Külföld

Jött Amerika, az arabok pedig elkezdték ölni egymást

Jászberényi Sándor
Jászberényi Sándor

újságíró, haditudósító, író. 2016. 02. 04. 15:07

Többször is hallhatjuk a médiában, hogy Szíriában és Irakban tombol a szektariánus erőszak, vallásháború van. Ismerje meg, hogyan lettek ekkorák a vallási ellentétek siíták és szunniták között Irakban, valamint hogy a nyugati rendezésnek mennyi szerepe volt ebben.

Ha az arab tavasz kontextusában vizsgáljuk, Irak mindenképpen kakukktojás. A Szadámm Huszein vezette rendszer ugyanis megdönthetetlen lett volna az Egyesült Államok 2003-as inváziója nélkül. A megszállás utáni téves politikai elképzelések is közrejátszottak abban, hogy napjainkra tényleg tomboló szektáriánus erőszakról beszélhetünk a térségben.

A saját felelősségünket azonban ritkán ismerjük el. Tony Blair egykori brit miniszterelnök például azt hangoztatja, hogy az iraki háború végső soron azért nem volt rossz ötlet, mert George W. Bush felszabadító akciója tovagyűrűzött a régióban, ennek hatására indult útjára az arab tavasz.

Ezt az állítását azonban az arab tavasz országainak egyetlen politikai csoportosulása sem erősítette meg. Egyetlen egyszer sem olvashattuk 2011-ben a médiában, hogy bármennyire is inspirálta volna az amerikai invázió a Kairóban, Marokkóban vagy Homszban tüntetőket.
Paul Pillar, egykori CIA tiszt szerint az embereket nem ösztönözték a külső körülmények, hanem inkább kényszerítették arra, hogy lázadjanak.

Ha az erőszak, a zűrzavar, a szektariánus ellentétek, a forrongó polgárháború, a milíciák uralma, a krónikus korrupció és a közszolgáltatások összeomlása lennének a ‘demokrácia szülőfájásai’, akkor abból senki nem kérne

monda Pillar, őt pedig elég gyakran idézik arab politikai elemzők.

forrás: Jászberényi Sándor

A dolgok jelenlegi állása szerint a közvélekedés pont az ellentétje lett Blair állításainak. Irak annak lett elrettentő példája, ahogyan semmiképp sem szabad politikai váltást lebonyolítani egy országban.

Nem az váltotta ki az arab tavaszt, hogy a szaddámi Irak romjain Amerika és a Nyugat összebarkácsolt egy új államot. Ugyanakkor, a 2006-2014-ig a hatalmon lévő Nuri Al-Maliki-kormányt sem a Közel-Kelet-szerte dúló forradalmakhoz hasonló felkelések iktatták ki a pozíciójából. A szunnita lakosság marginalizálása, a korrupt rezsim és a rossz kormányzás egy gyenge, sebezhető, az összeomlás szélén táncoló országot hozott létre, amely tökéletes körülményeket biztosított az ISIS létrejötte számára. A szektariánus politika térdre kényszerítette az országot, de a Maliki-kormány vesztét végül a 2014 júniusában a Szírián keresztül az országba betörő ISIS-harcosok okozták, akiket látva az iraki hadsereg összeomlott Moszulban.

A tüntetésektől az ISIS-ig

2011 folyamán irakiak százai egyesültek szektariánus hovatartozástól függetlenül az egész országban, siíta, szunnita, kurd polgárok követeltek jobb életkörülményeket, közszolgáltatásokat, a korrupció, a munkanélküliség, a hatalmas politikusi bérek megszüntetését, és az idegen megszállás végét. 2011 februárjában, nyolc hónappal az amerikai csapatok kivonulása előtt, ezrek gyülekeztek az utcákon és közeledtek a bagdadi Szabadság tér felé. Országszerte kormányellenes tüntetések zajlottak, az északi Moszultól kezdve a déli Bászráig. A faludzsai demonstráció során ezren csaptak össze a rendőrséggel. Ezek voltak a “düh napjai“, 23 tüntető vesztette ekkor életét.

Mialatt 2012-ben az arab tavasz forradalmai megdöntötték a kormányaikat, az irakiak még mindig heti gyakorisággal szervezték tüntetéseiket a szektariánus siíta-párti kormány ellen. Ezeket az eseményeket a nyugati média nem, illetve alig követte figyelemmel.

A tüntetők Maliki távozását és az USA által támogatott alkotmány lecserélését követelték. 2012 első hónapjaiban a tiltakozások új hulláma indult meg, miután Maliki biztonsági erői házkutatást tartottak Rafi Al-Isszavi pénzügyminiszter otthonában is, és letartóztatták 10 testőrét. Ez csak megerősítette azt a széles körben elterjedt feltételezést, hogy a miniszterelnök el szeretné távolítani szunnita politikai riválisait a porondról. A tüntetések nem szunnita politikusok, például Muktada asz-Szadr támogatásával kiegészülve folytatódtak tovább 2013 első feléig.

