Kultúra

Egy hétig állt a terem közepén, és zseni lett belőle

24.hu
24.hu

2015. 12. 25. 10:19

Félbéna matróna kínozta a kislányt. Szeretet vagy nem szeretet? Matiné karácsonyra.

A TÁNCTANÁRNŐ

Kislány voltam, amikor anyám elvitt az első tánctanáromhoz. Kislány, talán még ez is túlzás, ötéves pici lány voltam, gyufaszál karok és ceruzaláb: anyám talán túl korán vitt el, úgy gondolta, nem lehet elég korán, viszont igaz, hogy egy hét múlva ki is vett, és elvitt máshová, de az az első lecke, és az az első hét felejthetetlen lett számomra. Azóta is, ha táncolok, ha akár csak gyakorlok egy tükörteremben, noha már elég régen volt az a legelső lecke, azt táncolom, amit akkor tanultam, ott, Amália néninél, aki már föl se tudott kelni a székéből, az elefántvastag, vizes bokáin talán két lépést se tudott tenni, vagy ha igen, akkor is csak bottal, pontosabban egy esernyővel, amit botnak használt. De Amália néni valami olyasmit tudott a táncról, amit rajta kívül senki, pedig azóta meglehetősen sok, és nem is akármilyen mesterem volt, rengeteg kurzuson vettem részt Kiotótól Marseille-ig, fölléptem nem is egyszer a táncosok paradicsomában, New York-ban is, és tagja voltam egy nagyon jó nevű nemzetközi társulatnak másfél évig, akikkel fesztiválról fesztiválra járva beutaztam a fél világot. Azt azonban, amit a vén Holzfuss Amália akkor mondott, azt azóta se hallottam senkitől, és ha táncolok – mostanában szólóesteket adok –, mindig eszembe jut, és mindig ugyanakkor, abban a szent pillanatban, pontosabban egy ezredmásodperccel azelőtt, hogy kilépek a színpadra, bele a fénybe. Bevallom, én azóta is Holzfuss Amáliának táncolok, a köszvényes öreg hölgynek, aki a karosszékéből előredőlve, esernyőbotjára támaszkodva, fakókék szemével szemügyre vesz, engem, a picike, gyufaszál karú lánygyereket, amilyeneket akkoriban százszámra vittek el hozzá, a hajdani híres táncosnőhöz, a londoni Royal Ballet prímabalerinájához, aki kimenekült az országból a nyilasok elől – azt mondták, ő első látásra meg tudja mondani, táncos lesz-e valakiből, vagy sem.

Ez valami különleges képessége volt: előfordult, hogy elég volt meghallania valakinek a nevét, máris közölte, hogy sohasem lesz táncos belőle, egy ikszlábú kisfiúnak viszont, akit Geyzának hívtak, tündöklő karriert jósolt, ami be is jött; azt mondta, ez az „y” a nevében szerencsét hoz neki. Az ilyen történetek miatt kezdték bolondnak tartani; amúgy is voltak ellenségei, de ő fütyült rájuk.

Itthon sosem táncolt, még a környékére se ment az Operaháznak, csak tanított, szünet nélkül, volt, hogy éjszaka is kurzust tartott, mert nem tudott aludni. Régi tanítványai – azokból is több nemzedéknyi van már – küldték hozzá a gyermekükből világhírű táncost vagy táncosnőt faragni vágyó anyákat. Ki tudja, mi volt a levegőben, de hirtelen rengeteg kislány anyja szerette volna, hogy a lányából nagy táncosnő legyen, és ezzel beteljesítse saját gyerekkori álmait. Már nem volt elég hely a balettiskolákban, a tornatermekben, a tükörfalú gyakorlótermekben, kopogtak a balettcipők, húzódtak az izmok, dagadtak a térdek és bokák. Amália egy szempillantás alatt felmérte, ki mire képes, mit tud a testével „alkotni”, mert ahogy mondani szokta Amália néni, a tánc „alkotás”. Ezt a szót akkor nem értettem, nem is hozzám intézte szavait, hanem, elég szigorúan, szúrós szemmel, az anyámhoz. Rám alig vetett egy-egy pillantást, nem léteztem számára; azt mondta anyámnak, hogy elvállal, ami már nagy szó volt, ennél többet nem mondott. Előre be kellett fizetni az óradíjat – Amália ragaszkodott hozzá, ebben nem ismert kegyelmet, akár szegény volt a kliens, akár gazdag, ugyanannyit kért. Nem lehetett tudni, mire gyűjtött, volt két macskája, de azok nem kerülhettek annyiba, amennyi pénze összegyűlhetett az évek során. A lakása nem úgy nézett ki, mint amiben bármi változás beállt volna az elmúlt harminc évben: sötét falak, rengeteg kép, régi és rozoga bútorok, amelyek között alig lehetett elférni, mert az egyik szobát teljesen kiürítette és mindent behordott a másikba: ott kopogott a padlón az esernyőjével, ott szitkozódott, ha valami nem sikerült a tanítványának. És ott állt föl egyszer, de el is vágódott rögtön, annyira, hogy megbénult a fél karja és a fél arca: ijesztő volt ez az arc, melynek csak a fele mozgott, és amikor másnap anyám ott hagyott nála a megbeszélt időpontban, délután öt órakor – már sötétedett, november volt –, a szívem tele lett rettegéssel, és úgy vert, mint a dob.

