Angela Merkel (CDU): Nem vagyok csalódott
Pedig lenne miért, az uniópártok ugyanis a győzelem ellenére 1949 óta nem szerepeltek ilyen rosszul szövetségi szinten. Ki lehet kiáltani az AfD-t páriának, és lehet lamentálni a feltámadó szélsőjobboldali szimpátiákon, azonban tény marad:
A merkeli színtelen-szagtalan középút ráadásul azokat is a – meglepő módon – szélsőségesen piacbarát programmal előálló AfD-hez űzte, illetve eredeti táborukba késztette visszatérni, akik az FDP súlyos lejtmenete – a szabaddemokraták 2013-ban, 64 év után kiestek a Bundestagból – a CDU-ban vélték megtalálni a liberális gazdaságpolitika zászlóvivőjét.
A német választók változásra való igényét mutatta az is, hogy a szövetségi szinten listát állítani képes pártok közül az alapvetően esélytelenek is vittek el szavazókat a konzervatívoktól. A CDU/CSU azonban nem csak más politikai formációk javára veszett voksokat: sokan maradtak otthon korábbi szavazói közül. Ezt a vezetés minden bizonnyal annak tulajdonítja majd, hogy a támogatók egy része a párt biztos győzelmét várva hagyta ki a voksolást. A kellemetlen igazság ezzel szemben az lehet, hogy Merkel inkább gyakorlati, mint elvek mentén formálódó politikája, valamint az általa ezidáig sikeresen alkalmazott „aszimmetrikus demobilizáció” ez esetben megbosszulta magát.
Mivel az uniópártok egyes ügyekben a hagyományos konzervatív értékeket rugalmasan értelmezték (lásd az azonos nemű párok házasságának megszavazását kevéssel az előző parlamenti ciklus lezárása előtt), és ódzkodtak alapvető társadalmi problémákra (mint a bevándorlás és az integráció) kellő figyelmet fordítani, mérsékelt szavazóik pedig nem kívánták sem az egyesek által nácinak bélyegzett AfD, sem az újabban kaméleon módjára alkalmazkodó FDP szekerét tolni, inkább a távolmaradás mellett döntöttek.
Az így kialakult 32,8%-os eredmény jelenleg csupán arra elég, hogy a CDU/CSU elkezdhessen egyezkedni a szabaddemokratákkal és a zöldekkel egy működőképes kormányzó erő – a pártok színe alapján elnevezett Jamaica-koalíció – létrehozásáról, miután a szociáldemokraták a kormányzati együttműködés folytatásának lehetőségét egyértelműen kizárták. Merkel dolgát tovább nehezítheti, ha nem három, hanem négy párt ül majd tárgyalóasztalhoz, ami a CSU vezetőjének nyilatkozatait hallva egyáltalán nem lehetetlen.
Horst Seehofer (CSU): Nincs mit szépíteni
Valóban nincs. Hosszú ideig Seehofer Bajorország kiskirályának érezhette magát, aki nem tudott olyan botrányba keveredni, ami hatalmát komolyan veszélyeztette volna. Azonban a menekültválságra adott elégtelen válaszok, valamint az, hogy akaratát – a hangzatos szavak ellenére – Merkellel szemben csak igen ritkán tudta érvényre juttatni, az utóbbi időben erősen erodálták a CSU bázisát. Ennek következtében a párt a négy évvel korábbihoz képest Bajorországban több mint 10 százalékkal rosszabbul teljesített, és mivel ez hetvenéves mélypontnak számít, súlyos válságba került.
Ehelyett, érezve a párton belül halmozódó feszültséget, egy megfelelően végig nem gondolt megjegyzéssel előre próbált menekülni: felvetette a következő ciklusra a CDU és CSU szövetségi szinten közel hét évtizede létező közös frakciójának megszüntetését.
A választások után eltelt napokban azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a taktika nem fog sikerre vezetni, mivel a pártelit nem a CDU-val való együttműködésben látja a nem várt kudarc okát – a CSU támogatottsága még néhány hónappal ezelőtt is 47% körül járt Bajorországban –, hanem Seehofer személyében. Kérdés persze, hogy érdeke-e kijelölt utódjának, Markus Södernek most színre lépni. A Jamaica-koalícióhoz vezető út ugyanis igen göröngyösnek ígérkezik, az új vezetőnek pedig a jövőre esedékes bajor tartományi választások miatt inkább népszerűségének erősítésén kellene munkálkodnia, és nem csekély politikai hozadékkal kecsegtető tárgyalások során kockára tennie azt.
