Kultúra

Ezekben a filmekben csalódtunk a legnagyobbat 2015-ben

Bodnár Judit Lola
Keresztesi Ferenc
Bodnár Judit Lola, Keresztesi Ferenc

2015. 12. 29. 13:04

Tegnap összeszedtük a kedvenc filmjeinket 2015-ből, most viszont lássuk, mitől kámpicsorodtunk el idén!
Korábban a témában:

Mortdecai

Noha Johnny Depp utóbb a Fekete misében nyújtott félelmetes alakításával valamelyest helyrehozta a renoméját, mindazonáltal idei első filmje, a Mortdecai című förtelem még mindig 2015 legnehezebben megbocsátható produkciói közé tartozik. Az életművész tökfilkóról és az ő műkincshajkurászós kalandjáról szóló mozi egy épkézláb történetet nélkülöző, erőltetett poénoktól bűzlő, irritáló nézőkínzás lett, amelyet hozzánk hasonlóan Depp is jobban tesz, ha örökre elfelejt. Ez már csak azért is tanácsos, mert a legtöbbet sajnos éppen ő tesz hozzá a film bukásához: a túlzott ripacskodásával az alkotás amúgy lightos 107 perce alatt kikészíti a nézőt, olyannyira, hogy nincs az az elvakult rajongója, aki őszintén szórakoztatónak mondaná a Mortdecait. Mindenesetre a Fekete mise miatt én személy szerint megbocsátok Deppnek, de többé aztán tényleg ne akasszon ki ilyen büntetésnek is rossz filmekkel, mert különben nem adok neki újabb esélyt. /Keresztesi/

Jupiter felemelkedése

Szegény Wachowskiék saját renoméjuk áldozatai, a Mátrix óta nem sikerült egyetlen élvezhető alkotást sem letenniük az asztalra (nem, a borzalmasan hosszú és patetikus Felhőatlasz sem volt az), és a Jupiter felemelkedése sem lett maradandó film. Nem szabad ugyan egy filmet a trailere alapján megítélni, de sajnos ezen már előzetesei során is annyira látszott, hogy egyszerűen nem fog működni: a Spock-szerű, légkorcsoláyzó Channing Tatum egyszerűen nevetséges. A film azonban nem(csak) ettől rossz. A bonyodalom folyamatosan abban áll, hogy a királyi ivadékok ármánykodnak, az univerzum/Föld sorsa felett, de a motivációk végig kiszámíthatók, és csak Mila Kunis lepődik meg mindig, hogy átverték. Vizuálcunami ide vagy oda, borzasztóan unalmas és közhelyes a film. /Muchichka/

A beavatott-széria: A lázadó

A disztopikus young-adult könyvadaptációk hihetetlen sikernek örvendenek manapság, a 2000-es évek eleji vámpírőrülethez hasonlatosan rengeteg ilyen film születik, de A bevatott-széria nem tartozik a jobbak közé. Igaz, hogy a második rész kevésbé akasztott ki, mint az első, de ettől még ez a film is büntetni valóan rossz, mert szörnyen ostoba, és a nézőit is annak nézi. Az, hogy egymásra hányja a zsánerből ismert toposzokat, meghinti Oravecz Nórás közhelyekkel az életről és beleerőltet egy idegesítő szerelmi szálat, meg egy meghökkentőnek szánt fordulatot a végére, nálam tökéletesen kimeríti az audiovizuális hulladék kategóriáját. A szegény ember Katniss Everdeenje ez a mozi. /Muchichka/

