni, hogy esetleg erre gondol bárki?
Ezt a filmet egyszerűen szerettem nézni. Sokak számára már bántóan lassú lehet a Kukoricasziget, de én teljesen belefeledkeztem Ragályi Elemér képeibe. Ott éreztem magam azon a szigeten, ahol a nagypapa és unokája küzd a természet ajándékával és átkával, és egy kis időre én is kiszakadhattam a hétköznapokból. A Kukoricasziget közben rávilágít arra, hogy a természettel esélytelen felvenni a harcot, de ezzel szemben embertársainknak adhatunk egy esélyt. A film gyakorlatilag az élet körforgásáról szól.
A film a „beszervezés” mechanizmusát követi: ahogy haladunk előre a filmidőben, úgy jutunk egyre mélyebbre a szekta bugyraiban is, az önsegítéstől belépünk a hubbardi elméletek sűrűjébe – a film így építi fel a megértést, ebben a sorrendben, így megmutatva a mégoly laikus nézőnek is végtelenül logikus és érthető lesz minden. Közben pedig, témájából fakadóan, valamiféle bizarr szórakoztatást is kínál a doki: Xenu, a galaktikus úr sztorija annyira abszurd, hogy azt a Monty Python sem írhatta volna meg jobban, a testünkben potyautazó body thetanok életveszélyig káros hatásainak elemzése az összeesküvős thrillereket idézi.
Nem, nem elírás, a Whiplash tényleg izgalmasabb, mint a Halálos iramban-széria és az Elrabolva-mozik darabjai összesen. A film zsenialitása mondjuk nem a sztorijában rejlik: mert az egyszerű, mint a döngölt föld. Adott egy tehetséges, elhivatott és önelégült jazzdobos ficsúr, aki New York legmenőbb jazzkonzijában tanul. Egy napon felfigyel rá a még nála is tehetségesebb, eltökéltebb és önelégültebb zenekarvezető, aki a konzi legáhítottabb mestere és réme egy személyben, egy zseniális, ám elviselhetetlen, az embertelenségig perfekcionista rohadék. A film attól válik izgalmassá, hogy bámulatosan feszes, feszültséggel teli, és a tempója annyira magával ragad, hogy a filmidő pikk-pakk el is rohan az ember mellett.
Mi más lehetne a legjobb magyar film idén, mint Nemes Jeles László Cannes-i zsűri nagydíjas alkotása?! Pedig olyan sok helyen lehetett volna mellényúlni a Saul fiával. Elsősorban azért, mert a holokauszt-téma százezerszeresen túlexponált filmes toposz, annyian fogtak már bele, hogy meséljenek róla, kérdéses volt, hogy az elsőfilmes direktor képes-e újat mutatni a témában. Tudott, és az is lehet, hogy különleges formanyelvének és elbeszélésének köszönhetően még akár Oscar-díjat is nyerhet.
Mit kapunk, ha összeadjuk James Bond arisztokratikusságát, Jason Bourne szadizmusát, és Jack Bauer akkurátusságát? Nos, nem tudom, de ha még hozzácsapjuk a Kick/Ass önreflexív humorát, némi My Fair Lady, Micsoda nő és Rút kiskacsa utánérzéssel megtoldva, akkor tuti, hogy a Kingsmant kapjuk végeredményül. Önreflexivitás, intertextualitás, valamint jó nagy fricska a kémfilmek orrára. Ez azért nem is rossz néhány arisztokrata szabótól.
Adott egy 70 éves rendező (George Miller) és egy 73 éves operatőr (John Seale), akik fogták magukat és megalkottak egy olyan akciófilmet, amellyel az orrára koppintanak minden egyes fiatal ifjú titánnak, akik felpumpált CGI-orgiával gyártanak audiovizuális termékeket. A két szakember a régi iskolát képviselve tett le egy olyan filmet az asztalra, aminek láttán szinte csak vidáman csettinteni lehet, ráadásul úgy, hogy csavartak egyet a főhőskérdésen, megkérdőjelezve a női princípiumokat.
Ahogy kritikánkban is megfogalmaztuk, az Agymanókkal gyakorlatilag az történt, hogy Hollywood ráfordult az edutainment-vonalra. Ez pedig már csak azért is üdvös, mert ez a film nemcsak szórakoztató, hanem kifejezetten intelligens is, minden egyes momentuma maximálisan átgondolt, a gyerekek kapnak egy vicces kalamajkát, a felnőttek pedig jó alaposan magukba nézhetnek.
Ennek a filmnek szándékosan nem adtam ennél különlegesebb címkét, hiszen ez az az alkotás, amire gyerek, felnőtt, nő, férfi, geek és laikus faji, nemi, vallási hovatartozástól függetlenül egyaránt beült moziba. Lehet hőbörögni, hogy mennyi a megválaszolatlan rejtély a filmben, és mennyire kényszeredetten épít univerzumot az SW esetében is a Disney, de akkor is, ez egy rendkívül arányos alkotás vicces riposztokkal és pont olyan mennyiségű akcióval, fénykardpárbajjal és robbanással, amennyi még pont egészséges. Két óra tömény SZÓRAKOZÁS a legjobb fajtából.
