2016. január 1-je óta az Egyesült Államok hadereje a harcászat összes területét megnyitotta a nők számára. Jövőre az indiai nemzeti légierő megkezdi a női vadászpilóták kiképzését. A Közel-Keleten azonban a teljes egyenjogúság még várat magára. Ha a női egyenjogúság, a feminizmus szóba kerül, a Közel-Keletet általában negatív példaként tudjuk említeni. Törzsi társadalomszemlélet, elrendezett házasságok, a nők jogainak megnyirbálása jut az ember eszébe a térségből, hogy egyes országokban még vezetni sem vezethetnek.
Valami azonban elkezdődött az arab tavasszal.
Szíriában és Irakban harcos nők szállnak szembe az Iszlám Állam csapataival, eredményeikben akár túl is haladva a hagyományos férfiakból álló harcoló alakulatokat. Egyiptomban is megjelentek a nők önvédelmi csoportjai a folyamatos zaklatások miatt. Bár a nagy társadalmi változások még nem érkeztek el, a mozgást már bárki észreveheti, aki figyel.
Ha azt gondolja, hogy a Közel-Kelet kevés női példaképet tud felmutatni, téved. A térség történelme tele van olyan példákkal, akiket zászlajukra tűzhetnek a nőjogi mozgalmak. Összeszedtük a leghíresebbeket.
Az iszlám térhódításának idejéből (622-750. között) a női harcosok toborzásáról rengeteg adat áll rendelkezésünkre. Nuszejbá, aki a medinai Banu Nádzsár törzshöz tartozott, egyike volt Mohamed próféta első követőinek, és egyike annak a mindössze két nőnek, akik fogadalmat tettek neki hűségükről. Valószínűleg ő volt az első női iszlám harcos is. Jól érzékelteti megbecsülését a 625-ös uhudi csata leírása, amely Nuszejbát úgy írja le, mint “minden férfinél jobb harcost”.
Uhudnál a medinai muszlimok szemben találták magukat a mekkai Kurejs törzs túlerejével, mégis visszavonulásra kényszerítették őket. A korai győzelem örömében a muszlim íjászok elhagyták állásaikat a hegytetőn, ezzel a fedezék nélkül maradt lovasságot kiszolgáltatták az ellenségnek. A négyszeres túlerő most két oldalról támadta a muszlimokat, akik emiatt hatalmas veszteségeket szenvedtek.
Nuszejbá felbőszült az íjászok meggondolatlan tettén, és azonnal a csatatérre sietett. Először a fiát megsebesítő mekkaira támadt, és a harcban sikerült levágnia annak lábát. Eztuán Mohamed próféta segítségére sietett, hogy megvédje a mekkaiak nyilaitól. A próféta végül csak könnyebb sérüléseket szenvedett a fején és a vállán, Nuszejbá megmentette őt.
Nusaybah súlyosan megsebesült, de folytatta a harcot és még számtalan csatában vett részt. Hatvan évesen is harcolt csatákban.
A hagyomány szerint ő fordult Mohamed prófétához (aki egyébként nagyra tartotta a harcos nőt), azzal, hogy a Szent Korán szinte sosem említi az asszonyokat, vagy negatív felhanggal. A próféta nem sokkal ezután kapta meg a következő kinyilatkoztatást:
Bizony a muszlim férfiak és a muszlim nők, a hívő férfiak és a hívő nők, az engedelmes férfiak és az engedelmes nők, az igazmondó férfiak és igazmondó nők, a türelmes férfiak és türelmes nők, az alázatos férfiak és az alázatos nők, az adakozó férfiak és az adakozó nők, a böjtölő férfiak és a böjtölő nők, a szemérmes férfiak és a szemérmes nők, azok a férfiak és nők, akik gyakorta megemlékeznek Allahról, azok számára Allah megbocsátást és hatalmas fizetséget készített elő (Korán, 33:35)
A muszlim társadalmak a mai napig a bátorság és kitartás példaképeként tisztelik.
