Kultúra
ENGLAND - 1971:  Actors (L-R) Terry Jones (top), John Cleese and Graham Chapman in a scene from the movie 'And Now For Something Completely Different' in 1971 in England. (Photo by Michael Ochs Archives/Getty Images)

“Az biztos, hogy sokat veszekedtünk. De a széket csak egyszer vágtam hozzá!”

Kövesdi Miklós Gábor
Kövesdi Miklós Gábor

humorista, műfordító. 2015. 11. 22. 13:00

„Elmentünk a BBC-be, hogy megmutassuk, mire készülünk. Őszintén szólva, mi magunk se tudtuk. Alighanem ez győzte meg őket.”

Eric Idle

Látszólag olyan egyszerű az egész. Barry Took, a BBC munkatársa felhívta John Cleese-t, hogy készítsen egy műsort, szabad kezet kap. Cleese nem akart egyedül dolgozni, ezért állandó szerzőtársán, Chapmanen kívül szólt a Michael Palin -Terry Jones–Eric Idle triónak, Eric Idle szólt Terry Gilliamnek, és kész is volt a Monty Python. A valóságban mindez persze valamivel bonyolultabban zajlott.

Mikor Cleese és Chapman felhívta Palinéket, volna-e kedvük együttműködni velük, udvariasan elutasították az ajánlatot. Ugyanis épp akkoriban kérte fel őket egy műsorra a Thames Television (amely a Benny Hill Show-t is készítette). Hamarosan azonban kiderült, hogy bár a Thames valóban szeretne műsort készíteni négyükkel, még legalább egy évig nem tud stúdiót biztosítani a felvételekhez. Így meggondolták magukat.

Miután eldőlt, hogy közösen készítenek valamit, kitalálták, hogy pikniket rendeznek egy parkban. Ez tekinthető a leendő Python tagok ilyen minőségükben történt első találkozásának. Bár mind a hatan részt vettek a pikniken, úgy emlegették leendő műsorukat, hogy „Az 5-ök show-ja”. Vagyis Gilliamet, mivel nem volt sem író, sem előadó, csak amolyan kisegítő erőnek tekintették.

Fogalmam sincs, be akartuk-e venni az új buliba. Remélem, igen, de nem hiszem. Mike és Terry mindig igyekezett lerázni őt. Péniszirigység.

– emlékezett vissza Idle.

Idle azonban ragaszkodott Gilliamhez, mert úgy vélte, egyedi grafikai arculatot kölcsönözhet a műsornak. Ma már valószínűleg senki sem vitatja, hogy az eredmény őt igazolta.

Ellentmondó elméletek léteznek a Monty Python Repülő Cirkusza név születéséről. Graham Chapman szerint akkoriban mindannyian különböző humoros műsorötletekkel házaltak a BBC-nél, innen merült fel a cirkusz elnevezés. A Montyról leginkább kellemetlenkedő ügynökök jutottak eszükbe, a pitonok pedig egyébként is kellemetlenek.

Egy másik verzió szerint Barry Tookot a BBC-nél Baron von Richthofen után csak Baron von Tooknak becézték parancsolgatós stílusa miatt. Innen csak egy lépés volt, hogy a születőben lévő produkciót Baron von Took Repülő Cirkuszának hívják, a híres német első világháborús pilóta repülőegysége után. John Cleese rendszeresen használt állatneveket a jeleneteiben, ő vetette fel a Pythont (magyarul piton), Eric Idle pedig ismert egy Monty nevű fickót a kedvenc sörözőjéből. Így állt össze a végleges elnevezés: Monty Python Repülő Cirkusza.

Azt mondtuk oké, — idézte fel Palin, — aludjunk rá egyet, meglátjuk, reggel is tetszeni fog-e? Tetszett.

A Python-tagok utólag abban sem tudnak megegyezésre jutni, ki választotta a Liberty Bellt indulót főcímzenének. Palin szerint ő mindenképpen valamilyen fúvószenét akart, mire a rendező egy kollégájával kikölcsönzött egy csomó lemezt a könyvtárból. Palin, Jones és Ian MacNaughton rendező közösen végighallgatták a számokat, és végül a Liberty Bell mellett döntöttek. Terry Jones ugyanakkor Roger Last stúdióvezetőnek tulajdonítja ezt az érdemet. Eric Idle és Terry Gilliam viszont egyöntetűen állítják, a rajzoló választotta ezt a számot.

