Akinek kávézói vannak, az hogy issza a kávét?
Életstádium kérdése, szokták az olaszok mondani. Olaszországban leül a család, apuka eszpresszót iszik, és a hatéves kisfiú is szeretne már kávézni. Tehát rendelnek neki egy nagy felgőzölt tejet, még meg is édesítik, és apu eszpresszójából a cremából egy kicsit megfestik, megfoltozzák, ez a macchiato, olaszul foltozott tej, és így a kisfiú is úgy érzi, hogy ő már kávét iszik. És ahogy megyünk az életünkben előre, akkor azért a tejbe előbb-utóbb belekerül valóban egy eszpresszó, latte sok tejjel, aztán egyre kevesebb lesz a tej, egyre kevesebbet édesítünk, egy idő után már kapucsínó, aztán már csak caffe macchiato, azaz eszpresszó, csak a tejhabbal a tetején, aztán a tejhab se kerül rá és eszpresszót iszunk, és aztán a legvégén úgy halunk meg, hogy ristrettót iszunk.
És ön hol jár?
Hát képzelje, az eszpresszónál. Valahogy tudat alatt a ristretto kategóriába nem szeretnék átlépni. De nagyon szeretem az arab kávékat is, az egy színes konyha – én a közép-ázsiai részét szeretem, amit mi török kávéként ismerünk, a gahwát, amikor ugye rézibrikben icipici cukorral az őrölt kávét háromszor felforralod. Aztán amikor lefelé mész délnek az arab világban, akkor fűszerek keverednek bele, kardamom, fahéj, sok minden, és ha elindulsz Belső-Ázsia felé, akkor gyümölcs. Például az örmény narancskávé, ahol a narancs héját belereszelik, és egy pici narancslé is van benne, szerintem őrült finom. És nagyon szeretem a japán kávékonyhát. Például Amerikában én japán típusú kávét iszom, hideg csepegtetett kávét, az öt órán keresztül készül: este kézi őrlővel megőrlöm, mert azt nem tekerem olyan gyorsan, mint a gépi őrlő és nem égeti meg az őrlőfej a kávét, és akkor elkezd csöpögni, beállítom a kis csapot, és öt óra alatt csöpög le. És amikor reggel felébredek, akkor elkészült, és az olyan mély, komplex íz, szemben azzal, amit 30 másodperc alatt az eszpresszógép kinyom, hogy én azt nagyon-nagyon szeretem. A japánok nem véletlenül találták ki ezt a technikát, az ő kávéik szinte a teára hasonlítanak.
A kávézózás meg a tévés múlt után hogyan, miért kezdődött az írás?
Az nem kezdődött, az egy szerves folytatása a tévézésnek. A tévés élet nem mindig az volt, amiről rám emlékeznek, az ötven perces Dosszié. Rádióriporterként kezdtem, akkor még nem volt a kép, épp elég volt megtanulni, hogy egy másfél perces tudósítás hogy lesz mindig érdekes, az eleje, a közepe, a vége. Aztán egy idő után megtanulod odatenni a hang mellé a képet. Az egypercesek után csináltam háromperceseket, aztán néha heti magazinműsorokba már hétperces nagyobb anyagokat, utána tizenöt perces kis riportfilmeket. Utána elkezdtem dossziézni, ami évekig harminc perces volt, mert még nem mertem elhinni, hogy majdnem kétszer annyi idő alatt nem veszítem el a nézőket. Aztán ötven perces lett, volt benne két reklámblokk. Most meg hatszáz oldal és ebben van tizenöt reklámblokk. Egy könyvben úgy kell megírni a fejezeteket, hogy még mindig kíváncsi legyél rá, és másnap is a kezedbe vedd. Ez ugyanaz, mint hogy kapcsolj vissza a reklámblokkból. Bizonyos értelemben tehát ez egy szerves fejlődés: annyi ideig csináltam már az ötven perces struktúrát, hogy úgy éreztem, bele merek vágni a következőbe. Jókat szoktam mosolyogni, hogy Ken Follett most már háromezer oldalas könyveket ír, oda talán nem kellene eljutni, de ki tudja.
Hova szeretne eljutni az írással?