A Fantasztikus Négyes

A Josh Trank rendezte Fantasztikus Négyes reboot utóbb nemcsak egy abszolúte felesleges, de tökéletesen dilettáns alkotás is lett, amely a nyár eleji ígéretesebb promó ellenére nemhogy nem szórakoztatta, de még jól fel is bosszantotta a nézőket. A film koherensebb első harmadán még csak-csak érződik az alkotói igyekezet: ekkor még akad is egy-két újító húzás a szuperhős kvartett 2005-ös mozijához képest, illetve a csapat is szimpatikusan áll össze, csakhogy a botrányosan összecsapott második és harmadik harmad olyan bűn rossz lett, hogy azt jó szívvel senkinek sem ajánlom megnézni. A Fantasztikus Négyes tehát joggal vált az év bukásává, így míg a kontármunkát végző Trank jobban teszi, ha egy időre elbujdos a világ elől, addig a fiatal színészgárdáért igazán kár, merthogy Miles Teller, Kate Mara, Michael B. Jordan és Jamie Bell megérdemelte volna, hogy a szuperhősös produkciója legalább egy fokkal fogyaszthatóbb legyen. /Keresztesi/

Vakáció

Számtalan rossz filmet néztem idén, de mind közül ez volt a legborzasztóbb. Nem vagyok kultúrsznob, aki kisujj-eltartva írja a kritikáit, ha amerikai komédiáról van szó, de a Vakáció egyszerűen ócska, alpári és nem vicces. A vígjátékok akkor működőképesek, ha meglepik az embert, ha nem számítunk a poénra. Régen rossz, amikor a cselekvéssor kezdetekor már tudjuk, pár másodperc múlva min kell nevetnünk (ezeknek általában köze van a bélsárhoz). A másik véglet, amikor meg azon kellene mosolyognunk, hogy az egyik főszereplőről kiderül, valaha ő volt a „Buli Bula”, akinek ha megütötték a fejét, aranypénz hullott az altestéből (KOMOLYAN!). Áhh, nem is sorolom tovább ezeket, mert csak felidegesítem rajta magam újra. /Muchichka/

Az éjszakám a nappalod

Mindig baj van akkor, ha azt hisszük, hogy tudjuk, mi a menő. Pláne, ha filmkészítők vagyunk. Mert akkor különösen rossz fényt vet ránk, ha a filmünk azt a benyomást kelti, hogy egy menő, fiatalos, laza egysorosokkal teli bűnfilmet raktunk le az asztalra. Sajnos azonban e négy jelzőből mindössze annyi igaz Az éjszakám a nappalodra, hogy van benne néhány egysoros, de már nem emlékszem rájuk. A történet unalmas, a színészi játék mesterkélt, és tulajdonképpen az, ami a rendezők eredeti szándéka volt, miszerint bemutassák, hogy “a korosztályában oly gyakori egzisztenciális szorongás, a “kapunyitási pánik” kilöki az ágyból, és éjszakai utazásra indítja a főszereplőt”, igazából nem valósul meg. /Zsótér/

Login

2015-ben arról beszélni, hogy veszélyes az interneten kiadni a személyazonosságunk, minimum olyan, mintha azt mondanánk, hogy egy autóval a szakadékba hajtani nem javallott. Az állítás önmagában persze nem lefitymálandó, mégis olyan érzése támad az embernek, hogy már megint feltalálta valaki a spanyolviaszt. Lehet filmet csinálni az internet veszélyeiről, nem azt mondom, mindössze abban a formában, ahogy a Login teszi, egyszerűen felesleges, mert nem köti le az ember figyelmét, és nem kínál megoldási alternatívákat a bonyodalmakra. Mondjuk lehet, az sem tesz jót neki, hogy bevallottan a Veszedelmes viszonyokat koppintja. Csak épp nem működik. /Zsótér/

Víkend

Az első magyar thrillerként promotált filmről kis nyomozás után kiderül, hogy nem is az első magyar thriller. Ettől még a film önértéken működik, mégis azt érzi az ember, hogy a történet elfárad a felétől, és a néző érdeklődése elvész. Egyfelől a túlbonyolított történetszálak kényszeres összefűzése okán, másfelől a helyenként logikátlannak tűnő fordulatok miatt. Mégis van valami, ami leköti az ember figyelmét: némely jelenetek vagy jelenlétek egészen apró esszenciális élvezetet okoznak, kiváltképp Alina karaktere, akit Vass Teréz alakít. Mátyássy Áron rendező biztos kézzel vezeti a színészeit, olcsó, hatásvadász módszerekkel (zene, vágás) a történetet, és épp ezért érzi végig azt az ember, hogy a direktor biztonsági játékot játszik. /Zsótér/