Nem volt könnyű feladat hat embert összeszervezni. Michael Palin szerint az írásra szánt idő nyolcvan százaléka időpont-egyeztetéssel telt. Az azonban nem kérdéses, hogy mindannyian óriási lehetőséget láttak a felkérésben. Végre megírhattak mindent, amit másutt nem engedtek nekik, és elővehették a fiókokból is a „meg nem értett” alkotásaikat. Eric Idle például a Nudge nudge (ejtsd: nádzs-nádzs) jelenetet David Frost műsorába írta, ahol nem értékelték, a Python tagoknak viszont nagyon tetszett:

Miután a Repülő Cirkusz nemzetközileg is elismert lett, Eric Idle-t meghívták Ausztráliába, hogy reklámozza a Nudge-nudge nevű csokoládét, aki el is vállalta. A hírverés olyan jól sikerült, hogy a következő évben is felkérték, de nem volt kedve elmenni. John Cleese rögtön szólt, hogy majd ő beugrik helyette. El is ment, és a reklámban úgy szerepelt, mint a nudge nudge ember bátyja.

John bevallotta nekem, hogy pénzért bármire hajlandó — mondta Idle. — Erre felajánlottam neki egy fontot, hogy fogja be a száját. Elfogadta.

John Cleese és Graham Chapman a társadalmi mélyinterjúkat parodizáló Egérkérdés című jelenetet eredetileg Peter Sellers számára írták. Ebben egy félhomályos stúdióban John Cleese arról vall a kérdezőnek, Terry Jonesnak, hogy lesz valakiből „egér”. Peter Sellersnek először tetszett a jelenet, de később mégis visszaadta, mert felolvasta a postásnak, aki nem értette.

Érdekes, — mondta egy alkalommal Graham Chapman —, hogy a The Frost Report húsz szerzője közül a legtermékenyebbek kerültek össze. Michael és Terry nagyon jók voltak a bejátszások megírásában, Eric Idle szenzációs egysorosokat produkált, mi pedig Johnnal inkább verbális humorban utaztunk.

A korábban kialakult Cleese-Chapman és Jones-Palin szerzőpárosok alapjában véve ezúttal sem bomlottak fel. Eric Idle egyedül alkotott, ami némi hátrányt is jelentett neki a műremekek ismertetésénél, már csak azért is, mert nem volt előzőleg kin tesztelnie az írásokat. Na és persze a többiek számíthattak rá, hogy felolvasáskor legalább egy valaki — a szerzőtárs — röhögni fog.

Cleese szívesen kísérletezett a megszokott felállások keverésével. Például a Hegymászó jelenetet Eric Idle-lel közösen írta. A Hitler Mainheadbent pedig Michael Palinnel:

Akkoriban Spike Milligan érdekes újítást vezetett be Q5 című műsorában: a jelenetek végén nem volt csattanó, hanem sokszor minden átmenet nélkül félbe maradtak, vagy átúszott egyik a másikba. Terry Jones úgy érezte, ez az, ami a Monty Pythonnak kell. Sokszor tapasztalta, hogy a legjobb jelenet is elvérzik egy gyengébb slusszpoénon, amit kényszerből odabiggyesztettek a végére. Azonnal beszélt Palinnel és Gilliammel. Megegyeztek, hogy ők sem küszködnek a befejezéssel, és az egyes jeleneteket Gilliam rövid animációkkal fogja összekötni.

A következő találkozón elmondták elképzeléseiket a többieknek, akik egyáltalán nem lelkesedtek az ötletért. Így az első sorozat elkészítése egyfajta birkózásra emlékeztetett. Jones és Palin ontották a sokszor a semmiből felbukkanó, soha véget nem érő poénfolyamokat, melyeket hol egy rajzfilm szakít félbe, hol a Graham Chapman játszotta ezredes, aki karhatalmilag leállítja azokat a jeleneteket, amelyeket nem talál elég viccesnek. Ugyanakkor a többiek változatlanul hagyományos írásokban gondolkoztak. (Az igazsághoz tartozik, hogy John Cleese másképp emlékszik erre: szerinte mindannyiuknak nagyon tetszett Milligan műsora, és az első perctől egyetértettek abban, hogy ők is ezt az utat fogják követni.)

Palin és Jones — a többiekkel ellentétben — általában a legkisebb részletig kidolgozták a jeleneteket, még a helyszínt is. Gyakran kezdődtek így az írásaik: „Hegyoldal Skóciában. Mindent köd borít.” Rövidesen, ha Palin elkezdett olvasni valamit, a csoportból valaki rögtön felsóhajtott:

Jaj ne, már megint végigpásztázunk egy szikrázó napsütésben úszó, idillikus vidéki tájon!

Egyfajta írói kommüné alakult ki. A műsorban a szerzők dirigáltak, és ez már akkor is egyedülálló esetnek számított. Érdekes módon azon sose vesztek össze, hogy ki alakítsa az egyes szerepeket. Hallgatólagos szabály volt, hogy a jelenet szerzője kapja valamelyik főszerepet, emellett általában adta magát, hogy egy-egy figura kinek állna legjobban. Ügyeltek rá, hogy mindenki körülbelül egyformán legyen jelen a műsorokban– kivéve Gilliamet, aki többnyire csak kisebb szerepeket kapott. Például ő volt a sorozatban a rendszeresen feltűnő páncélos lovag, aki mindig fejbe vágj valakit egy gumicsirkével.