Azt szoktam mindig mondani, hogy az nagyon szerencsés élet, ha megélsz abból, amit szeretsz csinálni. És én ezt szeretem csinálni. Egyébként amikor eldöntöttem, hogy abbahagyom a tévézést, még kétéves szerződésem volt. Fel kellett mondanom, hogy írhassak. Akkor egy kicsit vakrepülés volt, de annyira szerettem volna már kipróbálni, annyira izgatott fejben, hogy meg tudom-e ezt csinálni.
Ekkor már megvolt a sztori?
Az első sztori megvolt, már dolgoztam rajta másfél éve a tévézés meg a kávéházak mellett, és arra jöttem rá, úgy nem lehet, hogy amikor van egy kis szabadidőm, írok. Ez napi tíz-tizenkét órára szippant be, szombat-vasárnap nincs, mert ha lenne, akkor kiesnék belőle. Kávézol meg úszol egyet, hogy ne fájjon a hátad és írsz, írsz, írsz. Beszippantja az embert, körbeveszed magad a helyszínek fotóival, rajzaival, a szereplőid arcképével, a jellemrajzaikkal. Ha felnézek, nem a templomtornyot látom, hanem a fotókat, helyszíneket, amiket előtte bejártam, lefotóztam, és ha éppen az a jelenet van, akkor látom azokat a szobaképeket, mindent. Irtó izgalmas, de így működik.
Viszonylag ismert tény, hogy jó ideje háromlaki életet él, Magyarország, Dél-Franciaország és az Egyesült Államok között. Hol ír?
Az egyik lakhelyem Nizza mellett van, ott tudok nagyon jól haladni. Magyarországon nehéz írni, mert itt megtalál minden és mindenki, nem tudok teljesen elzárkózni a magam kis regényébe. El kell vonulni.
De közben – ahogy a könyvek főhőse, André – ön sem tud elszakadni Magyarországtól.
Persze. Engem Magyarország érdekel, bármit látok a világban, akkor azt magyar szemüvegen keresztül nézem. Ettől valószínűleg már nem fogok megszabadulni. Itt nőttem fel, ezt szeretem, ez a kiindulópontom mindenhez képest.
Kávékultúra, gasztronómia, külföld, ez egy nagyon „dolce vita” világ, ehhez képest a könyveiben elég lánctalpas témákkal foglalkozik.
Is. De azért ha megfigyeli, André mint főhős egy kulináris figura. És ez nem csak azért van, mert engem egyébként ez érdekel, hanem azért is, mert az ilyen regényeket az emberek úgy olvassák, hogy a viszonyításai alapjuk a mozi. A mozi határozza meg a mai emberek drámai ritmusérzékét, a tempót, az igényeiket, hogy mennyire pörögjön valami, amit aztán regényként is olvasnak. És így egy ilyen könyv a mozi eszköztárához képest kell, hogy valami mást és többet is nyújtson, mert két nagy felületet, ha az érzékszerveinkről beszélünk, a látvány és a hangzás, abban nem tudom felvenni a mozival a versenyt. Viszont a mozi a szaglással, az ízleléssel és a tapintással nem tud mit kezdeni, ezért nagyon tudatosan kell ezt a három másik érzékszervet a regénynek kiszolgálnia. Tehát én nagyon sokat írok arról, hogy ilyen a tapintása annak a fotelnak, annak a fegyvernek, annak a bárminek. És Andrén keresztül csak-csak lehet írni azért ízekről is, a szereplők sokszor tárgyalnak éttermekben, isznak-esznek, pusztán ebből a megfontolásból. És ezt szeretik. Nem mondom persze, hogy fusson össze a nyál az olvasók szájában, amikor olvasnak ilyesmiről, de mégis egy ilyen stimulus is jó, ha éri őket.
Meg oldja is egy kicsit a regényt.
Igen, oldja is ezt a – szavaival élve – lánctalpas hangulatot. Ennek a regénynek két rétege van, mert ez egy akcióregény, de azért én bízom benne, hogy az olvasók jelentős részét érdekli és izgatja a felszín akciója alatti komoly, közéleti összefüggésrendszer is. Tehát a lánctalp a csomagolás, és az a fontos, hogy a lánctalpason belül az utastérben mi történik.
Az Agrárbárók történetének idején, nagyjából 2017-ben, Magyarországon egy traffikokból meggazdagodott, hotelszámlákat elmutyizó politikus lett a miniszterelnök. Ezt tippeli?
Nem, nem tippelem ezt.