Martin Schulz (SPD): Jó hangulatban vagyok
De aligha a szociáldemokraták méretes kudarcának hatására. Az SPD ugyanis történelmi vereséget szenvedett: az 1949-ben megrendezett első német szövetségi választások óta a legrosszabb eredményét volt kénytelen elkönyvelni.
Martin Schulz, akit márciusban a pártkongresszus egyhangúan választott pártelnökké, nemhogy a hozzá fűzött reményeket nem váltotta be, de olyan helyzetbe sodorta az SPD-t, amelyből nehezen látszik a kiút. Ha a párt továbbra sem találja meg a megfelelő hangot és cselekvési tervet, még
Ha csak a puszta százalékokat nézzük, a szociáldemokraták eredménye közelebb áll az AfD-éhez, mint a CDU/CSU-éhoz. Nem véletlen, hogy a négyéves közös munka után Schulz nem kívánja azt a nagykoalíciót folyatni, amely nevével ellentétben most már egyébként sem lenne olyan méretes: amíg az előző ciklusban az SPD és a CDU/CSU együttesen a képviselők 80 százalékát adta, ezúttal csupán 56 százalékát teszi ki – ennél kevés adat érzékelteti jobban az utóbbi időben Németországban lezajlott politikai átalakulást.
Kérdéses, hogy egy ilyen bukta után Schulz meddig maradhat az SPD vezetője. Az októberben Alsó-Szászországban esedékes előre hozott tartományi választásokra mindenesetre érdemes lesz figyelni, mert a szociáldemokraták további gyengélkedése könnyen elsodorhatja a pártelit egy részét.
Christian Lindner (FDP): Az emberek lehetővé tették a visszatérést
De milyen visszatérést! Három évvel ezelőtt még kevéssé volt világos, hogy párt egyáltalán túléli-e kiesését Bundestagból, annál is inkább, mert ekkora már egyik szövetségi tartomány kormányzatában sem képviseltették magukat. Lindner azonban jött, látott és győzött. 2015-ben, az észak-rajna-vesztfáliai parlamenteben tartott beszéde, amelyben az SPD-képviselők ellen intézett heves kirohanásokat, mondván ahol csak tudják, akadályozzák a fiatal vállalkozókat, míg maguk az államból élnek, programadónak tekinthető.
Az igazi áttörésre mindazonáltal ez év tavaszáig várni kellett, amikor a Schleswig-Holsteinben és Észak-Rajna-Vesztfáliában is messze 10 százalék fölött teljesítő FDP mindkét tartományban a kormánykoalíció tagjává vált. Ugyanez a siker ismétlődhet meg szövetségi szinten, ha Lindner ezúttal 10,7%-os eredményt elérő pártja meg tud egyezni a CDU/CSU-val és a zöldekkel a kormányzati együttműködés részleteiben.
Lindner ugyanis – érzékelve a közhangulat változását – elsősorban a bevándorlás kérdésében az AfD által képviselt irányba mozdult el.
Cem Özdemir (Bündnis 90/Die Grünen): Az örömöm igencsak visszafogott
A zöldek vezetője természetesen nem a párt remek eredményére utalt, hanem az AfD-re, melynek sikere török szülők gyermekeként bizonyára személyesen is megrázta. A 9,2%-os szavazatarány a zöldektől azonban már csak azért sem lebecsülendő teljesítmény, mert a pártot komoly belső ellentétek feszítik.
Az energiaipari átalakulás dübörög – az elektromos energia 30 százalékát ma már a megújulók szolgáltatják, az atomerőművek kora pedig Németországban néhány éven belül leáldozik –, az Energiewende (energiafordulat) hivatalos szövetségi célkitűzéssé formálása viszont egy ideig úgy tűnt, kihúzza a zöldek lába alól a talajt. Támogatóik egy része ugyanis politikájuk ilyen elsöprő hatását látva már-már kezdte megkérdőjelezni a párt létjogosultságát. A pártvezetés erre válaszul az elektromos autók elterjedésének – kötelező kvóták útján történő – elősegítése mellett tört lándzsát. Ezzel minden rendben is lett volna, ha a Porsche és a Daimler hazájaként ismert Baden-Württemberg miniszterelnöke történetesen nem a zöldek pragmatikus szárnyához tartozó Winfried Kretschmann, aki a radikálisabb követelések felé mozdulást nemrég egyszerűen őrültségnek címezte.
