Külföld

Ez a mondat hangzott volna el az atomháború előtt

Bihari Dániel
Bihari Dániel

tud újságíró. 2016. 11. 06. 15:32

Az amerikai elnökválasztás kapcsán hidegháborús példákkal érzékeltetjük, mekkora felelősség hárul az Egyesült Államok elnökére már abból a tényből fakadóan is, hogy ő a világ leghatalmasabb hadseregének főparancsnoka. Előző cikkünkben a berlinitől a szuezi válságig jutottunk, most a hidegháború legrettenetesebb két hetével folytatjuk.

Amikor az atomháború egyetlen mondaton múlt, amit John Fitzgerald Kennedynek kellett volna kimondania.

Csúnya amerikai baki Kubában

Ez a fejezet Kubában kezdődött, és szerencsére ott is ért véget. Nyilvánvaló, hogy az amerikaiak számára cseppet sem volt közömbös a küszöbükön fekvő szigetország “sorsa”. Főleg, miután Fidel Castro hatalomra jutásával, 1959-től megindult a kubai szocialista rendszer kiépítése, és az ország egyre mélyebb barátságba került a Szovjetunióval.

Amerika először megszakította kapcsolatait Castro rezsimjével, majd 1961 áprilisában egy igencsak szerencsétlen lépésre szánta el magát. A kormány Amerikában kiképzett egy kubai emigránsokból álló, mintegy 1500 fős “inváziós haderőt”, amelynek a Disznó-öbölben kellett volna partra szállnia, és megkezdeni a harcot a kommunisták ellen, amibe az USA majd beavatkozhat.

Csúfos kudarc volt veszélyes következményekkel: a szovjet-amerikai kapcsolatok mélypontra jutottak, Castro pedig Hruscsovtól kért védelmet.

Atomrakéták a szomszédban

Meg is kapta. Az Anadir-hadművelet során 1962 nyarán szovjet rakétákat és október közepéig már mintegy 40 ezer katonát szállítottak Kubába. Az amerikaiaknak feltűnt a nagy jövés-menés, de Kennedy és tanácsadói eleinte azt gondolták, tényleg “csak” Kuba védelméről van szó. Hruscsov pedig nagyot dobott: szeptember végén a CIA jelezte, hogy Kuba nukleáris töltetekkel rendelkezik, az október 14-én, kémrepülők készítette fotókon pedig már az atomtölteteket célba juttatni képes föld-levegő rakéták is látszottak.

Wikipedia

Senki nem tudta, hogyan tovább, a hírszerzés Ford használtautó-szalonja felett, egy titkos irodában elemezte a beérkező információkat, az elnök és tanácsadói a választ mérlegelték. Annyit tudtak, hogy Kubában legalább négy rakétasiló áll készenlétben – a szovjetek olyan előnyre tettek szert, amit semmiféle csapatösszevonás, átcsoportosítás, felvonulás nem ellensúlyozhat.

A CIA és a hadsereg több vezetője napokig győzködte az elnököt, hogy indítson inváziót, vagy megelőző légicsapást a Szovjetunió és Kuba ellen.

Kennedy asztalán feküdt a nyilatkozat:

Ezen a reggelen vonakodva ugyan, de megparancsoltam a fegyveres erőknek, hogy indítsanak támadást és pusztítsák el a kubai nukleáris fegyvereket.

Hruscsov is észnél volt

Ezzel a mondattal kezdődött volna a harmadik világháború 1962-ben, amit már atomfegyverekkel vívtak volna. Az elnök szerencsére mindenáron békés megoldást akart: október 21-én tájékoztatta szövetségeseit, majd másnap a világ nyilvánosságát. Ezzel egy időben pedig blokádot vont Kuba köré – itt jön a képbe a szovjetek józansága, hiszen a tengeri zár megsértése részükről azonnal kirobbantotta volna a háborút.

Kennedy a legjobb megoldást választotta, a közvélemény nyomása tárgyalóasztalhoz ültette a szuperhatalmakat, október 26-án megszűnt a patthelyzet: Moszkva garantálta, hogy lebontja a Kubában kiépített rakétaállásokat, az Egyesült Államok pedig ígéretet tett, nem próbálja megváltoztatni az ország szocialista berendezkedését, és megszünteti a Törökországban fenntartott amerikai rakétabázisokat.