Volt egy kis szünet…
Igen, gondolkodtam: mit is mondjak most erre?
Az L-betűs szó?
Nem tippelek, nem tippelek én semmit.
Hát, miután az előző miniszterelnököt az előző regényében felrobbantotta…
Ezek tényleg csak a játék részei. Nem lesz itt egy fiatal trafiktulajdonosból miniszterelnök két éven belül. Ha már nagyon tippelnem kéne, ez a tippem. Már csak ezért is ez fikció, hát ezért mondom, fikciót írok én…
És a szélsőjobb? Arról is szó van a regényben, hogy meg kellene erősíteni a szélsőjobbot.
Igen, van olyan szereplő, aki erre szövetkezik. Ez egy tök érdekes téma, foglalkoztat egy-két dolog ennek kapcsán. Hogy például most a kérdése is az volt, hogy szélsőjobb, holott már az elnevezésben is rosszak vagyunk ezzel a jobboldallal meg baloldallal. Hiszen ugye generálisan a jobboldali gazdaságpolitika azt jelenti, hogy kicsi állam, kicsi adó, az embereknél hagyni a pénzt, hadd döntsem én el, hogy milyen egészségbiztosítást akarok, ne az állam bácsi oldja meg helyettem. Mert az ugye a baloldal: nagy állam, szociális gondoskodás, államosítjuk a közműszolgáltatókat, ha hibázik a kisember, akkor segítünk, ha rossz hitelt vett fel, ha Quaestorba tette a pénzét, megoldjuk, a rezsijét csökkentjük – ez egy baloldali gazdaságfilozófia. Miközben azt gondoljuk, hogy ez jobboldali, mert most úgymond jobboldali kormánya van Magyarországnak. Holott gazdaságpolitikájában, néhány drasztikusan jobboldali megoldástól, például a 16%-os flat rate adótól eltekintve nagyon-nagyon baloldali megoldásai vannak. Oké, a szociális, erkölcsi értékrendjét tekintve ez egy jobboldali kormány. De még itt is kérdés, hogy honnan nézve, Amerikából vagy Nyugat-Európából? Tehát ma már ez, hogy jobboldali, baloldali, szélsőjobboldali… Az egyik szereplőm azt mondja, hogy de hát itt csak szocialisták vannak: nemzetiszocialisták – szokták mondani a Jobbikról – meg szocialista a mai kormány, lásd rezsicsökkentés, meg egyébként a baloldal is szocialistának tartja magát. Tehát akkor hol van itt egyébként egy jobboldali párt? Kívülről nézve Magyarországot olyan, mintha itt tízből hét ember úgymond jobboldali lenne, pedig dehogyis! A kormánypárt szavazói azért szavaztak rájuk, mert ötezer forinttal kevesebb rezsit kellett fizetni. Mint Kádár János idején. Egy ilyen technikával vették őket meg, persze nem fogják elismerni, és ha ezt a Frei Tamás mondja, akkor jól fel fognak háborodni. Annyi biztos, hogy Magyarországon ez kicsit zavaros, nem lehet beletenni a régi világ skatulyáiba a mai pártokat, a mai miniszterelnököt. Professzionalizmus vagy amatörizmus, én így osztom fel ezeket a pártokat és ilyen értelemben a mai Magyarország vezetése sokkal profibb, mint a korábbiak voltak.
Teljesen más téma, de fontos: az Agrárbárókban elég közel megy egy nagyon kényes témához, a chemtrail/időjárás-módosítás kérdéshez. Hol van a határ aközött, ahol ezt már bizonyítva látja, és honnantól lép ez át az összeesküvés-elméletek terepére?
Hadd fordítsam meg, és szinte visszakérdeznék. Reggelente sokat hallgatom a BBC World reggeli műsorát, és abban mindig van egy nagy, hosszabb időre meghívott vendég, ő kapja az úgynevezett hatvan másodperces kérdést. És akárki is legyen a vendég, lehet az egy író, politikus, sportoló, bárki, azt a kérdést szokta kapni, hogy mi a mai világ legfontosabb problémája. Tehát hogyha ő változtathatna valamin, nem kell megmondani, hogyan, mert azt hatvan másodpercben úgysem lehet, de mi a legfontosabb probléma. Na, mi az? Mi a legnagyobb rákfenéje ma a világnak?
Talán a túlnépesedést mondanám.
