– Milyen emlékeket őriz Attila utolsó hónapjairól?
– Sokszor láttam őt betegnek, abszolút levertnek, de mindig magához tért, és verseket írt. A legelkeseredettebb pillanataiban írta a legszebb műveit. Számtalanszor tartottam önvizsgálatot, amikor azon töprengtem, hogy van-e felelősségünk a halálában, és erre jutottam: „Attila esetében különösen az tévesztett meg, amit összes barátja és az összes nő, akit szeretett, tanúsíthat, hogy a forma, amelyben érzelmei és legfurcsább őrültséggel határos fantazmagóriái megnyilatkoztak, kifogástalanul tiszta és szabályos volt. Hogy neurotikus, azt tudtam; hiszen különben nem vette volna igénybe a pszichológusokat, igaz, a Freudhoz szóló csodálatos versét sem írta volna meg. Azt is tudtam, hogy az első kúra eredménytelen volt. Attila túlságosan éles »transzferálást« hajtott végre: beleszeretett a pszichiáterébe, Gyömrői Editbe, és olyan féltékeny volt, hogy halálos késszúrással fenyegette.”
– Mi volt a kiváltó ok, ami miatt be kellett vinni a szanatóriumba?
– Ignotus Pál jött elmondani, hogy Attilánál járt, aki már elköltözött Judittól, és egyedül lakott valahol a Margit körúton, egy kis szobában. Attila kétségbeesetten panaszkodott neki, hogy a gyufáskatulyájából a gyufák fele eltûnt, valaki ellopta a gyufaszálakat, tolvajok jártak nála. Lehetséges, hogy a szobalány tette. Nem volt senki nála korábban. „És különben is – folytatta Attila –, olvastam egy hírt az újságban, amibôl arra lehet következtetni, hogy meghaltam.” Ilyeneket beszélt összevissza, az üldözési mánia tünetetei jelentkeztek nála. Egészen odavoltunk, Ignotus telefonált az orvosának, aki azt mondta, hogy klinikai kezelésre és ápolásra szorul. Mindent megkíséreltek ottan. Gróf Hatvany Bertalan állta a költségeket. Az összes lehetséges gyógyítási módjait a skizofréniának (hipnózis, altatás, inzulin).
– József Attila a sikertelennek nyilvánított gyógykezelést követően a testvérénél, Jolánnál pihent. Meglátogatták?
– Igen. Abszolút depresszióban kellett őt otthagynunk Balatonszárszón. A látogatás végén, amikor beültünk az autóba, velünk akart jönni Pestre, de nem volt több hely a kocsiban. Kijött a ház elé búcsúztatni bennünket, még csak nem is integetett. Mint aki megadja magát. Próbáltam lelket önteni belé, lelkesedve elmeséltem neki, milyen óriási sikert aratott még távollétében is a Felvidéken, ahol az egyetemi fiatalság őrjöngött, amikor előadtam a verseit. Valóban őrjöngtek, nem akarták abbahagyni az ovációt, tényleg imádták a verseit. Ha ő ott lett volna, ha nem is gyógyul meg, feltételezhetően magához tért volna, mert akkora vastaps és kiabálás követte a versek elhangzását, ami ritkaságszámba ment Magyarországon. Attila pedig nagyon számított erre az utazásra, valójában őmiatta mentünk 1937 nyarán Csehszlovákiába az ottani írószövetség meghívására.
Körülbelül két hétig maradtunk. A jobboldali magyar sajtó támadott minket, mint árulókat, mert a csehek az első világháborút követően ellenségek voltak. A magyar kormány vissza akarta szerezni a Trianonban elvesztett területeit, azon az áron is, hogy a fasiszta Németország segítségét kérje. Amikor elmentünk a prágai magyar követhez udvariasságból, állva fogadott, és nem nyújtott kezet.
– Csehszlovákiában ismerték József Attila verseit?! Az elcsatolt területeken?
– A diákok ismerték, igen. Komáromban, Prágában és Pozsonyban is telt házas egyetemi rendezvényekkel vártak, készültek rá, hogy megismerik és hallhatják Attilát személyesen.
– Honnan hallhattak róla, a verseiről?