Nem túlzás azt mondani, az egész emberiség fellélegzett.

Vietnam és a dominóelmélet

Dwight D. Eisenhower elnök 1954-ben egy sajtótájékoztatón fejtette ki először dominóelméletét, ami később az amerikai beavatkozás hivatkozási alapja lett szerte a világon. E szerint ha Kína és Korea, majd esetlegesen Vietnamban is szocialista államberendezkedés jön létre, a szomszédos kommunisták által támogatva dominószerűen dőlhetnek meg az ázsiai országok, és a szovjet rendszer győzhet egész Ázsiában. Ez pedig Moszkva számára elegendő lehet a világuralom megvalósítására.

Eisenhower szerint tehát Amerikának a koreaihoz hasonló módon kell fellépnie mindenhol a világon, így Vietnamban is. Az országban ugyanis 1946. óta folyt fegyveres harc a Ho Si Minh vezette kommunisták és a francia gyarmati hadsereg között. A franciák veresége után 1955-ben Indokína elnyerte függetlenségét, az országot – Korea mintájára – kettéosztották.

A kommunista észak szovjet és kínai segítséggel megpróbálkozott az ország egyesítésével, amit az Egyesült Államok közvetlen beavatkozással próbált megakadályozni.

Csaknem nyolc évig, 1965-től 1972-ig harcoltak amerikai katonák Vietnamban, a háború kétmillió vietnami és 58 ezer amerikai életét követelte. Feleslegesen, az északi csapatok 1975-ben elfoglalták a déli területeket, és az ország kommunista vezetés alatt egyesült.

Amerika nagy öngólja

A “szovjetek Vietnamja” Afganisztán volt. Az 1970-es évek végén véres hatalmi harcok kezdődtek a közel-keleti államban, ami lassan vallási színezetű polgárháborúvá szélesedett. Ez utóbbi váltotta ki Moszkva beavatkozását: a kommunisták attól féltek, ha Irán és Pakisztán mintájára Afganisztánban is győz egy iszlám forradalom, a példa könnyen átragad a szovjetunió muzulmán többségű tagállamaira.

Az 1968-ban megfogalmazott Brezsnyev-doktrína pedig kimondta:

Ha a szocializmussal szemben ellenséges erők egyes szocialista országokat a kapitalista fejlődés irányába kényszerítenek, az nem csak az adott szocialista ország problémája, hanem az egész szocialista táboré.

Vagyis a Szovjetunió akár fegyverrel is kész volt megelőzni a “veszélyt”, ezért 1979 decemberének végén bevonult Afganisztánba. Jimmy Carter válasza gyors volt: azon nyomban felfüggesztette a nukleáris fegyverek korlátozásáról szóló tárgyalásokat, bojkottálta az 1980-as moszkvai olimpiát. Ezzel még nem is lett volna semmi “baj”, de Jimmy Carter olyan dolgot tett, ami  – most már tudjuk – csúnyán visszaütött.

Az amerikaiak az 1980-as évek elejétől fegyverekkel, rakétákkal és rengeteg pénzzel támogatta a szovjetellenes mudzsahedeket – olyanokat, mint például Oszama bin Laden…

A szovjet intervenció hiába szállta meg az afgán városokat, az ellenállást nem tudta letörni, végeláthatatlan háborúba keveredett. A vége az lett, hogy 1989. február 5-én az utolsó vörös katona is elhagyta az országot. Az eredmény pedig több mint egymillió afgán halott, ötmillió menekült, és 25 ezer szovjet áldozat.

Az elnökön múlik…

Nem folytatjuk. A Szovjetunió rövidesen felbomlott, Amerika “megnyerte” a hidegháborút. A konfliktusok sora viszont koránt sem ért véget, az egyedüli szuperhatalomként talpon maradó Egyesült Államok pedig egyikből sem maradt ki, és jó eséllyel nem is fog.

De ez már napi politika, nem történelem. Témánk szempontjából a lényeg: a világ sorsának alakulása szempontjából egyáltalán nem mindegy, milyen ember az Amerikai Egyesült Államok elnöke.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.