Ha átnézzük az elmúlt egy-két év krimitermését, láthatjuk, hogy egyre elvetemültebbek, perverzebbek és kegyetlenebbek a gyilkosok, patakokban folyik a vér. Éppen ezért lehet újra nagyobb igény arra a fajta nyomozósdira, amit annyira szerettünk Poirot, Mrs Marple vagy akár Columbo történeteiben is. És bár ezekből nem ismerhetjük meg az ember feldarabolásának pontos mikéntjét, viszont cserébe igazi, agyalós, meglepő, fordulatos, klasszikus krimit kapunk.
A francia Michel Bussi pedig, úgy tűnik, ért ehhez, mert számtalan irodalmi díjjal és óriási mennyiségű eladott példánnyal büszkélkedhet. Hatodik regényét, a (nálunk) Emilie vagy Lyse-Rose? című történetet tizenkilenc nyelvre fordították eddig le, köztük magyarra is, így a hazai krimirajongók is megismerkedhetnek végre a jóképű francia szerző történeteivel. (Az, hogy jóképű, nyilván csak nekünk, nőknek hihetetlenül fontos információ.)
A történet repülőszerencsétlenséggel kezdődik, ahol egyetlen túlélő marad csak, egy három hónapos csecsemő. A gépen viszont két baba volt, mindkettő ennyi idős, mindkettő kislány. A két kicsi családjában viszont semmi közös nincs. Az egyik család gazdag, rideg és befolyásos, a másik – mit tesz isten – természetesen szegény, jólelkű és barátságos. A kislány személyazonossága ismeretlen, így megkezdődik érte a harc.
Ha most csak ennyivel kéne bebizonyítanom, mennyire jó a könyv, csúnyán belebuknék. Így ugyanis könnyen gondolhatnánk, hogy ez afféle krimibe csomagolt Dallas-klón, ahol végigszenvedhetjük az aljas gazdagok és a jobb sorsa érdemes szegények harcát, ádáz küzdelmekkel, gonosz húzásokkal, míg a végén a jó elnyeri jutalmát, ami jelen esetben a végső kérdés megfejtése, hogy kié az egyetlen túlélő.
De a vérprofi szerző nem elégszik meg ennyivel.
Több oldalról ismerhetjük meg a történetet, egy magándetektív naplójából, és a szereplők szemszögéből. A naplót csak sűrűn megszakítva olvashatjuk, ami tökéletesen ébren tartja elkalandozni vágyó figyelmünket. Apránként, csepegtetve ismerjük meg a körülményeket, a múltat és a jelent, amiben állandó a manipuláció. Megnyílik továbbá a cselszövések és az emberi természet setét bugyra is. Bussi folyamatosan mozgatja a két családot, ennek ellenére mindig követhetőek az fordulatok, a karakterek életszerűek, érdekesek és összetéveszthetetlenek.
Kifejezetten üdítő, hogy az olvasó együtt gondolkodhat a szereplőkkel. Bussi úgy alakítja az eseményeket, hogy bármiben is hisszük biztosnak magunkat, a következő oldalon újra kételkedni kezdünk. Fifikásan mozgatja a szereplőket, precízen készíti elő a háttér- vagy mellékes eseményeket, amelyek a későbbiek során nagyot durrannak. Egyetlen gesztusa kelt csak fájdalmat: amikor az addig ravaszul vezetett történet végén a semmiből ránt elő egy újabb figurát, csupán azért, hogy ezzel továbblendítse az eseményeket, melyek szinte már megoldhatatlannak tűnnek.De mivel eddig négyszáz oldalt megállás nélkül izgultunk végig, a sztori végén pedig megvolt az elismerő ejha!, ez az apróság igazán elnézhető.
Bussi nagyon finoman, mondhatni makroobjektívvel mutatja be a bizonytalanság okozta gyötrődést, a tizennyolc éve tartó kételyt. És hogy a romantikára éhes nőolvasóknak is kedvezzen, a sztoriba belecsöppen némi beteljesületlen szerelem is, de épp csak annyi, hogy még egy pengeszájú antiromantikus is megemészthesse. Jó kis közhely lenne most kivágni, hogy filmre kívánkozik a történet, de ez másnak is megfordult a fejében. A jogot már meg is vették, készül a film.
Hadd adjak befejezésként egy jó tanácsot. Mielőtt bárki nekikezdene a történetnek, takarítson ki, főzzön minimum négy napra előre, és/vagy passzolja le a családját meg a kutyát. Már ugye, azért, hogy ne kelljen mindezt elhanyagolni a könyv miatt.
