A könyv talán legnagyobb felháborodást keltő részlete a terroristagyanús személyekkel szembeni vallatási módszerekre vonatkozó vallomás volt. Az elnök ugyanis elismerte, hogy az úgynevezett vízbe fojtásos (waterboarding) vallatást több alkalommal is az ő jóváhagyásával végezték. Két konkrét példát is megnevez a könyv, először is az al-Kaida harmadik emberének és a szeptember 11-ei események egyik szellemi atyjának tartott Khálid Sejk Mohammed esetét; másodszor pedig Abu Zubajdahét, akitől a Szaddám-rezsim és az al-Kaida kapcsolatáról akartak információkat kicsikarni.
Ma már kiszivárogtatott CIA-jelentésekből azt is lehet tudni, hogy Khálid Sejk Mohammedet összesen 183, míg Abu Zubajdahot 83 alkalommal vetették alá a ’waterboarding’-eljárásnak. Az elnök mindkét esetben azzal mentegette magát, hogy a vitatott vallatási módszereknek köszönhetően újabb terrortámadásokat sikerült megelőzni, többek között például a brit Heathrow reptér ellen. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy november 11-én reggel a brit hatóságok hivatalosan is cáfolták, hogy tudtak volna a kínzási módszerekről, és hogy ezeknek az információknak köszönhetően sikerült volna megakadályozni a Heathrow elleni merényletet. Állításuk szerint ugyanis a Khálid Sejk Mohammedtől szerzett információk elsősorban az al-Kaida szervezetére vonatkoztak, nem pedig jövőbeli terveire.
Bush vallomása ráadásul újra felkeltette az emberi jogi aktivisták figyelmét is, és többen azt hangoztatták, hogy az embertelen kínzási módszerek jóváhagyásáért az elnököt akár még bíróság elé is állíthatják. Ez ugyanakkor valószínűleg ismét üres fenyegetés marad. A ’waterboarding’-módszer alkalmazása ugyanis már 2007 óta nyílt titok volt, ezért Barack Obama beiktatásával 2009-ben egyszer már lejátszották „ezt a meccset”. Obama nem sokkal kinevezését követően, még 2009 januárjában hivatalosan is betiltotta a ’waterboarding’-módszer alkalmazását, és vizsgálatokat rendelt el a CIA vallatási eszközeivel kapcsolatban.
A vizsgálatok lebonyolításáért a februárban kinevezett Eric Holder, legfőbb ügyész volt felelős. Igaz ugyan, hogy akkoriban több irányból érkezett komoly nyomás arra vonatkozóan, hogy ne csak a CIA állományán belül, hanem magasabb politikai körökben is kezdjenek eljárást; ez azonban elmaradt. Sőt Obama elnök 2009 áprilisában Langleyben, a CIA főhadiszállásán személyesen is biztosította a CIA alkalmazottait arról, hogy senki sem lesz bíróság elé állítva azért, mert magasabb politikai körökből kapott utasításokra hajtott végre ilyen kínzásokat. A CIA főhadiszállásán tett látogatását lezáró beszédében az elnök ugyan kijelentette, hogy az ő szemében egyértelműen kínzásnak minősül a ’waterboarding’-eljárás (ezért is tiltotta be annak alkalmazását); de mindezek ellenére szeretne továbblépni, és nem a múltat firtatni. Ennek szellemében a Bush-adminisztráció módszerei kapcsán gondosan ügyelt arra, hogy ne használja a „bűn” (crime) kifejezést, hanem helyette a Bush-politikát és a ’waterboarding’-eljárást a „hibás” és „téves módszereket alkalmazó” szavakkal jellemezte. Ezzel gyakorlatilag a kérdés szépen el is csendesedett, és még Bush új könyvének kapcsán sem valószínű, hogy napjainkban esetleg odáig fajulna, hogy bíróság elé citálnák az előző adminisztráció politikai döntéshozóit.
