Amikor ez év tavaszán a honi közéletben naponta újabb és újabb miniszterelnök-jelöltek neve merült fel, azzal volt tele minden hazai mértékadó és kevésbé mértékadó sajtóorgánum, hogy rajtunk nevet a világ, de legalábbis Európa boldogabbik fele mindenképpen. Valójában a külvilág utóbb éppen elismerően nyugtázta, hogy „alig egy hét” alatt megoldódott a kormány(fő)válság. A tanulság: nem csak emberek, hanem olykor egész nemzetek is tévedhetnek az önmagukról alkotott kép dolgában.
Más kérdés, hogy sokkal közelebb járunk az igazsághoz, amikor azt vélelmezzük: az EU más országaiban élőkhöz is eljut a magyarországi romagyilkosságoknak vagy éppen a Magyar Gárda egyenruhás masírozásainak a híre, s hogy ezekből a történésekből sokan hajlamosak általánosító, az ország egészére vonatkozó következtetést levonni. Mindazonáltal egy-egy tagországot – mindenekelőtt Szlovákiát – leszámítva közösségi szinten csupán szórványos figyelem követi ezeket az eseményeket. A fajsúlyosabb uniós sajtó nem tartja állandó napirenden az ügyet, és az az élesben politizáló Európai Parlament kivételével az EU-intézményekben sem téma.
Öt éve vagyunk bent az unióban, s tizenöt éve annak, hogy jelentkeztünk. Volt egy kép rólunk, mielőtt beléptünk – és kialakult egy másik, amióta jobban megismertek minket. Ám ez utóbbi nem feltétlen úgy fest, ahogyan azt mi gondoljuk, és végképp ritkán ítélnek meg bennünket az alapján, ami nekünk szemet szúr magunkban.
Változó megítélés
’70-es évek, ’80-as évek eleje: a legvidámabb barakk
A gulyáskommunizmus időszaka. Az ország a Nyugat kedvence, a
vasfüggönyön túli világ legélhetőbbnek tűnő terepe, nyaralási célpont,
ahol jó az ellátás és megfelelő a közbiztonság.
’80-as évek vége, ’90-es évek eleje: a vasfüggönybontó ország
Az „aranykor”; lehull a vasfüggöny, leomlik a berlini fal, s az egész
kontinens bennünket ünnepel az ezekben játszott szerepünkért, felidézve
az 1956-os forradalmat is.
90-es évek közepe, 2000-es évek eleje: a legesélyesebb EU-tagjelölt
Megindulnak a tárgyalások a társulásról, majd a csatlakozásról,
amelyeken reformeredményeink, illetve tárgyalási kultúránk kifejezetten
jó benyomást tesznek a brüsszeli delegációkra.
A 2000-es évek közepétől: a botladozó új tagállam
A csatlakozás időszakára megszaporodnak a gazdasági és politikai
problémák. Kezdünk kilógni a sorból, néha megkérdőjeleződik a
hitelességünk, s mint csapatjátékos sem mindig vizsgázunk jelesre.
GULYÁSKOMMUNIZMUS. A megítélés alakulásának van egy felszínes íve, amely a gulyáskommunizmustól a vasfüggönyt bontó magyarok képén keresztül a legesélyesebb EU-tagjelölt státuson át vezet el az immár sok mindenben botladozó új tagállamig. Ebben a megközelítésben az „aranykor” nyilván a nyolcvanas évek vége és a kilencvenes évek eleje volt. Akkoriban egész Európa bennünket ünnepelt a berlini fal lebontásában játszott szerepünkért, amely az ’56-os forradalom fakuló képét is újra felerősítette. Sokan úgy tekintettek hazánkra, mint amely máris az Európai Közösségek kapujában áll. Magyarország, mint a „legvidámabb barakk”, akkor már évek óta a Nyugat kedvence volt, az a hely a vasfüggönyön túl, ahová akár nyaralni is el lehetett menni, hiszen tele voltak a boltok, jó volt a közbiztonság, az ország szép, a konyha pedig kitűnő.