Ziauddin Sardar, a pakisztáni-brit tudós Mekka, a szent város c. könyvében említést tesz Gáliáról, aki 19. századi arab világ legrettegettebb női alakja volt. 1811-ben Gália parancsára a beduin és vahhabi törzsek egyesültek Kelet-Mekkában, hogy megtörjék az oszmán hódoltságot az Arab-félszigeten. Mohamed Ali, Egyiptom oszmán kormányzója az Arab-félszigetre saját birodalmaként tekintett. Hogy szétmorzsolja a szövetséget, kétezres sereget vonultatott fel Tarabában, a baqoumi törzs központjában, amelyet Gália vezetett.
Ali csapatai 1813-ban elérték a város kapuit, és megkezdték az ostromot. Gália hadserege azonban napokon át tartó csatában védte a falakat. Az oszmánokat, akik menekülőre fogták Taif felé, nem kímélték a beduin harcosok.
1815-re a beduin és vahhabi törzsek gyülekeztek Mekka körül, hogy lerohanják a szent várost. Mekka elvesztése félelemmel töltötte el az Oszmán Birodalmat, de Mohamed Ali tudta, hogyan győzze le a törzseket. Kivezényelte az oszmán csapatokat a városból, ezzel rákényszerítette a megszállókat, hogy elhagyják addigi pozíciójukat.
Kihasználva a zavart pillanatot, oldal irányból több ezer, addig rejtőzködő oszmán harcos tört elő, és lemészárolta a vahhabikat. Gália csapatai is csaknem teljesen megsemmisültek, de ő maga, Sardar írása szerint, elmenekült.
Az Oszmán Birodalom vonakodva, 1914. november 11-én, három hónappal kirobbanása után lépett be az első világháborúba. Hat hónappal később szövetséges csapatok (Nagy-Britannia, India, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada és Franciaország) érkeztek a Gallipoli-félszigetre, alig kétszáz mérföldre Isztambultól. A brit erők előretörtek, hogy megadásra kényszerítsék az oszmánokat. A gyors fegyverszünet helyett azonban elhúzódó és véres állóháború következett.
Szövetséges katonák naplóbejegyzései szerint Gallipoli különösen intenzív csatatér volt. Az árkok olyan közel voltak egymáshoz, hogy a brit és török katonák gyakran láthatták is egymást.
Eugene Pogan történész, Az oszmán birodalom bukása 1914-1920 című könyv szerzője szerint a front török oldalán rengeteg női orvlövész harcolt. Könyvében új-zélandi és brit katonáktól idéz:
Elkaptunk egy orvlövészt. Lelőttük, mielőtt láthattuk volna, hogy nő. Sokan lehetnek errefelé. Jó lövészek. Néhányan közülük nadrágot viseltek, akár a férfiak. Mások szürke szoknyát. Mindegyikük olyan sovány volt, mint akik hónapok óta nem ettek.
Oszmán források azóta sem erősítették meg, hogy valóban részt vettek volna nők az első világháborúban. A korlátozott erőforrásaik azonban valószínűsítik női katonák bevetését.
A palesztin felszabadító mozgalom legikonikusabb női harcosa minden bizonnyal Leila Khaled, aki a hatvanas és hetvenes években a fegyveres ellenállás jelképévé vált.
Leila Haifában született 1944-ben libanoni szülők gyermekeként. Palesztina ekkor még brit uralom alatt állt. 1948-ban az izraeli-arab háborúban Leilának és családjának el kellett hagynia otthonát, és Libanonba, később Kuvaitba menekültek.
Leila már fiatalon politikai aktivista lett, tizenöt éves korában csatlakozott az Arab Nacionalista Mozgalomhoz. Az 1967-es hatnapos háború után belépett az újonnan alakult Palesztin Felszabadító Népfrontba (Popular Front for the Liberation of Palestine, PFLP). 1969. augusztus 29-én részt vett a 840-es Róma-Tel Aviv járat eltérítésében, amely végül Damaszkuszban landolt. Leila és csapata azért választották ezt a járatot, mert tévesen arról értesültek, hogy Yitzhak Rabin, Izrael akkori amerikai nagykövete is a fedélzeten lesz.
