Kultúra

A “Gárda-film” megijedt saját Árnyékától – Veszettek kritika

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2015. 10. 22. 20:20

A Gárda-filmként aposztrofált - egyébként nem Gárda-film - Veszettek pont olyan, mint a probléma, amiről beszélne, ha merne: nem lehet vele mit kezdeni.

Goda Krisztina filmje, ha lehetne úgy értékelni, mint a magyar érettségi dolgozatokat anno, külön tartalom és külalak szerint, gyanúsan ambivalens jegyeket kapna: a külalak – a film összes megítélhető szakmai aspektusa, a színészvezetés, az alakítások, a látvány, a ritmus, a feszültség, a zene (!) – kimondottan erős, olyannyira, hogy ez a hangulatos kamuflázs csaknem elvonja a figyelmet a tartalom hiányosságairól. A Veszettekkel jól kinéző, jól hangzó, összességében – nincs jobb szó – divatos mozit kapunk végül, amitől nem a becsúszó sutaságok, hanem a teljes projektet átitató biztonsági játék veszi el a naggyá válás lehetőségét.

Adott random egykori magyar iparváros, nevezzük Tarnádnak, melyet napjainkra elemésztettek az ismerős körülmények, az egykori elhibázott iparosítás legyalulta, majd a gyárak – lehetnének épp bányák is – bezárása lehetőségek nélkül hagyta, az évtizedes korrupció kiszivattyúzta a kevéske közvagyont. A közbiztonság mélyponton, kis- és nagypályás seftesektől kiflitolvajokig terjed a skála, se munkára, se a szabadidő eltöltésére nincs túl sok lehetőség, a jobb élet helyben gyakorlatilag lehetetlen, valóban elmenni viszont kevesen tudnak, a többség csak csehovi szekvenciákban emlegeti a fővárost vagy külföldet, és aki egyszer elszabadult, az sem lehet benne biztos, hogy nem húzza vissza a pénztelenség és a fantáziátlanság mocsara. A kisebb-nagyobb hőfokon izzó etnikai feszültség valójában már csak hab a tortán.

Fotó: Hungaricom

Ebbe a rendszerbe érkezik meg történetünk kezdetén Ács János (Fenyő Iván) ügyeletes kiskakas, aki épp ezt a szemétdombot nézte ki magának – hogy miért, az néhány álságos lózungtól eltekintve sajnos nem derül ki. Akárhogy is, a frissen kinevezett rendőrfőnök nagy vehemenciával veti bele magát Messiás-komplexusának kiélésébe, kezdve azzal, hogy a kisváros négy bajkeverőjét felpumpálja egy rövid coelhoid motivációs szpíccsel, majd kiengedi őket a fogdáról, ahová önnön hülyeségük révén garázdaságba eszkalálódott félreértésből kerültek. Ami persze nem jelenti azt, hogy holmi szentéletű Backstreet Boysról beszélünk, lopnak, dílerkednek ők is, épp úgy, ahogy azok, akiket mintegy negyvenpercnyi filmidő múlva üldözni kezdenek.

Két főhősünk egyike, a Klem Viktor alakította Madaras Joci is köztük van, a kerekeket mégsem ő, hanem tesója, Máté (ifj. Vidnyánszky Attila) lendíti mozgásba, ugyanis a rendőrfőnök benne lát meg valamit, ami felhívja a figyelmet a bekasztlizott fiúkra. Máté ugyanis nem került bajba, ő a testvérpár jobbik fele, az eminens tanuló, a sportember. Bátyja csak egy sodródó kortársai közül, akire mégis hallgatnak a cimborák, így épp alkalmas rá, hogy Ács kinevezze kisfőnöknek. Ács ugyanis a kallódó fiúk felkarolásával kezdi szemétdombszerző tevékenységét, amit aztán mesteri manipulációval szép fokozatosan terjeszt ki minden lényeges hatalombirtokosra. Ahogy a beszervezett fiúk vézna nyomikból edzőtársakká, majd bomberdzsekis önbíráskodó szervezetté válnak, úgy nő Ács hatalma, a folyamattal párhuzamosan pedig a város élete is megváltozik. A felszín alatt forrongó indulatokat felcsavarja a frissen szerzett hatalom részegítő ereje – és láthatóan senkinek nem viszket a kérdés, hogy javuló közbiztonság-e az, amikor valahol a lopások csökkennek, az erőszak viszont egyre gyakoribb. Hogy is viszketne, azok vére folyik ugyanis, akiké kell: az ellenségnek kikiáltottaké.

Fotó: Hungaricom

Telepiek. A gondok itt kezdődnek. És nem csak a film története szerint – nézőként is. Ritkán tesz jót, ha a dolgokat nem nevezzük nevén, legfeljebb szimbolikus helyzetekben működik, egy ennyire realistára hangolt filmben olyan ordítva lóg ki ez a lóláb, hogy az fülsiketítő. Többen felrótták ezt a filmnek, és valóban: nem lehet óvatoskodva, rébuszokban beszélni valamiről, amiről ordítani sem ártana, de ha ezt nem is, legalább illene egyenesen beszélni. És bár ez a szóhasználati fiaskó alighanem az alapul szolgáló regényből származik, a kockázatkerülés nem csak itt érhető tetten. Nem az, csak olyan, mintha: a nem náci, de mintha náci lenne egyesület logója nyilvánvalóan nem a horogkereszt, de azért vörös alapon fekete minta, a bölcs vezért ábrázoló molinója furcsán ismerős beállításában, tipóban. Nem szkinhed, csak hátráltatja a haja a közelharcnál. Sötét oldalnak, bokszosnak, telepinek nevezni a cigányokat pedig egyfelől tabusítás – a romázás is az -, másfelől nagyjából annyira visz a megértés és megoldás felé, mint amennyire az Ötvenárnyalatban „ott lenn”-nek nevezett genitáliák segítik a szexualitásról való párbeszédet.

