Már nem az Iszlám Állam a kérdés, hanem ami utána jön

A kijáratnál vártak rám. Kedves öreg barátom, Káúa Nádír Káder csíkos öltönyében köszöntött, kivette a kezemből zöld málhazsákomat. Az elmúlt három évben nem fordult elő, hogy ne nála és a családjánál aludtam volna, ha iraki Kurdisztánba érkezem.

– Azt hittem, már nem is jössz, elvtárs.
– Mondtam, hogy jövök.
– Remélem, nem zavar, de vendégek vannak nálam. Két PKK-s (a törökországi kurd kommunista párt) elvtárssal kell osztoznod a szobán, ma jöttek ők is, egyenesen Törökországból.

Nem zavart. Rövid autózás után érkeztünk Káuá családi házához. A nappaliban kikészítve nekem is a priccs, a PKK-s férfiak pedig álmosan intettek, majd visszafeküdtek aludni a saját fekhelyeikre.

Terrorszervezet aktivistáival egy szobában

Pár perc múlva már én is aludtam, napközben nyolc órát várakoztam Isztambulban, kimerültem, nem maradt erőm azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen a törökök, és így a NATO-tagállamok által is terrorszervezetként jegyzett szervezet aktivistával osztozom a szobán. A két marxista-öcealnista számára forró lett a talaj Törökországban, mióta Erdogan bevetette a hadsereget a határ menti kurdok „megrendszabályozására”.

Reggel nyolckor már eléggé tiszta a fejem, hogy felfogjam a helyzetet. A fiúk barátságosak, reggeli közben fotózkodunk is, igaz, megkérnek, ne közöljem a fényképeket, legfeljebb odahaza tegyem ki keretben a falra. A Kurd Regionális Kormányzatot irányító KDP párt, mivel kiváló diplomáciai kapcsolatokat tart fenn a török kormányzattal (ez azt is jelenti, hogy török csapatok állomásoznak a KRG területén), kifejezetten ellenséges, mind a PKK-val, mind a párt szíriai kistestvérével, a PYD-vel. Törökország részéről hatalmas a nyomás az autonómia kormányzatán annak érdekében, hogy a határokat zárva tartsák, ne mozoghassanak a szíriai kurd harcosok.

Amikor felvetettem a két PKK-snak, hogy éppen készülök átlépni Irakból a szíriai Rozsavéba, felderült az arcuk. Kapásból telefonszámok tucatjait adták meg, akiket felhívhatok, ha már ott vagyok.

Bemenni azonban kemény meccs lesz.

A határátlépésre egyedül a KRG adhat engedélyt. Belügyminisztériumi rendelet, hogy újságírók csak egyszer léphetnek át iraki Kurdisztánból a szíriai kantonokba. Ezt már tavaly abszolváltam, az ismétléshez különleges engedélyekre lesz szükségem.

Vagy átkelhetsz a Shangalon, a Szindzsár-hegységen keresztül az elvtársak segítségével, mondta Kaúa és a két komcsi.

Úgy gondoltam, mielőtt ilyesmire vetemednék, megpróbálkozom a hivatalos úttal.

Ne menj, mert nem tudunk bemenni érted, mondta irodájában Dr. Vezekényi Csaba főkonzul az erbili magyar konzulátuson.

Két szép szál magyar legény állt az épület előtt IV-es mellényben, napszemüvegben, pisztollyal oldalukon.

Mint Disneyland

„Szevasztok, fiúk”, mondtam, amikor kiugrottam a taxiból, és bemutatkoztam. Vigyorogtak, kezet fogtunk. Bár a különböző delegációk kiküldöttjeinek a sajtóban is olvasható beszámolói szerint iraki Kurdisztán tisztára olyan, mint Disneyland, azért az Iszlám Állam elleni harcban többek között kiképzéssel résztvevő, itt szolgáló magyar katonák számára még mindig új vicc a semmiből előbukkanó magyar civil.

„Szóltak, hogy jön, és azt az utasítást kaptuk, ne motozzuk meg”, mondták barátságosan. „Azért van magánál valami?”, tették hozzá.

„Nincs”, válaszoltam, közben áldottam az eszemet, hogy nem hurcolászom magammal Kaúa öreg Makarovját olyan helyekre, ahol esetleg elvennék tőlem.

A főkonzul negyven körüli férfi, akiről az első percben kiderült, nem azért van Erbilben, hogy szívassa a magyar sajtót. Bár a hátuk közepére se kívánják, hogy egy magyar a saját hibájából bajba kerüljön, és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy lebeszéljenek az útról.

Rozsavéban jelenleg nincs bent olyan hadsereg, mely garantálhatná a teljes biztonságot, a törökök pedig folyamatosan ágyúzzák a kurdokat, hogy ne tudják elvágni a mérsékelt lázadók utánpótlási vonalát”.

Amikor látja, hogy tántoríthatatlan vagyok, kiadja a szükséges papírokat.

Egyébként nagyon úgy tűnik, paradigmaváltás történt a magyar külügyben.