– Volt már magyar sajtó ottan, felfedezték a Szép Szót, ismerték a lapot és az írásait, tudták, hogy Karel Capektôl is közöltünk fordításokat. De Attilán akkor már mutatkoztak a paranoia, az őrültség jelei, július végén be kellett vinni a budapesti Siesta Szanatóriumba. Attila egyszer tízéves korában már a sínek közé feküdt. Öngyilkos akart lenni, de kihúzták onnan, és nem esett baja. Úgy látszik, hogy az öngyilkosság gondolata benne élt. (Fejtő nem tudja, de József Attila legalább három öngyilkossági kísérletet követett el korábban.) Azóta kiderítették, hogy ez jellemzi a skizofréniát. Attila néhány hétig feküdt benn a klinikán, aztán, mivel látták, hogy nem gyógyítható, rábízták a nővéreire Balatonlellén…
– Anitám, olvass nekem József Attila-verseket! A József Attila Összest a könyvszekrény jobb oldalán a második sorban találod, a József Attiláról szóló kötetek között.
Legalább 10-12 kötet sorjázik egymás mellett József Attila életéről, munkásságáról, franciára fordított verseivel, visszaemlékezésekkel és tudományos kutatómunkákkal, amelyek Fejtő Ferenccel készített interjúkat is tartalmaznak persze. Régiek és friss kiadások egyaránt. Kettőt közülük, a József Attila a Szép és Jó Szó mesterét és a József Attila, az útmutatót Fejtô Ferenc írta, illetve Valachi Anna vele folytatott beszélgetésébôl készült. Olvasni kezdek: „Íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet…” Fejtő figyelmesen hallgat, eleinte tekintetével is követi a sorokat, hogy aztán szemét behunyva döngicsélje velem a szöveget.
– Látod, még ez a vágya sem teljesült. Azon a napon Ignotus Pál hívott fel, hogy elmondja, meghalt Attila. Muszáj volt lemennem az utcára kiszellőztetni a fejemet. S mikor felnéztem a szemközti háztetőn lévô szemaforra, amin a híreket közölték, hát látom, hogy rosszul írták a nevét. Az ügyeletes újságíró Attila József haláláról írt.
– 1937. november 24-e szerepel dátumként a vers alatt. József Attila 1937. december 3-án lett öngyilkos, ezt a verset 10 nappal a halála elôtt írta.
– Igen, ezek az utolsó versei voltak. Már csak a halála után jelenhettek meg. A Szép Szó utolsó Attila-számát nekem kellett egyedül készíteni a szanatóriumi kezelését követően, mikor ő már nem bírt lejönni a nyomdába. Egyik megrendítôbb, mint a másik ezek közül a Nagyon fáj versek közül. Emlékszem, korábban a telefonba olvasta be nekem a Nagyon fájt. Felhívott a Lexikon szerkesztôségében, ahol épp dolgoztam, azzal, hogy „verset írtam az éjjel, föl akarom olvasni”. Mondom neki: „Attila, most dolgozom, és tudod, hogy én először látni szeretem a verseket, aztán hallgatni.” De nem hagyta annyiban: „Fel akarom olvasni, most!” Fölolvasta. Meg voltam döbbenve. Miután befejezte, már kérdezte is: „Na, milyen?” Makogtam: „Attila, csodálatos egy vers, de rettenetes, rettenetes egy vers ez.” „Igen, rettenetes” – szólt vissza a telefon túloldaláról. Aztán bejött az irodámba, magával hozta a kéziratot, és újra elolvastam.
– Nem is sejtették, hogy baj lesz? Csak utólag ennyire világos, hogy előre megírta, hirdette, hogy miért és mire készül?
– Érezni lehetett, hogy nagyon fáj – többször depresszióba esett –, és ebből komponált egy csodálatos verset. Csak Friedrich Hölderlinnél, az őrült német költônél találkoztam azzal, hogy így összefutott a kétségbeesés és a saját maga sajnálata, hogy azt kiáltsa: nagyon fáj, nagyon fáj, nagyon fáj! Senki sem tudott Attilán segíteni… Nem lehetett segíteni rajta… Csodálatos és rettenetes volt a vers. Rettenetes volt érezni, hogy nem tudunk segíteni. Álmaimban sokszor újraélem az utolsó találkozást.
– Mit tettek, amikor megtudták, hogy öngyilkos lett?
– Mit tehettünk? Gondoskodni kellett a temetéséről, hogy legyen ott valaki. A hivatalosságok közül így is csak a Szocialista Párt vezetése állt a sírja mellett. Mónus Illés párttitkár, Faragó László és K. Havas Géza újságírók. Kevesen jöttek el, talán húszan voltunk összesen a temetésén. A Szocialista Párt nevében Szélpál Árpád szólt – nagyon szépen. Ő egy igen rendes, tisztességes költő volt, és jó író is amellett. Faludy György azt mondja, hogy ő is ott volt, de nem emlékszem rá. A lapkiadó Cserépfalvi eljött. Ignotus Pál beszélt, én képtelen voltam.
Földes Anita: Átéltem egy évszázadot – Utolsó interjúk Fejtő Ferenccel
Scolar, 2013