Egyetértünk! Sőt, a riportalanyok fele is ezt mondja. Én is ezt gondolom, persze komplex a világ, de ha nekem szegezik a kérdést, akkor talán ez a legnagyobb gond. Hogy hétmilliárdan vagyunk. Hogy amikor én megszülettem, akkor Afrikában voltak 190 millióan, most meg 980 millióan. A svájci újságokban úgynevezett háborús indexnek hívják szociológiai háború értelemben, hogy egy adott országban, társadalomban hány 58–65 éves van szám szerint, és hány 18–25 éves. Mert teljesen mindegy, hogy milyen nyugdíjrendszer van abban az adott országban, de ez az 58-65 éves korosztályban előbb-utóbb maga mögött hagy egy munkahelyet. A 18-25 éves korosztály meg, mindegy, hogy egyetem vagy szakmunkás, előbb-utóbb keres egy munkahelyet. Ez a mutató Svájcban most 0,8, azaz 100 munkahelyet hagynak maguk után az idősek, és 80 jön a fiatal generációból. Merthogy ugye nem született annyi gyerek. Svájci fiatalnak irtó jó lenni, hiszen még 20 munkahely még mindig betöltetlen lesz. 50 millió ilyen betöltetlen munkahely van Nyugat-Európában. Azaz miért fogadná be Németország a menekülteket? Hát azért, mert ők azzal a problémával szembesülnek, hogy idén 22 ezer szakmunkástanulói iskolaszék maradt üresen, mert nem volt, aki beleült volna, mert nincs annyi gyerek. Persze, hogy befogadja a tizenhat éves szír kisfiút, aki előbb-utóbb megtanul németül, aztán abból majd lesz valaki. Vagy legalábbis most ezt gondolják, hogy ez egy megoldása ennek a problémának. Afrikában, hogy visszatérjünk ide, ez a mutató 5. Azaz 100 munkahelyet hagynak hátra az idős generációk, és 500 jön. Innentől kezdve nem csoda, hogy az ENSZ idei kimutatása szerint 370 millióan mennének el, ha tudnának, mert egyébként éhen fognak körülbelül halni. Tehát az, amit úgy hívunk, hogy lakosságkontroll, egyre komolyabb kérdés lesz. Persze lehetne úgy is a születésszámot kontrollálni, hogy mondja már a pápa, hogy védekezzetek. És az is lehet, hogy a kukoricába beletesz majd valamit a nyugati ember, és akkor egyszer csak meddő lesz a nő vagy nemzésképtelen a férfi, mert különben egyszerűen ránk borul ez az egész Föld. Mindenki habitusa meg agresszivitása szerint nyúl eszközökhöz, nagyon sokféle megoldáson gondolkodnak, és nem csak úgy, hogy hát beszéljük meg és döntsük el, és akkor majd szépen, békében és nyugalomban megoldódik, mert lassan nem lesz békés és nyugalmas megoldás.
Váltsunk vissza személyesebb perspektívába. Azt már tudjuk, hogy lesz még könyv – mi lesz a központi téma?
Az a benyomásom, hogy Európa nagy dilemmája lesz a következő nagy kérdés, amihez valahogy viszonyulnia kell Magyarországnak: hogy ez egy német hegemóniájú Európa, ahol Európa főnöke a német kancellár, vagy egy másmilyen Európa lesz itt. Szerintem a francia-német konfliktusok sokkal erősebbek lesznek a jövőben, mert a mélyben iszonyatosan nagy ellentétek vannak. Most még seprik be az asztal alá, de egy idő után ezt már nem lehet majd, és az ország vezetésének erről majd valamit mondania kell, hogy mi hogy viszonyulunk Németországhoz. Hogy beállunk tökéletesen mögé, és akkor ez megint egy olyan ország lesz, mint ahogy régen is mondták, hogy Németországtól nem látni Európát, mert Németország kitakarja, vagy nem állunk be ennyire szorosan az árnyékba, és kilátunk mögüle is. Ez szerintem nagyon érdekes lesz, engem most ez foglalkoztat, hogy talán erről fog szólni a következő néhány év, és a könyvem is.
Lesz Magyarországon polgárháború? Az előző regénye ezt jósolta.
Áh, miért lenne? Feszültség van, de nem gondolom. Nem vagyok az orákulum, de ez azért nem Szíria.
