Kultúra

Már elment a Mesijás?

24.hu
24.hu

2015. 12. 25. 20:53

Macskaszaros felmosóronggyal szipogunk. Boldog karácsonyt mindenkinek.
Korábban a témában:

Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni. Visszük az ebédet. A földhányáson megyünk. Mi úgy hívjuk, gorond. Az Ogmand goronda. Erre járunk, amikor az erdőre megyünk fáért. Néha a Szomoga laposa felé kerülünk, hogy a Kaboló úton mehessünk. Mert az nem olyan sáros. Mi úgy mondjuk, pocsétás. Máskor a Gróferdején keresztül, végig a Pallóúton. Anyám feje kendővel van bekötve. Mi keszkenőnek mondjuk. Az asszonyoknak be kell kötni a fejüket. A vénasszonyok az álluk alatt csomózzák meg. Nekik feketét kell hordani. Az anyám kendője színes. Hátul, a kontya alatt köti meg. Nyaranta könnyű háromsarkos kendőt visel. Fehér alapon kék pöttyös kendőt. A kölcsei vásárban kapta apámtól a múlt évben. Anyámnak gesztenyebarna haja van. Vöröses gesztenye. Nem minden gesztenye vöröses. Ősszel szoktuk gyűjteni a nővéremmel. A faluban egyetlen gesztenyefa van. A Barkóczy-major helyén maradt meg. A többit kivágták a háború után. A mindig vizes földben csak a nyárfák bírják. Na meg a fűzfák. Mi úgy mondjuk: ficfák. Tavasszal könnyű sípot, ficfasípot csinálni. Azt fújjuk, hogy bosszantsuk anyánkat. A kutyákat meg a szomszédokat.

Ősszel el szoktunk szökni az egyetlen gesztenyefához a Kepecgyepjén túlra. A kertek alatt lopakodunk. A hatalmas fa ötujjú levelei nyár végén száradtan hullnak le. Mintha óriások levágott kézfejei hevernének az avarban. Tavasszal virága fehér gyertya. Zöld kopáncsa sündisznó. Gyufaszálból csinálunk neki lábat. Anyámtól elkérjük az elgyújtott gyufaszálakat. Csak anyánk nyúlhat a gyufához, mert az pulyának nem való.

„Kés, villa, olló, pulya kezébe nem való”, kántálja anyám.

 

„Mert mi vagyunk az urak. Máma már a nép az úr. A tegnapi kizsákmányoltak. Most mi zsákmányoljuk ki a kulákokat… Ha nem tetszik, untetszik! Oszt punktum”, mondják az egykori zsellérek.

„Könnyű nekik, mert egy vasszeget se vittek be a közösbe”, mondja nagyapám, aki legjobban a lovait sajnálja. „Csak kivisznek belőle.”

„Mert ezek szeretik a potyát”, súgja undorral.

„Csak prédálni tudnak”, mondja. „Mindent felprédálnak. Gyarapítani, azt nem tudnak. Minden megy prankótra.”

A gazdák a lovakat sajnálták a legjobban. A földet se annyira.

A lovakat helyettük kínozták a téeszben. Kihajtották belőlük a lelket.

„Megszakadtak. Megdöglöttek idő előtt. Oszt mi haszna volt?”, szokta mondani nagyapám.

Az új urak türelmetlenek voltak és erőszakosak. Mindenkit elvtársaknak szólítottak. Új köszönést találtak ki.

„Ezeknek már az apjuk is senki volt. Azok is csak a potyát lesték”, dörmögi.

„Előre!”, mondják az elvtársak adjisten helyett. És folyvást a haladásról beszélnek.

„Haladni kell a korral, elvtársak, haladni! Azt termelünk, amit akarunk. Ha gumipitypang, hát gumipitypang. Ha rizskását, akkor rizskását. Az lesz, amit a párt akar. Amit Sztalin elvtárs meg Rákosi elvtárs mond, az szentírás. A természetet, elvtársak, le kell győzni”, ismételgették a jelszavakat a brigádvezetők a kora reggeli eligazításokon a didergő embereknek. Közben egy-két kupica pálinkát kapnak be.

„Elvtársad neked a radai rosseb”, morogja ilyenkor a bajsza alatt nagyapám, hogy ne hallják. De hogy azért hallják. Legalábbis tudják.

„Na-na, vigyázzon a szájára”, morognak az új urak. De ők se akarnak bajt. Volt elég belőle. A kulákokat már visszaengedték a táborból. A legtöbben utána elmentek. Nem bírtak a faluban maradni. Nem is bánták, hogy nem kell a szemükbe nézni többé.

A díszfákat kivágták, a majorsági épületeket elbontották. A majorsági gesztenyefasor helyére épült a Pártház. Az uradalomról mindenki hallgat. Mély csend van.

„A parasztok nagyon tudnak hallgatni”, szokta mondani anyám.

A múltról nem szabad beszélni. Az öregek úgy mondják, hogy az ántivilágról. Amiről hallgatunk, az nincs. A múltat végképp eltörölni…, éneklik a kántor vezetésével, akár a temetéseken.

