- 5 halott
- 126 sérült rendőr
- 274 érintett település
- 2888 letartóztatott
- 9000 felgyújtott autó
- 200 millió euró kár
2005. november 16-án nagyjából ezeket a számokat láttamozhatták a párizsi belügyben azután, hogy egészen példátlan zavargások rázták meg Franciaországot, sőt, Európa más országaira is átterjedt a szinte forradalmi hullám. A helyzet szokás szerint olyan volt, mint amikor valaki égő gyufát dob egy benzineshordóba, egy elszigetelt esetből egy komplett generáció frusztrációja robbant ki.
Október 27-én, azaz épp tíz éve késő délután, 17:20-kor a rendőrök alaposan megkergettek egy fiatalokból álló társaságot Párizs egyik lepukkant elővárosában, Clichy-sous-Bois-ban. A srácok egy építkezés területére másztak be, voltak kb. tízen, állítólag fociztak a grundon. A Pál utcai fiúk-szerű történet ezután vett tragikus fordulatot: kihívták a behatolás miatt a rendőrséget, a fiúk pedig szaladtak a szélrózsa minden irányába.
Állították, a hosszadalmas és megalázó rendőrségi előállítást és kihallgatást akarták kikerülni, mivel a banlieu (lakótelep) első vagy második generációs francia lakóit előszeretettel vegzálták a hatóságok. Sokukat elfogták, megkezdődtek a vallomások, de ekkor áramingadozás lépett fel a környéken, 18:12 környékén. Hamarosan kiderült ennek az oka: három fiú egy trafóházba menekült be.
A szomorú és megrázó eset híre hamar elterjedt a környéken, sokan már úgy mondták tovább a történetet, hogy a rendőrök kergették a trafóig a fiúkat, tehát gyakorlatilag megölték őket (idén tavasszal mentette fel a rendőröket a bíróság). A fent említett szimblikus égő gyufa el volt vetve. Már 27-én lement az utcára pár száz fiatal tiltakozni, megdobálták a kiérkező rendőröket, Molotov-koktélokkal autókat gyújtottak fel, cserébe könnygázt és előállításokat kaptak.
Eleinte csak fokozatosan, lassan, aztán pár nap alatt exponenciális ütemben terjedtek a zavargások. Nemcsak Párizs északi és keleti elővárosai lobbantak lángra, hanem országszerte terjedtek a harcok és a pirománia. A felkelés szimbólumává az égő autó vált, kocsik ezrei váltak a lángok martalékaivá (a rendőri gumilövedékes fegyverek miatt a közvetlen összecsapásokat hamar elkerülték a lázongók). Közben az algériai származású Salah Gaham belehalt a füstmérgezésbe, amit egy kocsi oltása közben elszenvedett (utcát is elneveztek róla), míg Jean-Claude Irvoast és Jean-Jacques Le Chenadecet agyonverték a tüntetők. Az egyikük fényképezett, a másikuk tüzet oltott, ez volt a baj velük.
És akkor megszólalt Monsieur Sarkozy
A helyzeten nem segítettek az olyan esetek sem, mint amikor a zavargáshullám elején a rendőrök könnygázgránátot dobtak egy mecsetre a ramadán csúcsán (majd hosszú ideig tagadták ezt) vagy az akkori belügyminiszter, Nicolas Sarkozy szerencsétlen és provokatív nyilatkozatai, csőcselékezése sem. Sarkozy a Magyarországon ismerős rendpárti irányból közelítette meg a zavargásokat, végig a rendőrök intézkedéseit támogatta, és ez a húzás be is jött neki: a francia jobboldal vezéreként 2007-ben elnök lett. Az utcai harcok idején zéró toleranciát hirdetett és civilruhás rendőrökkel próbálta kiszűrni a “bandák” vezéreit. Hamar megutálták őt az elővárosok lakói, a trafóban meghalt srácok szülei is lemondták a betervezett találkozót az akkori belügyminiszterrel.
A politika iránti bizalmatlanságot jól jelzi, hogy amikor Francois Hollande szocialista államfő lakosok előtt nemrég beszédet mondott az évfordulón, kifújolták. Egy fiatal megkérdezte: “mikor fognak a dolgok egyáltalán megváltozni?”
Fotó: Europress/AFP/Joel Saget
Les causes et les solutions
Ismerem a jót és a rosszat is ebben az épületben, és ő jó volt, mint a családja. Sose képzeltem volna, hogy Zyed részt vesz ilyen autógyújtogatásokban.
Mindezt Patrick Rodrigues, annak a tömbnek a gondnoka mondta még 2005-ben a New York Timesnak, ahol Zyed Benna, a trafóban meghalt fiú élt. Ez is jól mutatja, mennyire sokkoló volt a közösségnek az, hogy nem valamelyik hírhedt, rossz előéletű tagjuk halt meg, hanem egy mindenki által halknak és tisztelettudónak leírt 17 éves srác. Az egész eset azt mutatta meg, ami a Guardian riportja szerint jottányit sem változott az utóbbi tíz évben: gettókká alakultak Párizs békásmegyerei, ahol csak előítéletekkel és munkanélküliséggel találkoznak az ottélők.
“Területi, társadalmi és etnikai apartheid”-ről beszélt Manuel Valls francia miniszterelnük is a Charlie Hebdo támadások után. Ő is arra utalt, hogy a banlieu-kben élő észak- vagy fekete-afrikai, közel-keleti felmenőkkel rendelkező, de már itt született franciák is kilátástalanságban élnek. Egyszerűen nem kapnak melót, mert sötétebb a bőrük, muszlimok vagy egyszerűen a La Grande Borne-hoz hasonló lakótelepeken élnek.
Hogy a helyzet mennyire nem oldódott meg, jól jelzi, hogy egy évvel később Yvelines-ben és környékén is kiújultak a zavargások, 2011-ben pedig egy rövidebb, de véresebb őrület zajlott le Nagy-Britanniában (5 halottal, 200 körüli sérülttel és hatalmas kárral). Az integráció képtelensége Brüsszeltől Stockholmig azóta kiütközött sok nyugati országban, de vannak pozitív példák is: Németországban vagy épp Norvégiában nagyobb bevándorló-zavargások azóta sem voltak. Itt ha nem is épp sikeres az integráció, de a rendszer sokkal működőképesebb.
Pedig a megoldás ezekben az országokban rejlik, nem lenne szükség itt nagy dolgokra, csak ugyanolyan körülmények megteremtésére, mint amik pl. a versailles-i embereknek járnak. Ahogy az egyik elgettósodott előváros, Grigny polgármestere fogalmazott: “több iskolára, több igazság(szolgáltatás)ra és jobb rendőrségre van szükségünk”. Másképp Amar Henni ifjúsági szociális munkás szerint is baj lesz:
Szerintem ami megváltozott, az annyi, hogy a dolgok rosszabbul állnak, nem lett jobb semmi. Úgy gondolom, jöhet még egy 2005, de sokkal több erőszakkal. Igazi válságban vagyunk.
(Ha továbbra is érdekli a francia zavargássorozat társadalmi háttere, itt talál egy szekérnyi angol nyelvű tanulmányt a témában.)
