Russian President Vladimir Putin holds a video conference with top military officials on Russia's Air Forces' operation in Syria at the Novo-Ogaryovo residence outside Moscow on November 20, 2015. AFP PHOTO / SPUTNIK / MIKHAIL KLIMENTYEV / AFP PHOTO / SPUTNIK / MIKHAIL KLIMENTYEV
Külföld

Az oroszokat nem hatják meg a hullazsákok

24.hu
24.hu

2016. 12. 14. 20:00

Az orosz elnök aláírta az ország új külpolitikai stratégiáját. Mint ebben a műfajban megszokott, a lényegi üzenetek ezúttal is a sorok között vannak elrejtve, bár az is igaz, hogy az új kormányzati dokumentum sokkal szókimondóbban, bátrabban fogalmazza meg az orosz érdekek védelmét és érvényesítését a világban.

A mostani orosz dokumentumhoz hasonló stratégiák szerte a világban léteznek, minden valamire való ország rendelkezik ilyennel. A külpolitikai doktrínák célja, hogy kifejezze egy adott állam részéről, hogy

  • mit gondol a külvilágról,
  • mit tekint fenyegetésnek,
  • kiket tekint ellenségnek és barátnak,
  • vagy kikkel akarja javítani a kapcsolatait.

Persze ezek sosem ilyen egyszerűen, szó szerint szerepelnek a stratégiákban, hanem – hasonlóan a diplomácia működéséhez – itt is a sorok között kell olvasni és az elhallgatások beszédességére kell figyelni.

A jövő kihívásai

A frissen jóváhagyott stratégiát – amit az orosz szóhasználatban koncepciónak hívnak – ezért figyelik nagy érdeklődéssel nyugaton és Kínában egyaránt, mert mindenki arra kíváncsi, hogy az ukrajnai és a szíriai eseményeket követően miként látja Oroszország és Putyin elnök a jövő kihívásait.

Számíthatunk továbbra is a jelenlegihez hasonló, aktív orosz külpolitikára, akár az erőszak alkalmazására is, vagy Moszkva visszavesz a tempóból?

A külpolitikai stratégia egyik kulcsmondata, hogy

Oroszország a jövőben is törekedni fog saját helyzetének az erősítésére, és arra, hogy az ország továbbra is világ egyik vezető politikai centruma legyen.

A prioritások tekintetében jellemzően először az egykori Szovjetunió államaival és a Putyin elnök alatt elindított új reintegrációs politikai-gazdasági szervezet, az Eurázsia Gazdasági Unió megerősítésével foglalkozik.

Ezt követik a kétoldalú kapcsolatok az európai országokkal (kihagyva azokat, amelyek a 2008-as Grúziával vívott háborúban túl keményen bírálták Moszkvát), az EU-val és a NATO-val, majd következik az USA, az északi sarkkör térsége és az Ázsiai-Csendes-óceáni térség. Meglepő módon a Közel-Kelet csak ezek után következik, végül Latin-Amerika zárja a sort.

A régiók sorrendje csak részben jelzi a prioritási sorrendet. Az új orosz látásmód leginkább akkor válik nyilvánvalóvá, amikor összehasonlítjuk a mostani és a korábbi külpolitikai koncepciókat. 2013-ban még szerepelt, hogy Oroszország az európai civilizáció organikus részének tekinti magát, most ez kimaradt.

Korábban Ukrajna elsődleges partnernek számított, akivel a szorosabb integráció elérése volt a cél, most csak egyetlen bekezdésben említik, belpolitikai problémákkal küszködő országként, ahol nemzetközi erőfeszítéssel, tárgyalásosan kell megoldani a konfliktust.

Hasonlóan a korábbi koncepciókhoz, az orosz távol-kelet és Kína továbbra is jelentős pozíciókat foglal el a stratégiai gondolkodásban. Ez már csak azért is érdekes, mert ebben a térségben az orosz pozíciók erősítése idővel csak Kína rovására történhet (ennek jelei Közép-Ázsiában már most is jelentkeznek).

Ugyanakkor a stratégia azt is kimondja, hogy Moszkva és Peking hasonlóan látja a világ és a globalizáció folyamatait, a két ország válasza ezekre a folyamatokra (azaz az USA dominálta nemzetközi rendhez) alapvetően hasonló.

Mire számíthatunk a Közel-Keleten?

Hamarosan Kelet-Aleppó utolsó negyedei is elesnek, a hírek a legszörnyűbb vérontásokról szólnak. Az Azsad-rezsim győzelme jelentős részben az orosz katonai beavatkozásnak, a nagyjából félszáz harci repülőgépnek és helikopternek, és a mintegy 4500 orosz katonának is köszönhető. Afganisztán óta ez volt az első alkalom, hogy Oroszország katonailag kilépett volna a komfortzónájából, és olyan expedíciós műveletet hajtott végre, amelyet csak a nyugati hatalmaktól szoktunk meg.

A Közel-Kelettel foglalkozó tíz bekezdés szó szerint említi az orosz célokat Szíria és Irán kapcsán. Itt gyakorlatilag Moszkva megismétli azt, amit eddig is láttunk tőle a gyakorlatban: elkötelezett a végsőkig az Aszad rezsim megőrzése mellett, és kész megvédeni saját érdekeit a nyugattal szemben.