Fotó: Fortepan Fotóarchívum

Anyámnak napközben kontyban van a haja. Ha leereszti, akkor éjszaka lesz. Én szoktam fésülni. Szeretem fésülni. A szarufésű széles rései között siklanak a csillogó szálak. Fényesek, mint az éjszaka. Csillagos az ég és jó szaga van. Fű szaga. Kenyér szaga. Tej szaga. A szarufésűtől undorodom. Leölt állatokra emlékeztet. Mindig fekete kosz van a résekbe ragadva. A zsíros korpa és a por rakódik le, az tapad így össze. Az asszonyok kontyba tekerik a hajukat a kendő alatt. Szarucsattal fogják össze. Nappal az anyám haja is el van rejtve. A nővéremé még nem. Szombatonként mossuk a hajunkat. Este a konyha földjére tesszük a mosótekenőt. A platton forralunk vizet, aztán egymás után fürdünk benne. Előbb a nővérem, majd én, végül anyánk. Mindannyian olajsamponnal mossuk a hajunkat. A literes fazékkal öblítjük le. Ettől egyforma a szagunk.

Amint belépek az ajtón, egyből érzem. Másoknál másféle szag van. Most rőzséért megyünk az erdőre. Sötét kendő van anyámon. Vastag gyapjú kendő. A vastag szürke kendője. Most ő is az álla alatt kötötte meg, mint az öregek. Hogy melegítse a fülét. Mert még hideg van. Mindig fázom, fogom az anyám kezét. Az ő keze meleg, az enyém jéghideg. Ha valamit cipel, akkor zsebre dugom a kezem. Mindig cipel valamit. Ilyenkor a zsebemben melegítem az ujjaimat. Fáznak a körmeim. Nem értem, hogyan fázhat a köröm. Ezen gondolkodom, miközben igyekszem lépést tartani anyámmal. Nyáron aratás után kalászt szedni megyünk. Arra gondolok, hogy de jó lenne, ha nyár lenne már. Legtöbbet a tarló szélén lehet találni. Akkor legalább meleg van. Olyankor meg azt nem szeretem.

„Nektek semmi se jó. Ha a seggeteket tűvel szurkálnák, annak se örülnétek”, mondja anyám. És nevet hozzá. Mintha vicceset mondott volna. Pedig nem az.

Megyünk a járdán, és didergek. Mindig didergek. Fázik a kezem, meg a cipőben a lábujjam. A drótkerítés lyukaiban a pókhálókat kirajzolja a zúzmara. Most jól láthatóak a kusza vonalak. Azt játszom, hogy a mutatóujjam hegyét beledöföm, és akkor varázsütésre eltűnnek. Elég egy szálat elszakítani, hogy szétomoljon az egész. A szálak elszakadnak, a zúzmara kristálycukorra emlékeztető szemcséi lehullnak a földre. A drót zörgése miatt néha a kutyák is előszaladnak. Ha anyám hagyja, akkor botot vagy pálcát húzok végig a dróton. Ilyenkor a legtöbbnek nincs kedve ugatni. Néhány kutya a kerítés túloldalán kísér bennünket, míg el nem hagyjuk a portáját. Ezek az ideges kutyák. Mi úgy mondjuk, csihések. Vicsorognak. Hófehér fogaikat mutatják. Toporognak. Remegnek a dühtől.

„Ne isztikéld üket”, mondja anyám.

„Nem isztikélem”, válaszolom és behúzom a nyakam. A szemem sarkából anyám kezét figyelem. A baloldalán állok. Balkézből nem szokott ütni. Fellélegzek.

„Ne hazudjá”, mondja.

„Csak a pókhálókat ütögetem”, mondom. Anyám nem szól semmit, durván maga felé ránt. És megszaporázza a lépteit.

„Te rossz pára”, mondja. Ilyenkor nem haragszik, amikor azt mondja, hogy rossz pára. A nővérem az egyes. Én vagyok a kettes. Ez az én számom, a kettő.

A nővérem a Nagy. Ő a lány. Én vagyok a Fiú. Az öcsém a hármas. Ő a Kicsi. Így szólítanak bennünket.

„Rőszöljétek a Kicsit”, mondja anyám. Ringassuk és altassuk el. Számolom a ringatásokat. Egy, kettő, három. Ezek az első számok, amelyeket megtanultam. Tízig már rég tudok számolni. A tojásokon gyakoroltam. Nem szokott tíznél több tojós tyúk lenni.

Anyám mindig megszámoltatja velem a tojást, hogy a tyúkok aznap hányat tojtak. Reggel megtojózza a tyúkokat. Egyenként dobálja ki a tyúkólból őket. Bal kézzel összefogja a két szárnyukat, magához szorítja és a jobb mutatóujjával benyúl a tyúk seggébe. Már ott várakozik a tojás, ki lehet tapintani ujjal. Megszámolja, hogy hány fog tojni aznap, és nekem elő kell keresnem mindegyiket estig, mire lemegy a nap. Télen nagyon kell sietni, mert hamar sötétedik.

