Éjszaka a dobozban: lepisálnak a színpadról

Épp sikerül kihevernem a kilencórás repülőút és a hatórás kihallgatás fáradalmait, amikor házigazdám, az időközben menő ügyvéddé avanzsált Cathrine Keys feldobja a labdát, hogy ugorjunk le valamelyik klubba. A legmenőbb hely jelenleg a The Box, oda lenne jó bejutni, ez azonban egyszerű földi halandónak nehéz. A helyfoglalás ezerkétszáz amerikai dollárnál kezdődik, a New York-iak mégis meg vannak veszve a sötét hangulatú, snuff-filmeket és szadomazóklubokat idéző színháztól, a hírhedten beteg előadásoktól. Miközben készülődünk, Cathrine törperevüvel riogat, majd hozzáteszi, reméli, nem sajnálom az öltönyömet, mert elképzelhető, hogy egyszerűen le fognak minket pisálni a színpadról, már, ha bejutunk.

Oké az orosznak kinéző csávó

Manhattan felé kiokosítom magam a Box történetéről: Londonban és New Yorkban működik a varieték színháza, mindkét helyen óriási érdeklődéssel övezve. A felső tízezer tagjainak sok pénzt megér, hogy hétvégén sokkolják és megalázzák őket. Az előadások éjjeli egykor kezdődnek; a show sötét utazás az emberi természet mélyére, vér, húgy és egyéb testváladékok kíséretében. „Minden fétisre választ ad” – írták a helyről londoni kritikusok, ők pedig nem viccelnek ilyesmivel.

Játszanak persze drogok is, ezek elengedhetetlen kellékei a New York-i partiszcénának: nincs ember, kinek ne lapulna a zsebében kokain, oxycodone vagy molly. Ez utóbbi a legfelkapottabb cucc a partizók körében, az extasyrobbanás óta.

A BOX szigorú dresszkóddal és a mobiltelefonok teljes tilalma mellett működik. Senki sem fényképezheti sem a műsort, sem a belső teret, a próbálkozás azonnali kitiltással és a készülék elkobzásával jár. Nem is nagyon találni a neten komolyabb fotót a BOX-ról, leszámítva néhány kicsempészett szelfit.

Természetesen nem foglalunk asztalt, hisz’ nincs rá ezerkétszáz dollárunk. A tizenegy órás nyitásra megyünk oda, hátha beengednek az elején. Cathrine nem sok reményt fűz a dologhoz, igaz, nem veszíthetünk semmit.

A BOX a Chrystie utcában található, Manhattanben. Nincs neonfény, semmilyen jelzés, csak a raktárépületre hajazó bejárat előtti álldogáló fekete kidobók jelenléte jelzi, hogy megérkeztünk.

„Van foglalásuk?” – kérdezi az egyik öltönyös.

„Nincs.” A fickó arcáról lehervad a mosoly, int, hol álljunk sorba. Előttünk két ázsiai lány kisestélyiben.

„Most mi lesz?”- kérdezem Cathrine-t.

„Várunk, míg döntenek rólunk.”

Úgy tíz percet dekkolunk az éjszakában, amikor kilép egy férfi, és mutatja, hogy az egyik ázsiai lány oké, és oké az orosznak kinéző csávó (én) a barátnőjével.

A BOX belső tere Michelle Santiago elmeszüleménye: horrorfilmeket idéz falra szerelt gyerekjátékokkal, sötét képekkel. A pultban szadomazoszerelésbe öltözött fiúk és lányok szolgálják ki az embert. Lépcső vezet az emeleti páholyokba, ahol Wall Street-i farkasok pihenik ki a munkahetet, a színpad előtt is asztalok állnak a leggazdagabbaknak. Iszogatunk és terepszemlézünk, miközben a DJ-k Ace of Base-t mixelnek Depeche Mode-dal.

A közönséget állítólag mindenbe bevonják az előadások során – mondja Cathrine.

A ruhatárost arról kérdezem, merre a mosdó, és azt a választ kapom, hogy „az egyszerűek a felső szinten találhatók, az unisex az alagsorban”, de oda magammal vihetem a barátomat, barátnőmet is.

Megindulunk Cathrine-nel a pincébe. A falon bársonytapéta, dekorációként vitrinekből dunsztos üvegben kiállított állatpreparátumok figyelnek. Az unisex mosdó tíz szeparált helyiség. A vécékagyló csupán dísz, ide dugni és kokózni jár le az úri közönség. A mexikói vécésnéni csak akkor borul ki ránk, amikor külön-külön fülkébe vonulunk pisilni.