2013 áprilisára már nagyon kiélezetté vált a helyzet. Fegyveres összeütközésekbe torkolltak a tiltakozások, mikor a biztonsági erők megrohamozták a havidzsai tüntetők táborát. Becslések szerint alsó hangon 42 ember halt meg, közülük 39 civil. Több mint százan megsebesültek. Ez volt a legerőszakosabb összecsapás a többnyire szunnitákból álló tiltakozók és a siíta vezetésű biztonsági erők közt. Az ország a szakadék szélére sodródott, amikor a szunnita törzsi vezetők is mozgósításba kezdtek és szent háborúvá, dzsiháddá nyilvánították a küzdelmüket.

A havidzsai incidens sokkolta az egész országot, a szunnita közösségek forrtak a dühtől, a tiltakozók hasonló sátrakat húztak fel az utcákon, mint az egyiptomiak a Tahrír téren. A New York Times arról számolt be abban az időben, hogy bombákat dobtak a Bagdad környéki és a Diala városában található szunnita mecsetekre. Szaddám Huszein szülővárosában, Tikritben kijárási tilalom lépett érvénybe, miután fegyveresek támadtak a biztonsági erőkre.

Úgy tűnt, a Szíriában tomboló szektariánus háború Irakot is utoléri. Májusban sorra jelentették a halálos eseteket a szunnita és a siíta többségű városokból egyaránt, legalább 449-en vesztették életüket és 732-en sebesültek meg. Maliki makacssága azonban nem enyhült, a Ramadiban található kormányellenes tüntető tábort is felszámoltatta. Több száz katonát küldött a maximum 400 főt magába fogadó táborba, ahol ezúttal az akció során 17 ember halt meg.
A szaddámi idők óta Irakban a valaha volt egyik legvéresebb szektariánus konfliktus bontakozott ki Maliki elnök rövidnek mondható regnálása alatt. Ugyanúgy a szektariánus megosztottság gyötörte Szíriát is, az egész régióban mozgósítottak és fegyverkeztek a szunnita és siíta csoportok, ezért tűnhet úgy, hogy az arab tavasz nyomában kibontakozó összecsapások is egy régóta dúló vallásháború részei.

Siíták vs. Szunniták

Igen népszerű az a felfogás, miszerint az ősi siíta-szunnita ellentét felelős azért, hogy a Közel-Kelet folyton káoszba borul. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy egy 21. századi politikai konfliktusra egy 7. századi vallási megosztottság szolgálhat a legjobb magyarázattal. Néhányan olyan messzire is elmennek, hogy az iraki és a szélesebb régióban dúló háborúkat az európai harmincéves háborúhoz hasonlítják, mely a Római Birodalom kettészakadásához vezetett.

forrás: Jászberényi Sándor

Az ilyen elméletek és feltételezések azonban nem csak könnyelműek és félrevezetőek, igen veszélyesek is lehetnek. Először is nem vezethet semmi jóra, ha a nyugati történelemből származó következtetéseket használjuk fel a közel-keleti események magyarázatára. Továbbá, sokan hiszik úgy, hogy a vallás kifogyhatatlan forrása az erőszaknak, előszeretettel hivatkoznak rá, bármilyen konfliktus üti fel a fejét.

forrás: Jászberényi Sándor

Az, hogy a vallás természeténél fogva erőszakos, egy mítoszon alapszik

-írta könyvében a chicagói DePaul Egyetem teológia professzora William T. Cavanaugh. Szerinte “a vallás eredendő erőszakossága” a nyugati társadalmakban elterjedt, széles körben elfogadott feltételezés, mely számos nyugati intézményt meghatároz és a politikára is hatással van. A mítosz egy állandó fenyegető ellenséggel szolgál a szekuláris társadalmak számára, mégpedig a “vallási fanatikussal”. A veszély abban áll, hogy ha valakire ráhúzzák ezt az irracionalitással, elvakultsággal és erőszakossággal leírható ellenségképet, az minden kényszerítő intézkedést legitimál. A helyzet ennél valamivel bonyolultabb. Nehezíti a megértést, hogy még a nemzet fogalma sem igazán értlmezhetó Irakra.

Nemzetállam – államnemzet

A szektariánus harcoktól szabdalt Irak legtöbb szomszédjához hasonlóan nem mondható nemzetállamnak. Leginkább az “államnemzet” fogalmával írható le. Ez a meghatározás egy olyan a régióra kényszerített posztkoloniális államformára utal, melyet inkább a kívülállók érdekeltségei alakítottak az állampolgárok érdekei helyett.
Az államnemzet modellje egyedülálló helyzetet hozott létre, ahol az állami szervezetek, főként biztonsági intézmények és kényszerítő intézkedéseik dominálnak és hatnak át mindent, beleértve az egyéni és közösségi jogokat is. A nemzet tetszőleges, az állam áll a középpontban. A nemzet szolgálja az államot, ellentétben a nemzetállami modell esetében, ahol az állam nagyobb mértékben szolgálja a nemzetet. Ez a hetven éve a régióra hagyományozódott modell az, ami a közel-keleti káosz legjelentősebb mozgatórugója és nem a szektáriánus ellentét.

