Történelmi, példátlan, precedens nélküli – az elmúlt két napban Brüsszelben nem fukarkodtak a hasonló jelzőkkel, hiszen az Egyesült Királyság kilépéséről rendezett népszavazás volt a téma előbb az Európai Parlamentben, majd két napon keresztül az állam- és kormányfők csúcstalálkozóján, az Európai Tanácsban.
Ha ugyanis jobban megnézzük, az EU vezetői nem jutottak szinte semmire. Az EP ugyan sürgette a dolgot, és a 27-ek közös közleményében is szerepel az „olyan gyorsan, ahogy lehetséges” kifejezés, de végső soron az lett a vége, hogy egyelőre várni kell. Arra, hogy a britek beadják végre hivatalosan is a kilépési kérelmet, és arra is, hogy a 27 tagállam eldöntse, mi is a tárgyalási alap. Addig minden marad a régiben, legalábbis egy darabig mindenki úgy csinál.
Bár a nyilatkozatok szintjén mindenki a jó EU-brit kapcsolatok megőrzésében és a konstruktív tárgyalásokban érdekelt, a 27-ek mégis megnehezítették ezt azzal az egyetlen dologgal, amit már most leszögeztek: ha Nagy-Britannia továbbra is szabadon hozzá akar férni az egységes európai piachoz, akkor el kell fogadnia az EU négy alapvető szabadságát, köztük a személyek szabad mozgásának elvét is.
Mivel a britek – ma úgy tűnik – ragaszkodnának a közös piachoz, ez igazi patthelyzetbe kényszeríti a feleket. A brit népszavazás ugyanis főleg a bevándorlás kérdése miatt dőlt el a távozáspártiak javára, márpedig a szabad mozgás az ő olvasatukban bevándorlást jelent, nem pedig európai polgárok vidám utazgatását.
Miután senki nem számít arra, hogy az Egyesült Királyság valahogy visszakozna a kilépéstől, az egyetlen, valahogy mindenkinek megfelelő megoldás az marad, hogy az idők végezetéig elhúzzák a dolgot: például a londoni kormány egyszerűen nem küldi el a hivatalos bejelentést a kilépési szándékról. Ha már beadták, akkor is van lehetőség rá, hogy a tárgyalásokat elhúzzák, a határidőt pedig elvileg meghosszabbíthatják akár a végtelenségig is.
Ez persze csak „ködszurkálás”, ahogy Orbán Viktor mondta, a realitás most az, hogy a britek előbb-utóbb kilépnek, és az EU soha nem lesz már olyan, mint aminek ismertük. Pedig olyan jól lehetett mindenért hibáztatni, például a bevándorlók miatt. Persze nem azok a bevándorlók, akikre a britek gondoltak, de végül is mindegy, mindkettőért Brüsszel a hibás.
Brüsszelben az elmúlt napokban számtalanszor lehetett hallani azt a kifejezést, hogy „újragombolás”, de az eddig még nem derült ki, pontosan mit értenek rajta a különböző szereplők. Az Európai Parlament az egyszerűbb eset, ott a többség úgyis mindig ugyanazt akarja, szorosabb integrációt és több jogkört az EP-nek. Itt már leírták, hogy „az Európai Unió magját meg kell erősíteni”, de egyelőre ez a kevésbé fontos, mindenkit jobban érdekel, mit akarnak a tagállamok.
Erről viszont csak nagyon keveset lehetett megtudni, még a máskor mindig nagyon határozott véleményt képviselő Orbán Viktor sem fedte fel a lapjait, csak annyit mondott, hogy vissza kell térni ahhoz a gondolathoz, amely szerint az EU alapját a tagállamok adják, nem pedig a közös intézmények. Ez az Orbán által szuverenistának nevezett tábor azonban a sors fintoraként épp most gyengült meg, hiszen az Egyesült Királyság „visszanyerte szuverenitását”.
A Brexit viszont a másik – szintén a kormányfő szavaival – unionista néven emlegetett csoportnak sem használt, hiszen megdőlt a “mindig egyre szorosabb integráció” elve. A spekulációk szintjén a legtöbben úgy oldják fel ezt az ellentmondást, hogy kétsebességes Európáról, a mag és a periféria szétválásáról beszélnek. Ezt egyesek kívánatosnak is tartanák, mások tartanak attól, hogy kimaradunk, de egyelőre ez az egész spekuláció, hiszen
