Horvát erők lelőtték a jugoszláv légierő egy repülőgépét Vukovár térségében.
Tegnap eddigi értesülések szerint hatan vesztették életüket és többen megsebesültek a kelet-horvátországi Vukovár városnál lezajlott összecsapások során a horvát nemzeti gárda és szerb militánsok között, akiket a jugoszláv szövetségi hadsereg tankokkal és repülőgépekkel támogatott.
Vukovár térségében a belgrádi televízió szerint a nap folyamán „igazi háború dúlt”. A hadsereg késő este kiadott közleményében elutasítja azt az állítást, hogy „sikeres támadásokat hajtottak volna végre katonai alakulatok”. A kommüniké szerint a hadsereg csak viszonozta az ellene intézett fegyveres akciókat
1991. augusztus 26-án, az internet előtti korban, a hírügynökségi jelentéseket olvasva még nem volt egyszerű tisztán látni, mi is történt egy nappal korábban Horvátország keleti határainál, a Duna partján. Ma már tudjuk, hogy azon a napon, pont negyedszázaddal ezelőtt, kitört a délszláv háború. Akkor már hónapok óta érkeztek hírek ellenségeskedésekről szerbek és horvátok közt, de valami megváltozott, hiszen
A létszámban és fegyverben is jelentős túlerőben lévő Jugoszláv Néphadsereg és a szerb szabadcsapatok 87 napig ostromolták Vukovárt. Mivel a jugoszláv hadsereg morálja gyenge volt, sokan dezertáltak, a parancsnokok nem próbálták meg utcáról utcára elfoglalni, inkább addig lőtték nehézfegyverekkel, míg a végére alig maradt belőle valami. A piszkos munkát ráhagyták Željko Ražnatović, vagyis Arkan embereire, a magukat Tigriseknek nevező önkéntesekre.
A halottak száma mindkét oldalon ezres nagyságrendű volt, a hivatalos adatok szerint 1103 szerb/jugoszláv, 879 horvát katona és 1131 civil. Köztük van az a több mint kétszáz sebesült, akiket a várost november 18-án elfoglaló szerb/jugoszláv katonák a kórházból hurcoltak el és lőttek agyon. A környékbeli falvak horvát lakosságát megölték vagy elüldözték. A városba bevonuló szerbek nem is csináltak titkot abból, mire készülnek: a tévékamerák előtt énekelték, hogy
Slobodan, Slobodan, küldj nekünk salátát! Lesz hús, lesz hús, levágjuk a horvátokat!
Vukovár ezért is lett erős szimbóluma a horvátországi háborúnak. Az ott készült felvételek bejárták a világsajtót, nagyban hozzájárultak a függetlenség elismeréséhez és a békefenntartók Horvátországba küldéséhez. Nem véletlen, hogy a túlélő védők egy része azzal vádolta Franjo Tuđman elnököt és a zágrábi kormányt, hogy elárulta őket és hagyta elesni a várost a horvát ügy kedvezőbb nemzetközi megítélése érdekében. Pedig a csata stratégiai szempontból nem is alakult rosszul: Vukovár valószínűleg védhetetlen volt, de az ostrom elég időt adott a horvát hadsereg megszervezésére.
Hogy jutott idáig Jugoszlávia?
Vukovár ostroma persze még csak a kezdete volt a délszláv háború néven ismert konfliktushalmaznak, amely több hullámban, egészen 1999-ig, Szerbia és Montenegró ellen indított NATO-légicsapásokig, és a békefenntartók Koszovóba küldéséig tartott. Ezekben az években olyan új szavakat tanulhattunk meg, mint az “etnikai tisztogatás”, a mérleg pedig siralmas: legalább 140 ezer halott és egymillió ember, akit elüldöztek az otthonából.
Először szinte észrevétlenül csúsztak bele: az 1980, vagyis Tito halála utáni években az országot összetartó tekintély hiánya, súlyosbítva a gazdasági válsággal, kikezdte az állam egységét, a nacionalisták pedig rá is játszottak. Slobodan Milošević eleve a nacionalista érzelmekre építve szerezte meg a hatalmat Szerbiában, miután a szervek védelmezőjeként lépett fel Koszovóban. Ő volt az első, aki a háború lehetőségéről beszélt: 1989. június 28-án, a rigómezei csata 600. évfordulóján legalább egymillió ember előtt azt mondta:
Hat évszázaddal később ismét harcban, vitában állunk. Nem fegyveres harcban, bár ilyen dolgokat sem lehet még kizárni.
Az 1990-es, első szabad választáson Horvátországban a nacionalista Tuđman pártja nyert 1990 áprilisában, aki nyíltan beszélt a függetlenségről. Ők is tudták, hogy ehhez Belgrádnak és a lakosság 12 százalékát kitevő szerbeknek is lesz néhány szavuk, így elkezdtek fegyverkezni, például Magyarországról is vásároltak legalább tízezer darab Kalasnyikovot. Persze máshonnan még több fegyver érkezett, de a magyar ügylet kitudódott, így botrány lett belőle.
Hivatalosan ekkor még Jugoszlávia átalakításáról, egyfajta konföderációról folytak a tárgyalások, de már egyik fél sem tétlenkedett. A krajinai és szlavóniai szerbek Belgrádból bátorítást és felfegyverzett önkénteseket is kaptak, így már 1991 tavaszától elkezdtek nyíltan ellenállni a horvát hatóságoknak: elzavarták a hivatalnokokat és lefegyverezték a rendőröket, majd úttorlaszokkal akadályozták meg, hogy visszatérjenek.
A korabeli beszámolók szerint bármerre nézett az ember, furcsa egyenruhás, fegyveres férfiakat látott. Már a horvát függetlenség kikiáltása előtt megvalósult ugyanis az a helyzet, amit egy nyugati diplomata Libanon-receptnek nevezett: adott volt egy többnemzetiségű hadsereg, mellette pedig nemzeti alapon felálló különféle milíciák, ami rendkívül robbanásveszélyes elegy.
Bár a horvátországi háború egyértelműen szerb/jugoszláv agresszió volt, a függetlenség kikiáltása előtt mindkét oldalon bőven akadtak provokatív lépések. Elég csak Gojko Šušak későbbi védelmi miniszterre gondolni, aki a – később a békéltető kísérletei miatt meggyilkolt – eszéki rendőrkapitány szerint áprilisban személyesen lőtt ki három páncéltörő rakétát a kelet-szlavóniai, szerbek lakta Borovo Selo nevű falu házaira.
Nem sokkal később, május első napjaiban itt zajlott le a háborút megelőző összecsapások legvéresebbike: a helyi szerbek és a hozzájuk csatlakozott csetnikek 12 horvát rendőrt öltek meg, mielőtt a jugoszláv hadsereg szétválasztotta a feleket. Ez lett aztán a bevált recept: a szerbek kiprovokálták a horvát beavatkozást, majd a védelmükre megérkezett a jugoszláv hadsereg.
Pokolgépen találjuk magunkat, amely bármely pillanatban robbanhat, és mindannyiunkat elpusztíthat. A polgárháború nagyon is reális eshetőség
– kongatta a vészharangot Ante Markovics jugoszláv szövetségi kormányfő június 24-én, Zágrábban. Késő volt, a horvát parlament másnap egyhangúlag kimondta a függetlenséget, ahogy Ljubljanában a szlovének is. A jugoszláv szövetségi tanács még aznap törvénytelennek minősítette a két köztársaság lépését, és felszólította a hadsereget, hogy akadályozza meg az elszakadásukat.