Mindazonáltal azt meg kell hagyni, a film kiválóan vonja el a figyelmet önnön tartalmi bizonytalanságáról: a Veszetteket nézni ugyanis kimondottan jó moziélmény. A tisztességesen megírt dialógusok végre nem kényszerítik arra a színészgárdát, hogy a valóságtól teljesen elrugaszkodott karakterekbe kelljen megpróbálniuk életet lehelni, így alakításaik kimondottan erősek – jó lenne hinni, hogy a csinos Filmalap-támogatásból jutott ennek megfelelő gázsira. Teszem hozzá, a fiatalok csípőből lejátsszák a vászonról az eggyel-kettővel idősebb generációkat: a polgármesterasszonyt játszó Györgyi Anna karaktere sajnálatosan oltva van a szimpatikussá válás ellen, és drága Molnár Piroska művésznő is igazán megérdemelne már egy szerepet, ahol nem ugyanazt a karaktert alakítja. Még Fenyő Iván a legemlékezetesebb közülük, bár ezt a harcot elsősorban a casting nyerte meg: Fenyő megjelenését olyan jól sikerült a karakterhez szabni, olyan jól áll neki ez a Cipolla-szerep, hogy pusztán a fizimiskájával simán elviszi a figurát. Az új generáció pedig egyenesen remek, bár nekem kicsit viszketett, hogy a barna bőrű, sötét szemű-hajú ifj. Vidnyánszky Attila és a világos szemű-hajú-bőrű Klem Viktor testvérekként futnak a filmben – Káin és Ábel parafrázis? –, de valójában ez az egyetlen hibádzó részlet, mert mindeközben tökéletesen elhiszem a testvérségüket is, meg a figuráikat is. Törőcsik Franciska kevesebb lehetőséget kap a villantásra, szerencsére nem fordul szerelmi drámába a történet, itt tényleg a fiúk és a nagykép a fontos.

Fotó: Hungaricom

A mozi egyéb filmszakmai-technikai vonatkozásába sem lehet őszintén belekötni, a lassú nyomasztás dramaturgiája észrevétlenül, de a feszültséget fenntartva fokozódik, a hétköznapok és az akciók is erős, átélhető hangulatokban jelennek meg. A Babos Tamás képeiből áradó reménytelen, poros, szocializmusból itt ragadt indusztriális atmoszférát tovább hangsúlyozza Moldvai Márk zseniális zenéje, ami Miczura Mónika énekével kiegészülve az utóbbi évek legerősebb filmzenei élményét teszi a film mellé – pedig csak az utóbbi egy évben is volt pár komoly versenyző, gondoljunk csak a teltházas koncerteket adó VAN filmzenekarra. Az egyetlen nehezen megfogható elem ebben a kiválóan összerakott produktumban számomra Goda Krisztina mondandója a témáról, annál is inkább, mivel ez a rendező első igazán lánctalpas témával foglalkozó filmje – a Csak szex és más semmi világából a politikától fűtött társadalomkritikába váltás indikál bizonyos közléskényszert, mégsem derül ki a válasz a klasszikus kérdésre: mire gondolt az alkotó?

Bármilyen nehéz az állásfoglalás, ha az ember filmet rendez, ott esélyesen számon fogják kérni azt, a reflektorfénybe állva ez a mismásolás nehezen védhető. Sejtünk persze véleményeket, ám nehéz eldönteni, hogy ezeket őszinte tanácstalanság vagy egyfajta tudatos üzenet vezérelte – hogy tudniillik nincs fekete-fehér, nem lehet igazságot tenni –, vagy puszta politikai korrektségből épül fel úgy a képlet, hogy saccra ugyanannyi bűncselekményt követnek el a „telepiek”, mint a bentlakók vagy az egyesület tagjai? Na nem mintha sokat számítana a kispályás matek, és ez az az üzenet, ami a kockázatkerülést megúszva egyértelműen kiderül a filmből: hogy milyen tipikus, hogy a tömegek szintjén a kvázi-polgárháborús front mindkét oldalán vér folyik és kódoltak a tragédiák, miközben egy szinttel feljebb a szálakat mozgató manipulatív vezéralak(ok) a szalámilopásnál klasszisokkal komolyabb nagyságrendű fehérgalléros bűnözés magaslatairól letekintve önelégülten röhögnek rajta, ahogy a kisemberek ölik egymást.

Veszettek – színes, magyar filmdráma, 100 perc – 7/10

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2017. május 27.
A bajnok Budapest Honvéd játékosai a kupával az OTP Bank Liga utolsó, 33. fordulójában játszott Honvéd - Videoton FC labdarugó-mérkõzés után a kispesti Bozsik József Stadionban 2017. május 27-én. A Honvéd 1-0-ra gyõzött, ezzel megszerezte története 14. bajnoki címét.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.