Fotók: MTI
Mennyire volt helytálló ez az országkép? Ugyanazt vették észre, amit mi fontosnak tartottunk? Tudták-e például, mi rejlik a viszonylagos jólét mögött? Tisztában voltak-e vele, mekkora az ország eladósodottsága, az úgynevezett kapun belüli munkanélküliség, miért botrányosan alacsony a nagyvállalati termelékenység, vagy éppen hol húzódik a szabadság határa, illetve hogyan dolgozik a politikai rendőrség? Néhány szakértő, illetve egy-két érdeklődő politikus esetleg tudott minderről. A többség viszont csak a felszínt látta.
Amíg Magyarország más politikai rendszerhez tartozott, addig nem a közösség, hanem a tagállamok álltak vele kapcsolatban, természetesen kétoldalú alapon. Így az említett „legvidámabb barakk” vélemény sem közösségi álláspont volt, hanem a tagok – igaz, egybeeső, de mégiscsak – egyéni meglátása. A berlini fal leomlása és a rendszerváltás volt az első olyan esemény, amely már közösségi reakciót is kiváltott, politikai véleménynyilvánításra késztetve a régió egészéről egyebek között az Európai Parlamentet is.
Analitikusabb odafigyelés a térség egyes államaira azt követően kezdődött, hogy megindult a tárgyalás a „visegrádi országokkal”, köztük Magyarországgal, egy leendő társulási szerződésről. Ám ekkor sem az ország „hétköznapjaira” irányult a figyelem. A technikai részletek, azaz a gazdasági, kereskedelmi, állategészségügyi és más hasonló adatok kerültek terítékre. Ez teljesedett aztán ki a néhány évvel később megkezdődött csatlakozási tárgyalással. Beindult az ország jogi és gazdasági rendszerének módszeres átvilágítása, összevetése az uniós joganyaggal.
Mindez sokszor még előnyünkre is vált. Bebizonyosodott, hogy a magyar alaphelyzet – hála a korábbi intézményi és jogszabályi reformoknak – nemritkán kifejezetten közel állt a mértékadó EU-normákhoz. Akkoriban már a Bokros-csomag is kezdte éreztetni hatását, a gazdaság feljövőben volt. S ha ennyi nem volna elég: az uniós oldalt kellemes meglepetésként érte a magyar tárgyalási kultúra. A budapesti delegáció többnyire felkészültebben tárgyalt, mint sok más tagjelölt. Ráadásul „EU-technikára” emlékeztető módszereket alkalmazott, vagyis ha kellett, sok hetes diplomáciai munkával készített elő egy-egy pozíciót a tagállamok körében, minden esetben konstruktívan építve egy-egy dossziét. Ez volt a második „aranykor”: sokan Magyarországot tartották a legérettebb jelöltnek, amelytől belépés után azonnal repülőstartot vártak.
Aztán öt évvel ezelőtt tagok lettünk, aminek következtében napi szinten kerültünk be valamennyi uniós szereplő látókörébe. S szerencsétlen módon éppen akkor kezdődtek a hazai – gazdasági és részben politikai – nehézségek, amikor kezdetét vette a „tagtársi vizsga”.
SÖTÉTÜL A KÉP. A magyar önkép szerint a rólunk kiállított uniós bizonyítvány a belépés óta folyamatosan romlik. Szögezzük le: mára valóban sokkal kedvezőtlenebbé vált az ország megítélése. De nem ugyanazért, amiért a Magyarországon élők közül ma sokan rosszabbul érzik magukat. Hanem azért, mert EU-tagként kezdtünk egy-egy kérdésben kilógni a sorból.