Szíriai kapcsán írni kell a dokumentum legnagyobb újdonságáról, azaz arról, hogy hivatalos orosz dokumentum most először írja le, hogy

az erőszak alkalmazása – okosan használva – segítheti a külpolitikai stratégiai célok elérését.

Korábban Moszkva azon az állásponton volt, hogy az erőszak alkalmazása tiltott a nemzetközi rendszerben, és ez egyértelműen az USA-nak szóló kritika volt, amely rendszeresen avatkozott be más országok belügyeibe katonai eszközökkel.

Ukrajna és Szíria azonban most Oroszország számára is azt a tapasztalatot hozta meg, hogy kellő körültekintéssel a fegyveres erő bevetése sikerhez vezet. Ukrajnában megállították az ország NATO-csatlakozását és EU-tagságát (még ha ezek nem is voltak igazak), Szíria kapcsán pedig Moszkva kitört a nemzetközi izoláltságból, és relatíve szerény erőfeszítések révén megakadályozta, hogy az egyetlen oroszbarátnak megmaradt közel-keleti arab rezsim elbukjon.

A két katonai beavatkozás arra is rámutatott, hogy jelenleg Moszkva versenyelőnyben van, ha a katonai erő bevetéséről van szó.

Az orosz politikai rendszer nem érzékeny a hullazsákokra.

Nincs közéleti vita a missziókról, a haderőreformnak köszönhetően egyes katonai egységek jól felszereltek, jól kiképzettek és gyorsan bevethetőek. Bár ez utóbbi képességgel a nyugati országok is rendelkeznek, de ott a lakosság tűrőképessége (az áldozatok tekintetében) jóval alacsonyabb, és bármilyen katonai művelet indítását lassítja a szükséges parlamenti jóváhagyás megszerzése vagy az a sajtó és a törvényhozás igénye az állandó tájékoztatásra.

Népszavazás jöhet

A friss orosz külpolitikai stratégia a negyedik a sorban. Az előző három 2000-ben, 2008-ban és 2013-ban látott napvilágot és az a közös bennük, hogy mindegyik rendkívül gyorsan elavult. Ez utóbbiban persze nincs semmi szokatlan, a jövőbe nem lát senki és a szakértők mindig a múlt eseményeit próbálják rávetíteni a jövőre.

Oroszországra visszatérve a 2000-es stratégiát a 2001 szeptemberi terrortámadások és az azt követő háborúk, illetve az orosz-amerikai kapcsolatok példátlan melegedése tette idejét múlttá.

A 2008-as dokumentumot a hónapokkal később bekövetkező orosz-grúz háború „dobta ki az ablakon”, hiszen a háború eredményeként az orosz jelenlét Abháziában és a Dél-Oszétiában immár formálissá vált, a két entitást Moszkva hivatalosan is elismerte, sőt utóbbi ország 2017-ben „népszavazást” akar tartani az Orosz Föderációhoz való csatlakozásról.

A 2013-as külpolitikai koncepcióra azt követően került sor, hogy Vlagyimir Putyin államfőként visszatért a hatalomba 2012-ben (az orosz alkotmány csak két egymást követő terminusban teszi lehetővé az elnöki poszt betöltését, ezért Putyin öt évre helyet cserélt Medvegyev kormányfővel), ám az új dokumentumot az ukrajnai események tették hirtelen semmisé.

Erre az oroszok sem számítottak

A Krím elcsatolása, az európai és amerikai kapcsolatrendszer összezuhanása, majd a szíriai beavatkozás zárójelbe tették mindazt, amit a stratégiai készítői akkor gondoltak és beleláttak a világpolitikába.

Talán a mostani dokumentum jobban ki fog tartani, bár egyes vélemények szerint az írásakor még mindenki arra számított, hogy az amerikai választásokat Hillary Clinton fogja nyerni. Ehhez képest Donald Trump győzelme teljesen felülírta a várakozásokat, innentől kezdve mindenki csak találgathat, hogy milyen lesz a kapcsolata Putyin elnökkel. Ha csak a fele is igaz annak, amit manapság írnak az új amerikai elnök nézeteiről, akkor Moszkva a legjobbakra számíthat, legalábbis az első évben, években.

Az új amerikai adminisztráció ugyanis sok tekintetben azonos nézeteket vall a világról, ez pedig elvben azt is jelentené, hogy az új orosz külpolitikai stratégia számos tekintetben nyitott kapukat dönget és egy olyan korszakban vetíti elő a növekvő konfrontációt a nyugattal, amikor valójában Washingtonnal mézes hetekre, hónapokra, ha nem évekre számíthat.

Persze ehhez az is kell majd, hogy az új Trump-adminisztráció úgy is viselkedjen, ahogy azt a kampányában ígérte.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2017. január 23.
A veronai buszbaleset egyik túlélőjét (j) öleli egy lány a Szinyei Merse Pál Gimnáziumnál 2017. január 23-án. Január 20-án éjjel az olaszországi Verona közelében balesetet szenvedett egy magyar fiatalokat szállító busz, tizenhatan meghaltak, huszonhatan megsérültek. A buszon a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium tanulói, volt diákok, tanárok és egyikük családja utazott.
MTI Fotó: Kallos Bea
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.