“Bár sosem volt teljes harmónia, a polgárháborúknak sem volt történelme a szunniták és a siíták közt az amerikaiak iraki inváziójáig, és amíg a média, a politikusok, vallási vezetők nem kezdték el nemzetközi szinten mozgósítani a szektariánus csoportokat” – magyarázza Nir Rosen “Utóhatás” (Aftermath) c. könyvében. “Amióta az amerikai megszállás egy véres polgárháborút hagyott hátra maga után, a szunniták és a siíták kapcsolata odáig romlott a régióban, hogy ha találkoznak egy idegennel, az első dolog, amit megkérdeznek tőle, hogy vallásilag hová tartozik.” – folytatja Rosen.

Politikai szempontból a szunnita és a siíta identitás passzív volt, vagy nem volt meghatározó az iszlám történelmének nagy részében. A szektariánus identitások agresszív politikai identitásokká való átalakulása modern jelenség. Irak szektariánus megosztottsága is modern történet. Arról számol be, hogyan vallott kudarcot egy új nemzetállam kialakítására tett kísérlet. Irak története sokkal inkább szól a szekuláris nacionalizmusról, mint az ősi vallási ellentétekről.

Irak jelenlegi szektariánus megosztottsága az Egyesült Államok politikájában gyökerezik. Az amerikai invázió és megszállás következményeként olyan szektariánus törésvonalak mentén hasadt szét az ország, amilyeneket a múltban a vallás nem tudott létrehozni. Az Egyesült Államok Irak 27 vallási és etnikai csoportját mindössze háromra redukálta. A neokonzervatív felfogás szerint

“Minden siíta jó, minden szunnita rossz, a kurdok meg kisstílű demokraták”.

Az határozta meg, hogy hozzáférhetett-e politikai vagy gazdasági hatalomhoz valaki, hogy melyik csoportba sorolták.

forrás: Jászberényi Sándor

Paul Bremer, a Koalíciós Átmeneti Hatóságnak a feje (annak a hatóságnak, mely a Szaddám-rezsim megdöntésétől az első demokratikus választásokig irányította az országot) egy tollvonással eltörölte az iraki állami szerveket a hadseregtől kezdve az olimpiai bizottságig. A közszolgálati szektort is teljes egészében megtisztították. 20 és 120 ezer közt volt azoknak a száma, akik hirtelen munkanélkülivé váltak, ami különösen nagy veszélyt hordoz magában a hadsereg és a tisztikar tagjai esetében, akik nem az új biztonsági erőkhöz, hanem a felkelőkhöz és végül a szunnita milíciákhoz csatlakoztak. Az Iszlám Állam katonai sikereinek is egy jelentős sarokköve, hogy a Szaddám nevével fémjelzett Ba’áth párthoz tartozó magas szinten képzett szunnita katonatisztek inkább csatlakoztak a terrorszervezethez, mintsem a siíta kormányzathoz.

Az amerikai megszállás alatt etno-szektariánus alapokon nyugvó politikai rendszer intézményesült az országban. Bár az iraki alkotmányban nem szerepel, hogy etnikai vagy szektariánus szempotok alapján kellene felosztani a politikai pozíciókat, a kormányok egy nem hivatalos egyezmény szerint formálódtak: siíta muszlim a miniszterelnök, kurd az államfő és szunnita a Képviselők Tanácsának (a parlamentnek) a vezetője. Ez etnikai és vallási alapon osztotta meg az iraki politikát és arra ösztönözte a politikusokat, hogy a közösségi identitásokat megcélozva gyűjtsenek szavazatokat.

A London School of Economics politológusa, Toby Dodge úgy látja, az iraki háború miatt létrejött bizonytalanságok taszították emberek millióit a milíciák karjaiba, vagy olyan vallási és etnikai csoportokhoz, identitásokhoz, melyektől védelmet reméltek. Még a fegyveres szunnita csoportok is biztonságosabbnak bizonyultak, mint a darabokra szakadt iraki állam.

Mire az Iszlám Állam lerohanta Moszult 2014-ben, Irakon már végzetes sebeket ejtett az Egyesült Államok és a koalíciós kormány által intézményesített szektariánus és etnikai töredezettség. Amit ma sokan vallásháborúnak neveznek, egy szekuláris eredetű konfliktust takar, melynek születésében nagyban közrejátszott a nemzetállam kiépítésének kudarca és a nyugati külpolitika.

(forrás: Middle East Monitor, BBC, NYT, The National)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Budapest, 2011. július 19.
Ikarus 280-as autóbuszok várakoznak átvizsgálásra a BKV dél-pesti garázsában.
MTI Fotó: Máthé Zoltán
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.