Kezdjük a már említett kormányfőváltással. Az európai reakciók újólag megerősítették, hogy az uniós értékelés paraméterei alapvetően mások, mint azt sokan gondolják. Sok minden, amiről azt hisszük, hogy Brüsszelben kiveri a biztosítékot, az EU-pályán nem kelt feltűnést. Itthon végzetes tényként tárgyalták például, hogy a kormány parlamenti kisebbségi bázisra szorult. Az unióban ez senkit nem érdekelt, mert addig is bőven akadt kisebbségi kormány a tagországokban. Brüsszelbe az ez év eleji kormányfőváltásból is csak annyi jött át, hogy kormányválság van Budapesten. Ez pedig nem szenzáció. Belgiumban legutóbb fél éven át képtelenek voltak a politikai erők kormányt alakítani. S akadt negyedévet meghaladó üresjárat Hollandiában is. Hogy nálunk abban az egy hétben akár naponta kétszer-háromszor is egymást váltották a jelöltek és önjelöltek!? Magyarországon széles körben elterjedt nézet, hogy Európa ezen a budapesti bohózaton kacagott. Holott a valóság az: nem vagyunk annyira fontosak, hogy az unió szintjén minden belső rezdülésünket figyeljék.
A 2006 ősze óta vissza-visszatérő utcai zavargások is jobbára csak számunkra bizonyultak újdonságként, a régi tagok bőven láttak már ilyet. Miként önmagukban a rossz gazdasági mutatókra sem feltétlenül kapták fel a fejüket. Persze, ha minden fontosabb indikátor egy időben zuhan pirosba, méghozzá egy olyan tagállamban, amelyet néhány éve még nagy ígéretként tartottak számon, arra azért felfigyelnek. Ám a dolognak nem ettől lesz éle. Hanem attól, hogy a vonatkozó adatokat magyar részről háromszor is módosítani kellett. Ami viszont már a hitelességet kérdőjelezte meg, a kiszámíthatóságot sértette.
Uniós szinten egy tagállam megítélésében a legfontosabb a konformitás az EU alapvető értékeivel. Rögtön utána olyan szempontok jönnek, mint hogy az adott ország mennyiben hajtja végre a közösen vállalt kötelezettségeket, mennyire kiszámítható és stabil partner, és mindenekelőtt: EU-szinten együttműködő, konstruktív csapatjátékos-e, vagy sem.
A kiindulópont persze alapvetően az, mennyire fajsúlyos játékos az illető ország, de az is elkerülhetetlenül ráirányítja valakire a figyelmet, ha valamely komolyabb kérdésben tartósan problémaforrás a többiek számára. Egy francia, brit, vagy német választást magától értetődően szoros figyelemmel követ mindenki. Már e választások ténye is fontos ugyanis – lefékeződik például a német ügybuzgalom EU-kérdésekben. Ám figyelmet kelthet az is, ha sok év munkáját nem lehet véglegesíteni, mert adott esetben például Varsó blokkolja a szerződést. Egy ilyen eset után sokan követik majd figyelemmel, vajon a soron következő választásokon megőrzi-e az adott kormány a pozícióját. Ne feledkezzünk el persze arról az eshetőségről sem, amikor egy tagország a konstruktivitásával vív ki magának elismerést. Ez történt például az éveken át szinte észrevétlen Portugáliával, amikor egy frappáns ötlettel megmentette a Schengen-rendszer kibővítését.
Magyarország többnyire egyik kategóriába sem tartozik. A mindennapokban nincs meghatározó hatással az uniós történésekre, az elmúlt időszakig ritkán vált „megoldandó problémává”, s eddig még közösségi szintű patthelyzetek kreatív megoldásával sem nagyon tudta észre vétetni magát. Mi több, hazánk az unió által alapul vett ismérvek tekintetében lényegében problémamentes tagország. Jogátültetésben mindig is az első harmadban volt, és a stabilitás és a kiszámíthatóság is sokáig magyar adottságnak számított. A részleteket nem ismerők szemében ugyanis pozitív tünet, ha egy országban másfél évtizeden át minden kormány kitölti a mandátumát – ebben speciel igazuk van a rendszerváltás óta itthon politikai hovatartozástól függetlenül ezt ismételgető kormánypártoknak.
