Annyi líbiai menekült jön, hogy nem tudnak velük mit kezdeni

Néhány hete brutális dokumentumfilm rázta meg Nyugat-Európát. Ross Kemp, az egykor sikeres szériákban szereplő brit színészből lett bevállalós oknyomozó dokumentumfilmes végigjárta a Líbiába érkező menekültek útját. Utazott a Szaharában kisteherautóval csempészett migránsokkal, meglátogatta a főváros mellett működő fogolytáborokat. Kihajózott a líbiai partiőrséggel: kilenc óra alatt 750 menekültet szedtek össze.

Fehér emberként valószínűtlen hozzáférést kapott a szereplőkhöz, mindenhova beengedték, szabadon forgathatott olyan helyeken, ahol a nyomor és az erőszak a mindennapok része. A filmben megszólal egy menekült asszony, aki napokkal korábban vesztette el újszülöttjét; egy nő, aki az előző nap hajókatasztrófáját túlélt (de édesanyját elvesztett) kisfiúval próbál valamit kezdeni. Kemp beszélhet azokkal a férfiakkal és fiatalkorúakkal, akik százszámra vannak bezárva a fogolytáborokba, éheztetésnek, verésnek és egyéb kínzásoknak kitéve.

Ezek a megpróbáltatások nem csak Líbiában várják az embereket. Németország nigeri nagykövetsége hasonló állapotokról számolt be korábban. Az embercsempészek által működtetett börtönökben kivégzések is előfordultak, azért, hogy helyet szabadítsanak fel az újonnan érkezők számára. A diplomaták bizonyítékai szerint akár egy hét alatt öt alkalommal is.

Biztonsági és emberiességi kihívások

Az EU számára tényleg rendkívül összetett problémát jelent a líbiai válság kezelése. Egyrészt teljesen nyilvánvaló, hogy tenni kell valamit, mert a menekültek és a migránsok száma fokozatosan nő. 2016-ban 180 ezer ember jött, és ez 20 százalékos növekedés az előző évhez képest. A hajókon érkezők túlnyomó többsége Olaszországba, kikötőkbe fut be. Ott sem tudnak mit kezdeni ennyi emberrel a regisztráción és az alapvető szolgáltatások biztosításán túl. Egy ideje már minden létező közösségi épületet – legutóbb egy volt amerikai katonai bázist alakítottak át – az emberek elhelyezésére használnak.

Törökországgal működött az az elképzelés, hogy pénzért és politikai előnyökért rávegyék Ankarát arra, ami egyébként is feladata lett volna: a határai őrzésére. Mióta megkötötte az EU az egyezséget Ankarával, a menekültek és a migránsok száma minimálisra csökkent. Ez egyben jelzésértékű azok számára, akik a migránshullám idején az okokat firtatták, honnan jött, ki engedte Európára ezt a sok embert? Bármi is a válasz, ha Törökország 2016 áprilisában egyik pillanatról a másikra le tudta zárni az égei-tengeri határát, talán szerepet játszhatott abban is, hogy onnan egy évvel korábban eltűnjön az ellenőrzés.

Brüsszel számára nem működik a török opció, mert Líbiában polgárháború van, és nincs olyan szereplő, akivel meg lehet állapodni a tengerpart őrzéséről, illetve akit a nemzetközi közösség elismer, csak egy nagyon kis részét ellenőrzi az 1800 km-es partszakasznak. Az EU-nak egyelőre így csak tűzoltás marad, felvenni a harcot az embercsempészekkel és javítani a migránsok és menekültek túlélési esélyeit a megerősített haditengerészeti jelenléttel.

Az EU emellett megpróbálja megerősíteni a líbiai parti őrséget hajókkal, felszereléssel, kiképzéssel, ami kezdetnek nem rossz, de ez is csak újabb kihívásokhoz vezet. Egyrészt a líbiai tisztviselők néha maguk is együttműködnek a csempészekkel (bár ez nem általános), illetve Európának fontos, hogy a kapott segítség révén a líbiai fél a lehető legtisztességesebben járjon el a menekültekkel, ne tegye ki őket további önkénynek vagy erőszaknak.

A tengeren folyó embermentésnek is van egy „szívóhatása”. Az EU és a NATO haditengerészeti jelenléttel nemcsak harcol a csempészek ellen, de növeli az átkelők túlélési esélyeit. Tavaly majd 4 ezren fulladtak a tengerbe). Ráadásul nagyszámú nem-kormányzati szervezet (NGO) is kint van a vizeken, hogy segítsen a vízre szállóknak, egyes kimutatások szerint a mentések 40 százaléka nekik köszönhető. Nem véletlen, hogy az EU határvédelmi ügynökségének vezetője nemrég azt kérte, hogy erősödjön az együttműködés a felek között, mert jelen formájában az NGO-k jelenléte csak bátorítja a csempészeket. Számukra ugyanis ezt azt jelenti, hogy bármilyen lélekvesztőben nekivághatnak az útnak, valaki majd úgyis kimenti az utasokat.

