Előző rendezése, az Én, te, őt!, illetve a mostani Hitted volna? produkció is Magyarországon kevésbé ismert amerikai komédiaszerzőktől származik. Direkt keresi az új szerzőket és az új vígjátékokat?
Igazából véletlen, hogy így alakult. A Hitted volna? darabot Orlai Tibor ajánlotta nekem, a másikat pedig még annak idején a Vidám Színpadon akartam megcsinálni, mert bár nincs sok értelme a darabnak, mégis egy jó kis hülyeség, nagyon szórakoztató és leleményes.
A Hitted volna? darabot Tibor és Zöldi Gergely dramaturg direkt Kern Andrásra és Hernádi Juditra kereste, és szerintem telibe is találtak Richard Baer komédiájával. Mintha kifejezetten nekik írták volna. Ha jó a darab, azt a tizedik oldalon lehet már tudni. Az ember megérzi, ha egy darab jól kezdődik, jó a ritmusa, szellemes vagy hiteles, és sajnos ez visszafelé is igaz: ha a tizedik oldalig nem történik semmi, akkor ott már valami nem stimmel. Ez a darab rém bájos, és ez az első pillanattól egyértelmű.
Fotók: Orlai Produkció
Miért fontos ez a történet?
Az amerikai kommersz szerzők, Ray Cooneytól Neil Simonig, tudnak annyit az emberről, mint Csehov, csak más formában írják meg, nem olyan vertikálisan, nem olyan rétegzetten, árnyaltan, hanem kicsit könnyedebben, kicsit lineárisabban. A motívumok azonban mind nagyon igazak. Ebben a darabban a két ember inspirációja, az egyik akarata és a másik ehhez való viszonya rendkívül hiteles és jól van megírva, ettől lehet olyan jól játszani.
Mi adja a történet báját?
Szerintem attól bájos, hogy a szerző nagyon szereti a két embert, iszonyatosan ismeri azt a környezetet, sorsot, amibe belehelyezi őket. Ismeri a zsánerüket, a fajtájukat – hogy Manhattanben hogyan élnek és viszonyulnak –, nincsenek benne agresszív, erőszakos megoldások, nincsenek benne mérgek, érzi az egész történetnek a libidóját. A szerző lehetőséget ad a színészeknek, hogy a közönség szerethesse őket, drukkolhasson nekik. Ez pedig jó. Két szépkorú emberről szól a darab, olyan emberek érzelmeiről, akik már túl vannak az ötvenen-hatvanon. Ettől még inkább szerethetőek.
Régen dolgozott Kern Andrással, és Hernádi Judittal is régen találkoztak színpadon. Milyen az újbóli találkozás?
Utoljára pontosan harminc éve dolgoztunk így hárman együtt, a Vígszínházban. Jucival külön dolgoztam máskor is, de az is a nyolcvanas évek közepén volt, annak is lassan harminc éve. Nem találkoztunk, tévében, egyéb munkákban igen, de színházban nem. Ez nagyon jellemző a mai színházi világra: mindazok, akik szívesen dolgoznának egymással, ízlésük, habitusuk, személyes bizalmuk révén, azok akár harminc évig se találkoznak. Ez egy szerelemnek a felmelegített változata – nagyon szerettünk együtt dolgozni, akkor is ketten játszottak az ezerfős Vígszínházban, és szerintem ma is játszanánk azt az előadást, ha Juci nem szerződik el. Orlainak van orra arra, hogy kit kérjen fel.
Milyen az egymással való munka?
Nem könnyű. Dolgoztam az édesapámmal is, ő a színpadon színészként, én lent a nézőtéren rendezőként. Ilyenkor megszűnik minden egyéb viszony, és csak a színész-rendező marad. Ha negyvenéves koromban az apukám leküldött volna gyufáért, ugrottam volna, mert annyira fontos volt a számomra a tekintélye, de amint felment a színpadra, olyan lett, mint a kisöcsém. Attól mert most barátok dolgoznak együtt, még nem mondok mást a Hernádinak vagy a Kernnek azért, mert közelebb állnak hozzám, mint más. Nekem össze kell rendeznem a dolgokat, és olykor nehezen hiszik el nekem, hogy tudom, mi a jó nekik. De ilyen ennek a munkának természetrajza, és addig jó, amíg ez így is marad. Mert ez azt jelenti, hogy figyelünk egymásra.