Pixel

A cikk címe csalódásokat emleget, holott a Pixel egyáltalán nem az: bár az első trailer még ígért némi reményt, de ez hamar elmúlt, jóízlésű ember tökéletesen biztos volt benne már előre is, hogy ez a film egy rakás idő-, pénz és erőforrás-pazarlás lesz, minthogy ott van Adam Sandler a stáblistán, márpedig neki az a szuperképessége van, hogy bármilyen produkciót képes ostoba, fingós-fosós poénnak szánt agysejtpusztításokkal telepitykézett kultúrbűnténnyé transzformálni. Nem is vagyok hajlandó erről tovább beszélni, így is elég volt, hogy a kritika kedvéért megnéztem. /Lola/

The Duke of Burgundy

Ez volt a legzavarbaejtőbb filmélményem idén: rajongó kritikák itthon és külföldön, fesztiválsikerek, ráadásul most év végén számos toplistán előkelő helyen szerepel – én meg állok hülyén és nem értem, hogy ezen a túlspilázott, álmisztikus, a lehető legrosszabb értelemben bizarr l’art pour l’art masztur… művészieskedésen mit eszik a szakma. Annyira kiborított, hogy ne tudtam volna objektíven írni, így a kritikát végül inkább hagytam a fenébe. Állítólagosan ez a film lett volna az, ami ténylegesen mutat valamit a BDSM-kapcsolatok milyenségéből, úgy hirdették, hogy ilyen lett volna A szürke ötven árnyalata, ha igazán tökös, ehhez képest az alá-fölé rendeltség helyett inkább csak egy manipulatív, hazug és szeretetlen kapcsolatnak nevezett vergődést nézhettünk egymilliónak tűnő 104 percen keresztül szappanos vízben ázó selyembugyik vágóképeivel tagolva. /Lola/

Anyám és más futóbolondok a családból

Jaj, jaj, olyan szomorú ez, és én annyira akartam, hogy lemaradhasson erről a listáról, de nem megy. Fekete Ibolya filmje, bármennyire is értékelendő a közlésvágy és a személyesség, felvonultat mindent, amiért a magyar filmet nem szeretni lehet: vontatott, didaktikus, súlytalan zsánerszerepekbe kényszeríti mégoly tehetséges színészeit is, tartalmilag és vizuálisan inkoherens, hamis idillek és archaizálás közepette ezerszer látott történetet mesél úgy, hogy nincs róla saját mondanivalója, ráadásul az egészet körüllengi egy lehúzó, kopott hangulat. Tévéfilmnek talán működött volna vasárnap ebéd után, de még akkor is azt érezné az ember, hogy a rendező pusztán abban a szerencsés helyzetben van, hogy nagy vászonra álmodhatta a családi legendáriumot.

A szürke ötven árnyalata

A Star Wars után alighanem a legtöbbet emlegetett mozi idén, helye mégis felemás e listán: csalódásnak csalódás volt ugyan, de részemről pozitív. Félreértés ne essék, ez egy nagyon rossz film, de sokkal kevésbé rossz, mint A) amilyen az alapjául szolgáló könyv, B) amilyennek vártuk. A világirodalom legérdemtelenebbül bestsellerré vált fékezhetetlen szófosásából valahogy sikerült egy közepes limonádéig tornázni a színvonalat, ami azt gondolom, elég komoly teljesítmény. Ettől még bőven meglennénk folytatás nélkül, de sajnos nem ússzuk meg. Álljon itt trailer helyett a film egyedüliként értékelhető eleme, ami elérte azt a felfoghatatlan tényt, hogy az év egyik legpocsékabb filmjét Golden Globe-ra jelölték: Ellie Goulding nótája, a film betétdala.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Swedish director Ruben Ostlund delivers a speech on stage after he was awarded with the Palme d'Or for the film 'The Square' on May 28, 2017 during the closing ceremony of the 70th edition of the Cannes Film Festival in Cannes, southern France.  / AFP PHOTO / Alberto PIZZOLI
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.