Nincsen gyors megoldás

A tűzoltás mellett az EU tagországok hosszabb távú megoldásokon is gondolkodnak és be kell látni, a helyzet annyira összetett, és az EU lehetőségei olyan szűkösek, hogy nem is lehet gyors eredményt elérni. Ebből a szempontból fontos döntés született az állam és kormányfők 2017 februári informális találkozóján Vallettában (Málta adja jelenleg az EU-elnökséget), ahol a felek megegyeztek abban, hogy a jövőben nem csak az elismert, de gyenge líbiai kormánnyal kezdenek közvetlen tárgyalásokat, hanem a tengerparti településekkel és a milíciákkal is. Sőt az aktivitást kiterjesztik Líbia belső, sivatagi területeire is, mert az ott fekvő oázis városok fontos megállói a Niger, Csád vagy Szudán felől érkező embercsempészeknek.

Bár a Nyugat elsősorban líbiai tengerpartjára fókuszált idáig, érdemes látni, hogy ez csak a végállomás. A térképre pillantva a Szahara oázisai világosan jelzik, hogy milyen városok érintésével tudnak átkelni az embertömegek a sivatagon. Ez már egy olyan vidék, ahol a nyugati jelenlét elvétve létezik, és így nehéz is képet alkotni pontosan arról, hogy mi történik. Agadez-ben, Niger északi központjában becslések szerint tavaly mintegy 100-120 ezer ember vágott neki a veszélyes útnak Dél-Líbia felé. Ezért is indított az EU ebben az országban is egy missziót, hogy legalább az alapvető folyamatokkal legyenek tisztában.

A helyi, lokális szereplőkkel való kapcsolatfelvétel a líbiai tengerparton elsőre nem tűnik izgalmasnak, pedig ez óriási előrelépés Brüsszel részéről. A nemzetközi kapcsolatoknak az egyik alaptézise, hogy kormányok csak kormányokkal tárgyalnak, nem kerülik meg őket, ha lépni akarnak. Itt most az EU gyakorlatilag „félrenéz” ebben a kérdésben, jelezve, hogy tud várni, amíg a Tripoliban a kormány megerősödik (hiába, a diplomácia már csak ilyen, az apró lépéseknek van nagy jelentőségük, nem a nagy bejelentéseknek).

Líbiai vizeken, líbiai partokon

Természetesen Brüsszel a hivatalos csatornákat sem hanyagolja el, folyik a kormány és konkrétan a partiőrség támogatása. A napokban röppent fel a hír, hogy a Tripoli esetleg megengedi az EU és a NATO hadihajóinak, hogy líbiai felségvizeken is folytassák tevékenységüket. Ez azt jelentené, hogy a líbiai partokhoz még közelebb lehetne kifogni az átkelőket és az országban partra tenni, visszavinni a menekülteket és a migránsokat.

Ebben a kontextusban kell értelmezni Antonio Tajani, az Europai Parlament új elnökének nyilatkozatát, amelyben korszerű, emberséges menekülttáborok felállítását szorgalmazta Líbiában (szemben a már működő koncentrációs jellegű fogolytáborokéval), egyben hatalmas gazdasági segély biztosítását javasolta azoknak az országoknak, ahonnan a legtöbb menekült jön. Ilyen városszerű menekülttáborok eddig is léteztek, az egyik legnagyobb a szíriai menekülteknek Jordániában épített Zaatari tábor, ahol 83 ezren élnek, békességben, nyugalomban, szervezett oktatási és egészségügyi ellátásban részesülve. Hasonló táborok létesítéséhez csak egy dologra lenne szükség Líbiában: biztonságra.

Ha a tripoli kormány megtudná adni ezt a biztonságot, akkor az ENSZ (akár EU-s pénzből) fel tudna építeni és működtetni egy vagy több ilyen tábort. Sőt az európai javaslatok között az is szerepel, hogy már itt, a líbiai partokon megkezdődhetne a menekült kérelmek elbírálása is, hogy ki lehessen szűrni, hogy ki az, aki megfelel a körülményeknek és ki az, aki gazdasági migráns.

Gyors eredmény nem lesz, de annak is örülhetünk, hogy az EU dolgozik és keresi megoldást.

Wagner Péter