Leszarunk titeket, és sokat fizettek érte

Éjjeli egyre óriási tömeg gyűlik össze, de így sincs zsúfoltság. A férfiakon öltöny, a nőkön kisestélyi. Mindenki iszik, mint a kefekötő vagy hülyére csapja szét magát kokainnal és/vagy bármi más cuccal.

A show lassan kezdetét veszi, igaz, a függöny még nincs elhúzva. Aranycsillámmal lekent, ragyogóarcú fiú villantja meztelen testét hófehér ruhába öltözött, fehér hajú királynak/királynőnek öltözött shemale társaságában.

Mivel nincs asztalfoglalásunk, a terem bejáratától nézhetjük a műsort.

Letekerik a fényt, a színpadon egy dominának öltözött, felnyírt hajú, feltűnően szép fekete lány, Ashley. „Mi újság, picsák?” – búgja a mikrofonba, ováció fogadja, majd Depeche Mode-ot énekel.

Négy, szintén BDSM-re hajazó félmeztelen lány kezd táncolni, finoman paskolva egymást. Ashley a dal közepén odalép az egyik asztaltársasághoz, kézen fog egy öltönyös fiút, és felvezeti a színpadra. A függöny egy pillanatra lemegy, majd amikor ismét felgördül, a srác székhez kötve, bekötött szemmel, feltépett inggel ül, és az előbbi táncosok verik rendületlenül. A közönség tombol. Ez az első szám. Látunk még egyebek mellett maszturbáló lányt táncolni, meztelenül gyűrűt ugrani.

A nyers szexualitás sokkoló, simán kinézed a fellépőkből, hogy orgiába fajul a show.

Rövid szünet következik, ezalatt a felajzott közönség levonul az unisex mosdókba, ezután jön a műsor második része. Egy vécé áll a színpadon, oldalára erősített amerikai zászlóval. Hajnali kettő felé járunk, a vendégek előtt gyűlnek az üvegek, asztalonként tíz-tizenötezer dollárra saccoljuk a fogyasztást. Jogászok, brókerek kipirult arccal, minimum évi háromszázezer dolláros fizetéssel.

A színpadi vécé előtt egy piszkos hajléktalanra maszkírozott transzvesztita guggol háttal a közönségnek. Széttárja lábát, és konkrétan szarik, mindenki jól láthatja, ahogyan kipottyan belőle az ürülék. A közönség tombol. A méretes fekáliadarabbal egy hímlány megkenni hatalmas mellét, majd a zene ütemére játszani kezd a péniszével. A pokol akkor szabadul el, amikor szarral kezdi dobálni New York krémjét, melynek tagjai tapssal és rajongással üdvözlik a gesztust.

Az összes szám a szexszel van eladva, látunk akrobatikus táncot és törzsi emberáldozatot, ahol a bálványt játszó nőnek a közönség előtt szélesre tárt nemi szervéből egy emberi nyelvre hasonlító valami csúszik elő.

Jennifer. Miamiből

Két szám között megemlékezünk egy születésnapos társaságról. Ashley odalép egy a húszas éveinek elején járó lányhoz.

„Mi a neved, napsugár?”

„Jennifer.”

„És honnan jöttél?”

„Miamiból.”

„És nyaltál már fekete puncit?”

„Nem.”

„Nem” – imitálja cincogó hangon Ashley a lányt, majd visszasétál a színpadra.

„Jennifer – cincogja megint. – Miamiből.”

Majd a rendes, érces hangján folytatja: „Hát, kisangyalom, ez itt New York. És itt fekete puncit fogsz nyalni.”

Háromkor véget ér a színpadi show, a DJ-k veszik át a terepet, a közönség táncol. Az alagsori mosdókban orgia, többen is berántanak, hogy szívjunk kis kólát, vagy vegyünk részt az éppen alakuló csoportszexben, vagy tudja az ördög, éppen miért.

„Igazán szerencsések vagyunk, hogy bejutottunk – mondja már kifelé egy Wall Street-i bróker, közben üdvözült pofával törölgeti a szart Hugo Boss-öltönyéről. – A jövő héten is jövök.”

Dohányzunk odakint, hímlányok vesznek körbe, lelejmolnak cigarettával, csevegünk.

„Csodás vagy”- mondja az egyik szőke.

„Te vagy csodás” – felelem.

„Mi a helyzet Budapesten?”

„Változatlan.”

„Jaj, szívecském, majdcsak lesz valami.”

„Hát igen.”

„Ne aggódj, te is megtalálod a hercegedet, jó nagy fasszal.”

„Vagy a hercegnőmet.”

„Igen. A hercegnődet. Jó nagy fasszal.”

Hajnali négyre érünk Lexington Avenue-i szállásunkra.