A fotó, amely Leilát ábrázolja kalasnyikovval a kezében, a palesztin nacionalizmus jelképévé vált. A fotó publikálása után Leila arcán plasztikai sebészeti beavatkozásokat végeztek, hogy egy évvel később újabb repülőgép-eltérítésben vegyen részt. 1970. szeptember 6-án összeállt Patrick Arguellóval, a Sandinistas nicaraguai tagjával, hogy eltérítsenek egy Amszterdam-New York járatot. Arguello a gépen halálos lövést kapott, Khaledet pedig elfogták.
Khaled huszonnyolc napot töltött fogságban, míg a brit kormány a PFLP-vel kötött fogolycsere alkalmával szabadon engedte. Leila a mai napig aktív, de harcokban már nem vesz részt. A jordániai Ammanban él, járja a világot és előadásokat tart a PFLP-ben töltött napjairól.
Értelemszerűen Izrael nem igazán tekinti hősnek.
Az egyre súlyosbodó szíriai konfliktus számos hétköznapi embert, férfit és nőt kényszerített arra, hogy fegyvert ragadjon. A Szabad Szíriai Hadsereg (Free Syrian Army, FSA) parancsnokának felesége 2012-ben csatlakozott a felkelőkhöz, miután a szír kormány légiereje megölte a gyermekeit. A korábban angoltanárként dolgozó asszonyt Che Guevara, az argentin forradalmár neve után, Guevaraként emlegetik. Az International Business Times szerint a fegyverhasználatot a Hamas által fenntartott libanoni kiképzőtáborban tanulta meg.
Guevara már jóval a szíriai konfliktus kirobbanása előtt politikai aktivista volt. 2013-ban The Telegraphnak adott interjújában azt nyilatkozta, hogy
amikor az Aleppói Egyetemre jártam, évekkel azelőtt, hogy a felkelés kirobbant volna, titokban ellenzéki újságot nyomtunk, palesztin politikai pártot alapítottunk, és rejtett gyűléseinken arról vitatkoztunk, hogyan tudnánk megdönteni Bashar al-Assad rezsimjét.
2011-ben, amikor kirobbant felkelés, elvált a férjétől, mert már nem tartotta elég forradalmi lelkületűnek. Második férje, a felkelők egyik parancsnoka eleinte megtagadta tőle, hogy belépjen az FSA-ba, de végül Guevara meggyőzte őt. Jelenleg mesterlövészként harcol.
A szíriai Rozsavéban a fegyveres női harcos nem propagandadíszlet, nem a szabályt erősítő kivétel. A kurd védelmi erők már egy évvel a polgárháború kitörése után, 2012-ben létrehozták női tagozatukat, két évvel később a harcoló női alakulatok tagjainak száma elérte a tízezer főt. Az alapvetően komcsi, zömmel férfiakból álló Védelmi Erők Katonai Tanácsa nem azért vette fel a tagjai közé a női tagozat vezetőit, mert remekül mutattak a videókon, hanem mert tűzharcokban bizonyították, hogy ők is teljesítenek úgy a fronton, mint a férfiak. Sőt, olykor jobban is.
A bizonyításra több lehetőség is akadt Szíriában, elég, ha kettőt említünk: a jepedzsé oroszlánrészt vállalt Kobani felszabadításában, morálban pedig túlszárnyalta a férfiakat az Al-Haszaka offenzíva során.
Bármely tizennyolc és negyven év közötti szíriai nő beléphet a tagozatba, már ha egyetért deklarált céljaival:
Demokratikus, környezettudatos társadalom létrehozása, nemek közötti egyenlőséggel, (…) megvédeni és támogatni az erkölcsi és politikai civilizációt vallási, nyelvi, etnikai, nemi, politikai megkülönböztetés nélkül.
A tagok ugyanazon a harci képzésen vesznek részt, amelyen a férfiak, de velük ellentétben a jepedzsének van saját oktatása is, kifejezetten nőknek. Ezen elsősorban a nők társadalmi szerepét, feladatát tanulják történelmi kontextusban, valamint a nemek közötti egyenlőség politikai harcának történetét, meghintve Abdullah Öcelan, a törökországi kurd kommunistapárt alapítójának ideológiájával.
