A halottakra való emlékezés már az ókeresztény liturgiában is szerepet kapott, de önálló ünnepként csak 998-tól üli meg az egyház, méghozzá Szent Odilo clunyi bencés apát kezdeményezésére. A buzgó egyházfi javasolta ugyanis, hogy november másodikát a halottak napjaként tiszteljék az apátság bencés rendházaiban; aztán e szokást félezer év alatt a komplett egyház átvette.
A katolikus tanítás szerint az egyetemes egyház három helyen van jelen. A földön, mint küzdő egyház, tagjai az élők, a tisztítótűzben, mint szenvedő egyház, tagjai a purgatóriumban tisztuló lelkek, valamint a mennyben, mint diadalmas egyház, tagjai a megszámlálhatatlan sokaság, mely már Isten mellett foglal helyet.
Halottak napja a középső mező, a szenvedő egyház ünnepe, az épp tisztuló lelkeké. A halottak napját megelőző huszonnégy óra, vagyis november elseje viszont mindenszenteké: mindazoké, akik akár rögtön haláluk után, akár megtisztulásukat követően a mennybe jutottak. „Egy nagy sokaság, a melyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyiszék előtt és a Bárány előtt állnak vala, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak” – ezt hirdeti a Jelenések könyve.
Bár az egyházban a mindenszentek ünnepe terjedt el hamarább, mégis a halottak napja a meghatározó, olyannyira, hogy mindszentek halottak napja vigíliája, és az egész hetet halottak hetének nevezik.
Mindenszenteket az ókeresztények a pünkösd utáni első vasárnapon ülték, a VIII. században helyezték novemberre. Kezdetben az összes keresztény vértanúra emlékeztek, egyetemes ünneppé IV. Gergely pápa tette 835-ben. Ekkor módosult a jelentése: Mária, az apostolok és a földkerekségen elhunyt minden igaz ember emléknapjává vált. Tévedés hát, hogy mindenszentek csupán az egyház által kanonizált szentek ünnepe, hiszen a névtelen emberekre is, az üdvözültek teljes seregére emlékezünk ekkor.
Halottak napján már az ókori Róma polgárai is áldozatot mutattak be szeretteik sírjánál, a szegények virágot, sót, árpát vittek a nyughelyekhez. A templomok zárva maradtak, áldozati tüzet sem volt szabad gyújtani az oltárokon.
A keresztény hitvilágban máig élő hagyomány a gyertyagyújtás. A család eredetileg annyi lángot élesztett, ahány halottja volt az elmúlt egy évben. A gyertyagyújtás helyszíne a temető, de például a Jászságban odahaza is égett a láng, ugyanis: “lölkök napján” a halottak, amíg a harang szól, kikelnek sírjukból, s hazalátogatnak; a gyertyaláng segít nekik körülnézni, és biztosítja, hogy visszataláljanak a temetőbe, véletlenül se riogassák az élőket. A néphit szerint az távozik következőként az élők közül, akinek a mindszentekkor meggyújtott gyertyája a leghamarabb ég le.
A babonaság szerint mindenszentekről halottak napjára virradó éjszakán a templomban a halottak miséznek. Ilyenkor szokás volt a halott etetése: a temetőbe kenyeret, sót, kalácsot vittek; Szeged környékén üres kalácsot, mindönszentök kalácsát vagy kóduskalácsot sütöttek, és ezt a sírkert előtt ácsorgó koldusoknak adták.
Volt, ahol ekkor hajtották be az állatokat télire, máshol ezen a napon szegődtettek cselédeket, pásztorokat, tartottak legényvásárt – a gazdák ekkor kötöttek egyezséget a szolgálni kívánó fiatal férfiakkal. A paraszti közösségben egész héten tilos volt a munka a földeken, tilos a répa és krumpli elvermelése, a varrás, a mosás, a takarítás, a meszelés.