A belső viták folytán előálló bizonytalanság vagy azért nem okozott komolyabb problémát, mert választókat a jobboldali radikalizmus előretörése sokkal jobban aggasztotta, vagy azért, mert az SPD szavazóinak egy része az egyéni mandátumoknál a szociáldemokrata jelölteket, míg listán a párt természetes szövetségesének számító zöldeket támogatta.
Sarah Wagenknecht (Die Linke): Ma tényleg van mit ünnepelnünk!
A Baloldal egyik frakcióvezetője a párt történetének második legjobb eredményét nyugtázhatta. A Die Linke nem tör kormányzati szerepre, így nyugodtan folytathatja azt az elvi politizálást, amit retorikai szinten legjobban talán az NDK kommunista pártjának egykori tagjából vérbeli demokratává vedlett Gregor Gysi gyakorol sokak szórakozására a Bundestagban. Üröm az örömben, hogy
és mivel a választók elsöprő többségének szemében sehogysem tudja levetkőzni szocialista örökségét, valószínűleg tartós ellenzékiségre ítéltetett.
Alice Weidel (AfD): Szívből jövő köszönet ezért a hangzatos eredményért!
A párt egyik listavezetőjének udvarias szavai legalábbis furcsán hatottak a másik jelenlétében, aki a szövetségi kormány migrációért, menekültekért és integrációért felelős, török gyökerekkel rendelkező megbízottját, Aydan Özoğuzt nemrég még Anatóliába kívánta száműzni. Gauland kijelentése azért is kavart nagy vihart, mert az általa használt kifejezés (entsorgen = kidobni, megtisztítani) egyértelműen a holokauszt idejének hivatalos nyelvezetét idézte.
A 2013-ig CDU-színekben induló politikus a 12,6%-os eredmény tudatában még kevésbé érezhette szükségét a finomkodásnak. És bár Merkel elleni kirohanása – a kancellár elleni hajtóvadászatról beszélt – bizonyára nagy hatást tett támogatóira, gyorsan meg kellett tapasztalnia, hogy
A párt egyik vezetője, Frauke Petry ugyanis, röviddel a választások eredményének közzététele után nem csak az AfD sajtókonferenciáját hagyta ott, hanem a pártból való kilépését is bejelentette. A lépés önmagában nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük Perty törekvéseit: már 2015-ben síkra szállt az AfD megreformálásáért, és bár javaslatai akkor elbuktak, a háttérben azóta végig a párttagság megosztásán munkálkodott. Valószínűnek tűnik ezért, hogy a nagy nyilvánosság előtt véghez itt botránykeltés nem öncélú volt, és rövidesen többen csatlakoznak majd hozzá, új pártot és ezzel együtt új frakciót hozva létre. Korábban már többen figyelmeztettek arra, hogy az AfD szakadás előtt áll, ilyen gyors és határozott akcióra azonban senki sem számított.
Belpolitikai földindulás?
Vajon az az AfD feltűnése és a nagy pártok látható meggyengülése egy új éra hajnalát jelzi? Ezt ma még nehéz eldönteni, bizonyos változások mindazonáltal elkerülhetetlennek tűnnek. Egyrészt a politika kultúrában, mivel a „bejáratott” pártok egymást már jól ismerő képviselői között kialakult informális, egymás kölcsönös tiszteletére épülő szabályokat a radikálisok feltűnése minden bizonnyal feldúlja majd.
Másrészt a Bundestagban tárgyalt kérdések tekintetében, az AfD ugyanis azok érdekeit képviselve erősödött meg ennyire, akiknek a problémáira a szövetségi törvényhozás az utóbbi években mintha megszűnt volna figyelni. Lehetséges, ezért, hogy az AfD hosszú távon – sokak félelmére rácáfolva – nemhogy gyengíteni, hanem még erősíteni is fogja a német demokráciát.
Menyes Roland
a szerző az Antall József Tudásközpont kutatója
Kiemelt kép: MTI/EPA/Christian Bruna
