Még csak a Boráros téren voltam, amikor látom, hogy a HÉV-végállomáson egy hajléktalan alumínium dobozokat gyűjt és kéreget. Odalépett hozzám, már böktem volna ki a rövidke “bocsi”-t, amikor bevillant, végül is egy hajléktalan operára megyek, a kezemben meg ott volt egy üres alu kólásdoboz.
Érzek valami megmagyarázhatatlan vonzalmat Csepel iránt. Ennyire töményen egyetlen kerület sem fejezi ki mindazt, amit Magyarországnak hívunk – a kénytelen-kelletlen, de mindenképpen az arcunkba mászó fejlődést és közben a velünk élő szocializmusban ragadást –, mint ez a hely.
Képek: Pál Anna Viktória / Hír24
Col Legno-val már többször foglalkoztunk. A Hír24-nek beszélt először arról, hogy otthontalan emberek műveiből írt és vitt színpadra operát, írtunk a nehézségekről és a célegyenesről is, tegnap este pedig bemutatták a művet, ott voltunk.
“Elnézést, itt én ülök.”
“De nekem is ide szól a jegyem.”
“Akkor segítene leolvasni a számokat az én jegyemről? Analfabéta vagyok.”
A bevezetőben is leírt párbeszéd az előadás előtt hangzott el, sok nehéz sorsú ember jött el megnézni az előadást, a rendező feleslegesen aggódott, hogy alig fogynak a jegyek, végül több százan jöttek, jómódú érdeklődők és a saját életük színpadra vitt jeleneteire kíváncsi emberek egyaránt.
A történetről így mesélt korábban a rendező:
Hajléktalan ember bukkan fel egy városban; a polgármester elgondolkodik: „jé, egy hajléktalan! Itt ilyen még sosem volt; még jól jöhet a választások előtt, ha befogadnám.” És befogadja. Aztán megjelenik rengeteg hajléktalan.
Tizenkilenc hónap munkája volt ott a színpadon – a színészek, a zenészek, a történet –, és tartottak tükröt felénk mindvégig. Egyet simán befogadunk, díszhajléktalant csinálunk belőle, mondván: jól mutat, még segítünk is neki. De amikor tömegesen jelennek meg, akkor kriminalizáljuk a kérdést, a megoldás keresése helyett az erőszak veszi át az irányítást – és itt egy huszárvágással vége a darabnak, nincs feloldozás, mert megoldás sincs, a néző kétségek között hagyja el a termet.
“Nem tudom, mit lehetne tenni a valóságban, de művészi értelemben jó volt.”
“Igen. De jövő héten a Katonába megyünk.”
Beszéli meg a darabot két jómódú hölgy, elegánsan, estélyiben.
“Tetszett, mert rólunk szólt.”
“Nem tetszett, mert rólunk szólt.”
Vitatkozik két otthontalan a darab után, melegítőben, zavarban.
“De legalább erre az egy órára újra ember lehettem”, teszi hozzá az első, ebben egyetértenek, így távoznak.
A darab után kis körben ülnek le a színpadon a rendező, szociális szakemberek és az érintettek közül néhányan.
“Tizenkilenc hónappal ezelőtt nem tudtam, hová fogunk ma megérkezni, de itt vagyunk. Hatalmas köszönet az énekes-színészeknek, az AHA Színpad művészeinek, a zenészeknek, a Duna Szimfonikus Zenekar tagjainak és mindenkinek, aki segített” – kezdi Col Legno, majd a mindig beszédes rendező szava elakad, amikor arról kérdezem, lesz-e folytatás.
Egy mélyszegénységben élő nő válaszol. “Nekünk a kultúra legalább annyit jelent, mint egy falat kenyér. Mindkettőt éhezzük, engem az mentett meg attól, hogy egyre lejjebb és lejjebb csússzak, hogy elmentem egy kiállításra, vagy épp vettem egy könyvet. Ebből az előadásból is nagyon sokáig tudok majd erőt meríteni. Remélem, lesz folytatás.”
“Hogy vágtak neki ennek az egésznek tizenkilenc hónappal ezelőtt, és mi lesz most?” – fordulok ismét az ötletgazdához.
“Nagy célokkal vágtunk neki, másként nem is érdemes. A hosszútávú cél, hogy az otthontalanoknak jobb legyen. A hajléktalanság helyes társadalmi megítélése a fontos, az, hogy elinduljon valami attitűdváltás.”