Persze, a figurák egyenlő szétosztása néha nem is volt olyan könnyű, mivel John Cleese sokszor két-három szerepet is olyan jól olvasott fel, hogy a többiek úgy érezték, senki más nem játszhatja őket. Arra is figyeltek, hogy minden adásban nagyjából egyenlő mennyiségű írott anyag szerepeljen mindenkitől. Ugyanakkor tartalmi kérdésekkel kapcsolatban gyakran egymás torkának estek. Egyszer például óriási vita alakult ki arról, hogy az egyik jelenetben a kandeláber kecskét vagy birkát formázzon.

A csapatban a két ellentétes pólust Terry Jones és John Cleese képviselte. Őket ragadta el leginkább a vita heve. Jones később azt mondta erről:

Az biztos, hogy sokat veszekedtünk. De a széket csak egyszer vágtam hozzá!

Többnyire Palin próbálta békíteni őket. Chapman időnként beleszólt a beszélgetésbe, de nem szállt vitába senkivel. Gyakran merült el a saját gondolataiban. Ám ha nagyritkán megszólalt, mindig kimondott valami kulcsszót, vagy fél mondatot, amitől helyére kerültek a dolgok — például azt, hogy „kék norvég”, amivel beláthatjuk, nagymértékben hozzájárult a Papagáj jelenet hallatlan sikeréhez.

A Monty Python talán leghíresebb jelenete, a papagáj jelenet:

Terry Gilliam kicsit kilógott a sorból. Ő is ötletekkel jelent meg a megbeszéléseken, de nem volt mit felolvasnia. Csak körülbelül vázolhatta, hogyan képzeli az animációkat. A többiek a végleges anyag összeállítása közben felhívták Gilliamet, és elmondták, hogy az egyik jelenet így és így fejeződik be, ide kéne egy 45 másodperces animáció, amely elvezet minket a következő jelenetbe, ami, teszem azt, egy kisállat kereskedésben játszódik. Hogy a kettő közti űrt mivel tölti ki, rábízták, ami óriási szabadságot biztosított neki. Mikor Gilliam megkapta a forgatókönyvet, eltűnt, és csak a felvétel napján bukkant fel újra, úgyhogy a többiek is csak az utolsó percben szembesültek az anyagaival, melyek nagyban meghatározták a műsor egyedülálló arculatát. Eric Idle szerint Gilliam tette népszerűvé őket Amerikában, mert azt a két dolgot nyújtotta, amit az amerikaiak annyira szeretnek: ciciket és erőszakot.

Az első jelenet, amit felvettek az előjáték volt, amely szintén a sorozat védjegyévé vált. Ebben egy szakadt remete mászik elő valahonnan (az első adásban a tengerből), és utolsó leheletével annyit mond: It’s (Ez)… Ezután következik a Gilliam féle groteszk főcím, táncoló fejekkel és bizarr figurákkal. Felcsendül John Philip Sousa Liberty Bell című indulója – amit azóta sem játszhat el a gránátos őrök zenekara a Buckingham palotában anélkül, hogy általános derültséget váltana ki – , és valaki, rendszerint John bemondja a címet. A „remete” figurája Palin agyából pattant ki, így természetesen ő is alakította. Meg is jegyezte egy alkalommal:

Általános szabály volt, hogy a nagyobb szerepeket az játszotta, aki írta. Nem is értem, hogy írhattam magamnak olyan kényelmetlen szerepet, mint a remete!

Az „It’s” és a sokunknak kedves főcím:

A Monty Python előbb tudott rólunk, mint mi róluk. Sajnos a Dirty Hungarian Phrasebook (Mocskos magyar szótár) jelenetből nincs magyar nyelvű változat a neten, nyilvánvaló, hogy nem maradhat ki a cikkből:

 

Tudta?

A Mont Python Repülő Cirkusza előtt számos címötlet felmerült: Bagolynyújtás; Arthur Megapod Olcsó Show-ja; E.L. Moist Repülő Cirkusza; Vazelin Parádé; Egy ló, egy kanál, és egy pince; Béka Emelő Pillanat; valamint sokáig vezetett egy futballcsapat csatársora, amit Cleese talált ki az egyik monológjához: Bunn, Wackett, Buzzard, Stubble és Boot. Az is felmerült, hogy minden egyes adásnak más neve és főcíme lesz, ami nagy riadalmat okozott a BBC illetékesei körében.

(A következő héten a sorozat készítésének emlékezetes pillanatait idézzük fel.)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.