A virágvasárnapot célozták meg a terroristák Egyiptomban: akkor sok kopt keresztény gyűlik össze a templomokban. A koptoknál gyakorlatilag egy héttel Húsvét előtt már megkezdődik az ünneplés, programokat, fesztiválokat szerveznek a közösségnek. A virágvasárnapon arra emlékeznek, hogy Jézus bevonult Jeruzsálembe.
Tantában és Alexandriában is robbantottak, mindkét várost, ahogyan Kairót is, komoly keresztény kisebbség lakja. Egyiptomban a lakosság körülbelül 10 százaléka kopt keresztény, számukat 10 millióra teszik a 100 milliós országban.
Nem ez a mostani az első merénylet az egyiptomi keresztények ellen, és nem is az utolsó. E sorok írója ott volt a Szent Márk katedrálisban Kairóban, amikor felheccelt muszlim tömegek ostromolták a katedrálist 2013-ban, közvetlenül a szomszédságában laktam Alexandriában annak a templomnak, ahol 2011-ben bombamerénylet történt, és többször vettem részt a csütörtöki ördögűzésen a Szent Tímár templomban, Kairó zabalín gúnynevű kerületében.
A keresztényeket, akik a legnagyobb kisebbséget alkotják a Közel-Keleten, folyamatosan támadások érik. Kiemelt célpontjai a terrorszervezeteknek, de gyakran előfordulnak szektáriánus összecsapások is a muszlim többségű társadalommal. Hogy mi teszi őket célponttá?
Azaz elsősorban az, hogy teljes mértékben különböznek az őket körülvevő muszlim többségtől. A keresztényeknek mások az ünnepeik, mások a szokásaik, ez pedig egyértelműen elkülöníti és szektariánussá teszi őket. Nincs más módja, hogy megőrizzék identitásukat, gyakorlatilag egyáltalán nem vegyülnek a muszlim többséggel.
Elkülönülve, saját negyedekben élnek, egymás között házasodnak. Ez az elkülönülés olyan erőteljes, hogy már a névadási szokásokban is megnyilvánul: például a koptok előszeretettel adnak keresztény neveket gyermekeiknek, sőt, öt éves korukban a jobb csuklójukon még egy kereszt alakú tetoválást is elhelyeznek a közösséghez tartozás jeleként.
Ellentétben az iszlámmal, ahol a tetoválás és a test bármilyen módosítása tiltott, az egyiptomi kopt keresztények körében a vallási tárgyú tetoválások egyrészt kötelezőek (a kereszt a csuklón) másrészt a vallásosság mértékét is kifejezeik. Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy felnőtt kopt keresztény férfin ne lenne egynél több vallási tetoválás: életük nagy pillanatait ezekkel örökítik meg – például a házasságot, a gyermekáldást.
Már bemutatkozáskor egyértelműen kiderül, hogy nem tartoznak a muszlimok közé. Önmagában ez az elkülönülés is számos hagymázas fantáziálásra adhat okot, gondoljunk csak a zsidóságot a XIX-XX. században ért vérvádra, amelyet meg is fejel a Közel-Keletet jellemző közoktatás hiánya. Számtalan, légből kapott vád tudja felheccelni az írástudatlan muszlim tömeget, emiatt fordulnak elő rendszeresen Egyiptomban pogromok, főleg vidéken.
A keresztényeket érő atrocitások nem vezethetőek le az iszlám szent szövegeinek az értelmezéséből. Az iszlám kifejezetten védeni rendelte el a keresztényeket és zsidókat. Úgy hivatkozik rájuk, mint a „könyv népére”, olyan “égi vallásokra”, akárcsak az iszlám, ami annyit tesz hogy Isten nyilatkoztatta ki szent könyveiket (Tóra, Evangélium). Másodsorban “Ábrahámi vallások” hiszen e prófétát fontosnak tartják, mi több kiindulási pontnak, akár csak az iszlám, amely “Millat Ibráhímnak”(Ábrahámi vallási közösség) nevezi magát, hiszen ő a próféták atyja “Abú al-Anbijá'”, aki egyébként elsőként kapott szent iratokat, tekercseket (apokrif iratok formájában a kereszténység is ismeri),harmadsorban a “könyv népei” utal arra is, hogy némiképpen azonos elveket kell, hogy valljon mind a zsidóság, a keresztények és a muszlimok, mert egy Isten nyilatkoztatta ki mindhármat, tehát hit és erkölcs tekintetében nem szabadna hogy alapvető különbségek legyenek közöttük, sőt, mi több a teológiát tekintve semmilyen eltérésnek nem szabadna lennie közöttük.