ELTŰNŐ CSAPATJÁTÉK. Ami a csapatjátékot illeti, az azért fontos, mert a tagországok egymás vonatkozásában leginkább ezt látják. No meg azért, mert az EU működési logikája az állandó kompromisszum-keresésre épül. Magyarország, mint említettük, e téren a csatlakozási tárgyalások idején jó hírnévre tett szert. Igen ám, csakhogy a kép a múlt év végére, ez év elejére egyre érezhetőbb változáson ment át. A tavaly decemberi EU-csúcson egyenesen az történt meg, hogy a korábbi előéletükben éppen saját végletes követeléseikről elhíresült lengyelek ajánlottak fel kompenzációt a saját részükből a magyaroknak, csak hogy Budapest ne blokkolja tovább a klíma-csomag dossziét. Tegyük hozzá: a magyar kormányfő fellépésében nem az keltett visszatetszést, hogy követelt valamit az országa számára – mindenki ezt teszi ilyenkor –, hanem az, hogy mindezt nem a többi delegációnál előkészítve tette. Majd jött az idén március elsején a rendkívüli EU-csúcson bedobott újabb magyar ötlet a globális gazdasági válság sújtotta kelet-európai országok uniós megsegítéséről. Ismét csak nem a javaslattal volt a fő baj, hanem azzal, hogy azt a magyar fél az érintettekkel való egyeztetés nélkül kivitte a nemzetközi sajtó elé. Ez a húzás a csapatjáték mellőzésének minősült, és nem is váltott ki jó visszhangot.
EGYEZTETÉS NÉLKÜL. Tagadhatatlan, egy-egy kevésbé fajsúlyos tagország számára mindig problematikus megtalálnia a helyét, uniós szerepét. A fő mérce ilyenkor az együttműködés, hasznosság és konstruktivitás. Szó sincs persze arról, hogy a kicsiknek meg kellene alázkodniuk, vagy legalábbis sosem mondhatnak ellent. Jó viszont, ha tudják, mikor érdemes megszólalniuk, amikor egy-egy kérdésben szakértelmükkel, egyéni megközelítésükkel az unió egészének hasznára lehetnek. Dánia méretre a fele Magyarországnak. Mégis volt idő, amikor a dán nagykövet hozzászólásaira Brüsszelben a német, franciák vagy éppen a britek is mindig odafigyeltek. Mert ritkán szólt, de akkor hozzáadott értékkel. Az elmúlt egy-két évben a magyar megnyilvánulások uniós szinten azért kezdtek időnként terhessé válni, mert egyfelől a mögöttes országháttér nem alapozta meg azokat, másrészt sokszor olyasmit érintettek, amiben nem feltétlen Magyarország tapasztalata az, amire mindenki felkapja a fejét. Peter Ludlow, az ismert EU-szakértő ezt egyszer úgy fogalmazta meg: ha Málta delegációja folyton iparpolitikáról oktatná a többieket, hamar elfordulnának tőle. Hát még akkor, ha mindezt az előzetes kétoldalú egyeztetéseket átugorva, a plenáris ülések amúgy is szűk idejét terhelve produkálná.
Szóval, országimázst EU-körökben általában nem belpolitikával lehet rontani, de még csak nem is gyenge gazdasági teljesítménnyel. Hanem például következetlen viselkedéssel, vagy az uniós szintű összjáték megzavarásával. Az ilyesmi sokkal tartósabb foltot hagy egy tagország renoméján, mint az, hogy hány százalék volt egy adott évben az államháztartási deficit.
Kár lenne tagadni, hogy az unió mai Magyarország-képe már messze nem olyan, mint az „aranykorok” idején. Ám azt is hozzá kell tenni, hogy akkoriban még sokkal kevésbé voltunk szem előtt. Cserébe ezek a mostani zavaró foltok nem lemoshatatlanok. Egy jó munkát végző, hatékony és sikeres magyar uniós elnökség például 2011-ben sok mindent feledtethet. Azaz sérült ugyan a kép, de restaurálható.