A kínzások mellett azonban van egy másik fontos momentuma is a könyvnek. Ez pedig a háborús stratégiákra vonatkozik. Bob Woodward ’A támadás terve’ című könyvének köszönhetően az a beismerés igazából senkit sem lepett meg, hogy az iraki háború tervezését elkezdték már jóval a hivatalos bejelentések előtt – még 2001 őszén, az afganisztáni események árnyékában. Egy esetleges iráni támadásra vonatkozóan azonban leggyakrabban csak találgatások szintjén, és nem megerősített forrásokra hivatkozva írtak az újságok. Bush életrajzi könyvéből azonban egyértelműen kiderül, hogy az elnök parancsba adta a Pentagonnak, hogy készítsen el egy Irán elleni háborús stratégiát.
A könyvből azonban az is kiderül, hogy Irán tekintetében az adminisztráción belül a támadást sürgető héjákkal szemben volt egy igen jelentős számú békepárti tábor is. Ők komolyan tartottak attól, hogy egy Irán elleni támadás csak tovább erősítené az iráni nacionalizmust és Amerika-ellenességet, és mindez számos direkt vagy indirekt csatornán keresztül bosszulhatná meg magát. Indirekt csatornák tekintetében itt mindenek előtt az Egyesült Államok által terrorista szervezeteknek bélyegzett Hamász és Hezbolláh mozgósítására érdemes gondolni, hiszen ezen két szervezet köztudottan komoly logisztikai és katonai segítséget kap Teherántól.
Éppen ezért ez a tábor elsősorban a tárgyalásos megoldás mellett tette le a voksát, ahol a gazdasági szankciók további szigorítása garantálhatta volna az irániak tárgyalóasztalhoz ültetését. Annak ellenére, hogy Bush kijelentette, hogy nem fogja engedni, hogy Irán atombombára tegyen szert és ennek szellemében inkább a héják elképzeléseit tartotta reálisnak; maga a támadás mégis elmaradt, és Washington végül a kölcsönös fenyegetőzés és gazdasági szankciók útján maradt. Ebben komoly szerepet játszott Tony Blair is, aki szintén idén publikált életrajzi kötetében elmondja, hogy akkoriban fenntartásokkal kezelte az iráni támadás tervét, napjainkban viszont egyre inkább hajlana a háborús megoldás felé.
A háborús stratégiák tekintetében szót érdemel még Szíria is, mely Iránhoz hasonlóan „megúszta” a közvetlen amerikai beavatkozást, noha Bush könyve szerint egy Szíria-ellenes forgatókönyv is napirendre került. Ezt elsősorban az akkoriban Ehud Olmert vezette izraeli kormány kérésére vették fontolóra.
Az izraeli hírszerzés ugyanis arra figyelmeztette Busht és csapatát, hogy Szíriában is titkos katonai célú nukleáris létesítmények épülnek. Bush – saját elmondása szerint – ezek után utasította nemzetbiztonsági csapatát, hogy vegyék fontolóra az ügyet. A CIA és a Pentagon azonban túl kockázatosnak ítélt egy közvetlen szíriai bombázást, ezért ebben az esetben nem készült konkrét haditerv. Habár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az amerikai támogatás elmaradása ellenére, Izrael úgy döntött, hogy egymaga lerendezi a kérdést. 2007. szeptember 6-án ugyanis izraeli vadászrepülők berepültek Szíriába és lebombázták a katonai célpontnak vélt létesítményt. Ezzel kapcsolatban 2008 áprilisában az Egyesült Államok napvilágra hozta, hogy a létesítmény amerikai értesülések szerint is egy épülő nukleáris reaktor lehetett, mely valószínűleg észak-koreai segítséggel készülhetett.
Összességében tehát látható, hogy a nemrégiben megjelent iraki Wikileaks-dokumentumokhoz hasonlóan a Bush-memoár sem hozott napvilágra túl sok újdonságot, hiszen a legnagyobb felháborodást keltő ’waterboarding’-kérdés például már 2007 óta nyílt titok volt. Jelentősége azonban hasonlóképpen abban rejlik, hogy újra a figyelem középpontjába kerültek a Bush-éra legtöbbet vitatott kérdései; és az elnök eredeti szándékával szemben, életrajzi könyve sem tudta szebb fényben feltüntetni nyolcéves elnökségének legsötétebb foltjait.