Külön státusz vonatkozik rájuk az „Iszlám Államban” (ez nem a terrorszevezetet jelöli), a Dhimmi, mely szó szerint védett személyeket jelent a közösségben. Bár, katonai és vezető politikai pozíciókat nem vállalhatnak és különadót, a dzsizját meg kell fizetniük, a saría törvények például nem vonatkoznak rájuk – a saját vallási törvényeik szerint ítélkezhetnek.
A keresztényeket érő támadások alapja szinte sosem vagy csak áttételesen az iszlám. A keresztényeket érő vérvádak egyik típusa szinte mindig az „áttérés”, a két vallás közötti váltásokon alapulnak. Amikor a Szent Márk katedrálist ostromolta a tömeg Kairóban, az heccelte fel az embereket, hogy elterjedt a vád, miszerint egy, az iszlámba betért nőt tartanak fogságban a katedrálisban, őt mentek kiszabadítani. Rosszabb esetben az a vád, hogy egy muszlimot térítettek át „erőszakkal” a kereszténységre. Az iszlám ugyanis halállal bünteti a valláselhagyást, amennyiben az önkéntes.
A vérvádak másik típusa az információk hiányán alakul. A legtöbb muszlim az elkülönülés miatt nem nagyon tud semmit a keresztények különböző vallási rituáléiról (a nagy ünnepeket leszámítva), így ha keresztények gyűlnek össze látványosan egy házban imádkozni (ez okozta a legutóbbi vallási összecsapást az egyiptomi Minyában), a legvadabb fantáziák tudnak elszabadulni.
Az elmenekült keresztények ingóságait és földjei is lehetnek kiváltó okai a vérvádaknak, de nem ez a leggyakoribb indok.
A Közel-Keleten, leszámítva a Szaúd Arábiai Királyságot, a legtöbb állam papíron szekuláris, tehát elkülönül a vallás és az államvezetés. Az évtizedekre berendezkedő szekuláris és többnyire katonai rezsimek (ilyen az egyiptomi, de a szíriai kormányzat is) az ország vallási kisebbségének feltétlen támogatását élvezik, mert a szekuláris kormányzat elvileg garancia arra, hogy a keresztény kisebbségeket megvédik.
Ez a politikai hozzáállás jellemezte az egyiptomi kopt keresztényeket Hoszni Mubarak alatt, de ez jellemzi Abdel Fatáh Ász-Sziszi elnöksége idején is. A kisebbségek irányítottan szavaznak, politikai tényezők például Egyiptomban.
Elsősorban ez teszi őket célponttá az olyan szélsőséges terrorcsoportok számára, mint az Iszlám Állam. „A keresztesek itteni helytartóit” – fenyegették meg. A keresztényekben ugyanis nem csak egy más vallás híveit, de a mindenkori szekuláris rezsimek feltétlen híveit azonosítják – a dzsihádot pedig mindenhol ez ellen hirdették meg.
A két terrormerénylet után újabb szektariánus összetűzés volt Egyiptomban, ezúttal Minya tartományban. Bár a Sziszi kormányzat mindent elkövet, hogy szerepét úgy állítsa be, hogy a koptok feltétlen támogatója (Sziszi például részt vett a meggyilkoltak emlékére tartott gyászmisén), egyre erősebbek a hangok, elsősorban a kopt keresztény ifjúság körében, hogy valójában a kormányzat nem tesz semmit, hogy megakadályozza a terrormerényleteket vagy a szektariánus erőszakot.
Az ország titkosszolgálatai egyszerűen hagyják őket megtörténni azért, hogy a terrormerényletek után kialakult félelem továbbra is a rezsim holdudvarában tartsa a koptokat, akik II. Tavadrosz pátriárka vezetése alatt eddig sem kritizálták a katonai vezetés diktatórikus intézkedéseit.