Eddig az volt a gyakorlat, hogy ahol lehet, betartsanak az újságíróknak, akadályozzák a munkát a terepen, most több követségen is feltűnt a konzulok egy olyan generációja, melynek tagjai végre politikai preferenciáktól függetlenül partnerként kezelik az újságírókat.

Abban maradunk Vezekényivel, hogy naponta jelzem, hogy még élek. Búcsúzóul még elmondja, hogy

növekedett az emberrablások száma, átlagban hat hónaponként folyósítja Bagdad a fizetést, már ha folyósítja, a belső menekültek száma pedig már a helyiek ellátását is akadályozza.

Mi jön az Iszlám Állam után?

Nagy a belső, politikai feszültség iraki Kurdisztánban, igaz, ezt csak az látja, aki nem valamelyik párt delegációjaként érkezett és vezetgették körbe az Autonómiában. Egyre inkább elfajul a viszony a kurd belpolitikai szereplők között, ez pedig nemcsak Kurdisztán, hanem az egész régió destabilizációjához vezethet, akár újabb gazdasági menekülthullámot indítva el.

Irakban már rég nem az Iszlám Állam a kérdés, inkább az, utána mi jön.

A kurd autonómiát két nagy párt, a Demokrata Párt (KDP) és a Hazafias Unió (PUK) irányítja. Papíron ez remekül fest: Makszúd Barzáni (KDP) az autonómia elnöke, míg az alelnök Dzsalal Talibáni. A gyakorlatban a KDP uralkodik.

A két nagy politikai entitás már háborúzott egymással, miután az amerikaiak megdöntötték a Szaddám-rezsimet, azóta fagyos a két párt viszonya. Az Iszlám Állam támadása némiképp összerántotta az alapvetően megosztott kurdokat, de most, hogy a nyomás gyengül, az ellentétek újra felszínre kerültek. Míg a KDP Erbilt és környékét ellenőrzi, a PUK az ország második legnagyobb városát, Szulimánit. A helyzetet bonyolítja, hogy a PUK-ból 2006-ban több reformista is kivált, 2009-ben mozgalmat alapítottak Goran (Változás) néven.

A korrupció felszámolását, a kurdok lakta területek politikai platformjainak szoros együttműködését és Bárzáni távozását követelő fiatal mozgalomról mindent elmond, hogy 2014-ben az autonómia harmadik legnagyobb politikai erejeként bekerültek a parlamentbe. A Goran jó viszonyt ápol a PUK-val, a szíriai és törökországi kurd kommunista politikai szervezetekkel.

A két terület között mindkét platformnak megvan a maga ellenőrzőpontja.

Jelenleg olyan súlyos a helyzet, hogy a különböző szekértáborokhoz tartozó politikusok nem szívesen közlekednek a másik ellenőrzőpontján keresztül.

Alapos okuk van rá: nemrég az erbili, KDP irányította csekkpontról visszafordították Joszif Mohamedet, a Gorán erős emberét, ezzel egy időben az összes goranista képviselőt kivágták a parlamentből.

Válaszul tömegtüntetések zajlottak Szulimaniban, KDP-irodákat gyújtottak fel a Goran-szimpatizánsok. A KDP népszerűségének csökkenéséhez az is hozzájárul, hogy kormánypártként képtelen kikényszeríteni Bagdadtól, hogy időben folyósítsa a fizetéseket, és hogy ne akadozzon az áramszolgáltatás.

Az ellenzék (PUK, Goran) követeli az új választások kiírását, valamint hogy Barzáni folytasson reálpolitikát, ne akarjon elszakadni Iraktól az infrastruktúra rendezése nélkül, nyissa meg a határait a többi kurd számára, és nyújtson hathatós segítséget. Ezekben a követeléseikben az ellenzéket Oroszország és Irán támogatja. Sokat elmond az orosz befolyásról, hogy a kurd YPG-nek már konzulátusa működik Moszkvában.

Polgárháborúról óvatosan

A KDP politikája viszont az Iraktól való elszakadásra épül, melyben élvezi Törökország támogatását. Olyan jó a diplomáciai kapcsolat a KDP és Ankara között, hogy török egységek is tartózkodnak iraki Kurdisztánban, mialatt a törökországi kurdokat éppen katonailag fenyíti az Erdogan kormányzat, és ágyúzza a szíriai kurdok állásait. A KDP számára nem opció a határok megnyitása és a terroristaként jegyzett PKK-YPG felvállalása.

Míg 2014-ben az összes politikus azt bizonygatta nekem, nem lesz újabb polgárháború Kurdisztánban, ma már mindenki jóval óvatosabban fogalmaz.

Úgy tűnik, az dönti el a kérdést, a térségben hogyan alakulnak a nemzetközi erőviszonyok, és Törökország belép-e a szír konfliktusba. No, meg persze az, hogy az Egyesült Államok melyik kurd frakció mellett teszi le a voksát.

Délutánra már Szulimaniban ülök, és arról tárgyalok a helyi művészekkel, hogy vigyenek magukkal Kobaniba szobrot állítani.