Kultúra

Héja-nász a vízparton – A tengernél kritika

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2015. 11. 12. 18:29

Angelina Jolie ezúttal saját magát és férjeurát rendezi: afféle előre menekülő öngyógyításként egy megrogyott házasságot boncolgat álomszép díszletek között, pongyolában.
Korábban a témában:

Sosem értettem igazán, mi teszi Angelina Jolie-t olyan megosztóvá, amilyen: körülbelül ugyanannyian veszik körül múlhatatlan rajongással, mint leküzdhetetlen ellenszenvvel, ugyanígy egyesek szerint a világ leggyönyörűbb nőinek egyike, míg ellenlábasai válogatott jelzőkkel illetik – én meg tényleg nem értem, mi ez a feszültség, azért ennyire nem karcos személyiség. Jó ideje inkább a humanitárius munkája az, ami előtt kalapot lehet emelni, az Észvesztőben nyújtott zseniális (és Oscar-díjas) alakítása óta nem kaptunk tőle igazán emlékezetes alakítást, néha megdobják egy-egy jelöléssel ugyan, de valós díjesély nélkül, és rendezései sem tudtak igazán naggyá lenni, hiába választott erős, drámai történeteket, filmjei a látható közlésvágy és ambíció ellenére megragadtak a sokat emlegetett tisztességes iparosmunka erős közepes eredményénél. Legújabb mozija, A tengernél esetében is így lett ez.

A Jolie-Pitt páros úgy tűnik, csak tízévente szerepel közös filmen, viszont akkor legalább a vásznon is egy párt alkotnak: az ügyeletes álompárt összehozó Mr. és Mrs. Smith bérgyilkos-házaspárja után most is férj-feleségként tűnnek fel, a sikertelenségbe belefásult író és a megátalkodottan boldogtalan egykori táncosnő Dél-Franciaországba utazik, hátha a sóillatú levegő újramelegíti finoman szólva is elhidegült házasságukat. Finoman szólva: valójában az egykor boldog pár kapcsolata a kiüresedett rutingesztusoktól az erőszakkal vegyes undorig terjedő skálán mozog, ez a mozgás alkotja a film hangulati vázát. Mindemellett ez a két ember nemcsak együtt nem működik: külön-külön is önnön kudarcaik keserűségében fortyogó, boldogtalan, életunt, magányos és enyhén alkoholista emberek. A film elsősorban az ő belső folyamataikkal és a páros dinamikájával foglalkozik, a nyúlfarknyi történetecske kimerül a szomszéd apartmanban nászútjukat töltő fiatal francia párocska mániákus kukkolásában és kissé kínos duplarandikban, míg aztán a két házaspár furcsa transzfúzióban ér össze: ami méreg az egyik kapcsolatból kitisztul, az a másikban kezd el mérgezni.

JPEGmini
Fotó: UIP

Erős nosztalgia uralja a filmet, nem csupán a történet helyeződött a 70-es évekbe, de esztétikájában, látványában, operatőri megoldásaiban is olyan, mintha egy korabeli mozit néznénk, Jolie is úgy néz ki, mint a kor szépségideáljai (leginkább a fiatal Sophia Lorenre hajaz). A hangulat nem csak időben, térben is nagyon egyértelműen kijelölhető, még akkor is, ha Franciaország helyett Máltán forgattak, valamint koprodukció ide vagy oda, nagyon européer, nagyon franciás film ez: minden szereplő láncdohányzik, a kukkolt párocska is fokozhatatlanul francia, csak épp a legjobbat nem vették át a francia filmgyártástól: a mélységet.

A mélyben húzódó, a csúcspontig kimondatlan múltbéli törés mibenlétét nagyjából a tízedik perc körültől minimum sejti a néző, innentől kezdve a csúcsjelenet súlyát akkor sem tudnánk teljesen átérezni, ha sikerült volna kellő drámaisággal ábrázolni azt. De nem sikerült, nehéz megítélni, miért, én úgy fele-fele részben rovom fel a forgatókönyvnek és az alakításoknak: erősebb dialógust esélyesen Jolie és Pitt is erősebben oldott volna meg. Angelina Jolie mind főszereplőként, mind direktorként helytáll ugyan, és bár egyik szerepben sem kiemelkedő, még mindig erősebb színészként: rendezőként ugyan láthatóan megvan a víziója, tudja, merre haladna, hova szeretne eljutni, ám az a fajta koncepciózusság, ami naggyá tehetné, A tengernél-ben nem mutatta meg magát, akadnak logikátlanságok szép számmal.

Fotó: UIP

Mert például elég nehéz elvonatkoztatni a hirdetett sikertelenség és az életszínvonal közötti ellentmondástól, avagy hogy is van az, hogy egy kiöregedett táncosnő meg egy bukott író – egyik sem az a kimondottan milliomos karrier – gond nélkül tud hetekig egy álomszerűen csodálatos helyen unatkozni tetemes alkoholt és cigarettát felemésztve, éttermezgetve, miközben árad belőlük az unalomig gondtalan gazdagság. Ráadásul Vanessa – nem túlzok – minden jelenetben más, de mindig látványosan csúcskategóriás, méregdrága ruhában tűnik fel, ha egy bagettért ugrik le a kisboltba, akkor is Berkin táska billeg a vállán, továbbá ennyi és ennyiféle lélegzetelállítóan gyönyörű pongyolát és hálóinget én még életemben nem láttam. Ezek persze csak apróságok, a nagy rendezői hibát Jolie nem ezekkel követte el, hanem azzal, hogy nem sikerült megindokolnia, miért is kellett ezt a történetet elmesélni – már az ő személyes érdeklődésén túl.

A film mindezek ellenére, ha nagyon jó nem is tud lenni, de erősebb, mint az átlag felhozatal, ha nem is túl feszes, de nem ül le. A figurák és dialógusok többnyire működnek – itt kell kiemelni egy franciául beszélő Brad Pitt esztétikai jelentőségét – és nézni is jó a filmet: szépek a tájak, a fények, a tárgyak és az emberek – ha Bradet kiemeltük, akkor álljon itt a meztelenül fürdőző Angelina szépségének éltetése is – és pont jó lesz randira is, gondolkodni kicsit. Jolie, ha nagyon nagyot nem is alkotott, de soha rosszabb hobbiprojektet ne termeljen ki Hollywood.

A tengernél (By The Sea) – színes, amerikai romantikus dráma, 123 perc – 7/10

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.