Amália néni azonban nem bántott engem akkor. Hozzám se szólt, úgy tett, mintha ott se lennék. Beállított a tükörfalú terem közepére, és nem szólt hozzám. Ha megmozdultam, rám rivallt: helyedre! – mintha egy kutya volnék. Ott álltam a terem közepén, hol két lábon, hol egy lábon, Amália néha elaludt, én unatkoztam, de nem mertem moccanni, néztem magam a tükörben. Lassan bealkonyult, nem volt senki, aki felkapcsolja a villanyt, Amália halkan horkolt a karosszékében, amit a táncteremmé alakított nappali sarkába állítottak, és amikor letelt az egy óra, felriadt és csak annyit mondott nekem: mars haza!

Anyámnak kezdetben fogalma sem volt róla, hogy mi történik ott, a híres Amália-féle táncórákon. Eljött értem, felöltöztetett, mert, bár nem volt semmi dolgom, azért át kellett öltözni balettruhába: tütüm volt, rózsaszín tütüm, picike balettcipőm, a hajamat feltűzték csattal, így álltam a szoba közepén, dideregve, mert Amália fűteni se nagyon fűtött, vagy ha igen, én nem éreztem, csak álltam ott lúdbőrösen, és vártam.

Harmadik nap a mamám megkérdezte, hogy mit tanultam aznap. Amália néni nem hagyott megszólalni, nem is nagyon mertem volna a jelenlétében, és elhadart egy csomó olyan kifejezést, főleg franciául – plié, relevé, battement, nyújtott battement, hajlított battement, fondu, soutenu, rond de jambe par terre, rond de jambe en l’air, demi és grand rond, croisé, effacé, écarté, allongé, attitűdé, pas de bourrée, fouetté –, amelyektől anyám valósággal megrettent. Ennyi mindent egyszerre a gyerekre zúdítani? – kérdezte mégis, mire Amália: nem kötelező! És akkor megláttam anyám arcán azt a ráncot a két szemöldöke között, amit már ismertem. Egy hét múlva kivett, és átvitt egy másik, még híresebb és még drágább balettiskolába, ahol egy éven belül csodagyereknek kiáltottak ki, és talán az is voltam. Még hallottam, ahogyan az utolsó napon anyám üvöltözik Amália nénivel: itt a pénze, tegye el, vén boszorkány! Előző este ugyanis részletesen kifaggatott, hogy mi is történik abban a titokzatos tükörteremben, ahová neki tilos volt belépnie. Sarlatán! – fuldoklott még a buszon is, és olyan szorosan ölelt magához, hogy majdnem megfulladtam.

Az az egy hét mozdulatlanság, az volt maga a tánc. Egy hét unalom, egy hét sivatag, egy hét szenvedés, egy horkoló öregasszonnyal összezárva egy tükörfalú teremben. És amikor Párizsban, a Palais Garnier-ben először táncoltam szólót egy Béjart-koreográfiában – Béjart úgy nézett rám, mint valami csodára, tizenhat éves voltam, kérdezte, ki volt az első mesterem, mondtam neki, hogy Holzfuss Amália, sohasem hallott róla, mondta, de nyilván zseni, tette hozzá –, egyetlen hang vakkantott, mordult a fejemben, itatta át minden tagomat, ízületeimet, izmomat, a legkisebb mozgatóizmoktól a legnagyobbig: Helyedre!

 

Forgách András: 12 nő voltam

Libri, 2013

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.