Ha nincs annyi, amennyit anyám számolt, akkor veszekszik velem. A nővéremnek más dolga van, vele másért szokott veszekedni. Délre megtojnak a tyúkok. Ebéd után kezdem keresni. Tudom már, hol szoktak elbújni, mert el akarják rejteni. Nem kotlósok, nem ülnek rajta, csak elrejtik. A kazalba, a farakás alá, a fészer mögé. A tojóládába csak néhány ül be, pedig oda van nekik készítve.

Egy ideje már nekem kell csinálni a tojózást is. Hányingerem van, mert tyúkszaros az ujjam. A körmöm szélébe beeszi magát, hiába mosom. De az benne a jó, hogy anyám nem tudja, hogy aznap hány tojás lesz. Mindig eggyel kevesebbet mondok. Ha mégis több, egyet elteszek másnapra. Egyet mindig elteszek tartaléknak másnapra. Így anyám nem tud veszekedni.

Fotó: Fortepan Fotóarchívum

„Biztos?”, azt szokta kérdezni. Látszik rajtam, hogy hazudok.

Amikor hét tojás van, annak örülök. A hetes számot szeretem. Meg a hármat.

Ha összeadom, pont tízet kapok. Eddig tudok elszámolni.

A föld még szürkésfehér a fagytól. Megyünk az úton, amelyet összevágtak a szekérkerekek. A sárba mély barázdákat vágtak. Most a fagy miatt nem ragad. Mindenütt nagy sárdarabok vannak. Mi görnek mondjuk. Mindegyikbe belerúgok. Porzanak és szétomlanak. Vagy odébb gördülnek. Néha megfájdul a lábujjam. De ez is jó, mert legalább nem zsibbad. Amíg fáj, addig jó. Kopott a cipőm. Nem sínadrág van rajtam, hanem a vékonyabbik. Meg a kinőtt kabátom. A nővérem levetett sála és sapkája. A lábamon kapca van. A kapcarongy folyton elcsúszik a helyéről. És ha elcsúszik, akkor még jobban fázik a lábam. Mindig fázik, mert ügyetlen vagyok. Nem tudom a kapcát szorosan feltekerni és a végét hátul a lábszárnál visszadugni az utolsó réteg alá. Ha jól csinálnám, akkor nem csúszna szét. Akkor nem fázna. Anyám nem ér rá, hogy rátekerje a lábamra a kapcát.

„Nagyfiú vagy már. Tessék megtanulni”, mondja, amikor segítséget kérek.

Megyünk a fagyott járdán, a deres gaz közt. Már nincs hó. De még minden fagyott. A kiskertek csapzottak és feldúltak.

„Szedd a lábad”, szól rám.

A bal kezem fázik. A jobbot fogja anyám. Nagy keze van. A bőre kemény és repedezett. A körmei koszosak, mint mindenkié. A férfiak bicskával vágják a körmüket. Anyám a Kicsi körmét le szokta rágni, hogy ne karmolja meg magát. Az én körmeim is koszosak. Ha unatkozom, kipiszkálom alóluk a fekete koszt. A fejés, a mosás, a kormolás, a hamuzás miatt kireped a bőr, beszakad a köröm. Anyámnak csak a kézfeje puha és párnás.

„Fázik a lábam”, mondom.

„A te bajod”, dünnyögi, de igazából nem figyel.

„De fázik a lábam, ésnyám”, mondom, „nagyon fázik. Vegyen fel, ha Istent ismer.”

„Gyere a lábodon, nem bírlak már el”, mondja, de érzem, hogy másutt jár az esze. Ez bosszant. Mérges vagyok.

Haragszom rá, mert nem akar velem foglalkozni. Azt akarom, hogy csak velem foglalkozzon. Belerúgok a betonba. Lehorzsolom a cipőm orráról a barna festéket. Nem veszi észre. Vagy nincs kedve megverni. Máskor azt szokta mondani, hogy „Dögölnél meg te is! A brant egyen meg…”

„Majd kapsz otthon”, sziszegi a fülembe. Mi úgy mondjuk, otthol. Aztán otthol sírva ver a felmosóronggyal. Szívja az orrát közben. A kézfejével törli a taknyot. Ez a rongy a felmosóvödörben ázik mindig, hogy kéznél legyen, ha koszt, kiloccsanó moslékot, macskaszart kell feltörölni. Meg a ganét, amely a cipőnkről potyog le. Ezért folyton büdös a vize. A felmosórongy a nővérem elszakadt mackónadrágja. Indigókék. Belül bolyhos. Jól megszívja magát, amitől nehéz. Anyám sosem csavarja ki rendesen, úgy ver vele. Nem fáj annyira, amennyire ordítok. A nővérem is így szokta. Tőle tanultam. Anyám meg dühödten csapkod a ronggyal.

„Brant egyen meg”, szipogja. „A brant egyen meg téged is”, mondja. De közben sír. Tudom, hogy ilyenkor magára gondol, meg erre a falura, amelyben lakunk. Nem haragszom rá, nem fáj. Megszoktam már.

Borbély Szilárd: Nincstelenek – Már elment a Mesijás?

Kalligram, 2013

 

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.