Iránban a korábbi évek társadalmi apátiájának vége szakadt, miként közel hárommillió ember vonult az utcákra Teheránban. Ezzel párhuzamosan a régi frakcióharcok újult erővel törtek felszínre, s az elnökválasztási vita a vallási szemináriumokban is megjelent már. Szó mi szó, a jelenlegi helyzet több szempontból is sorsfordító lehet, az események kifutását azonban aligha könnyű előre jelezni.
„Zöld forradalom” készülődik?
A köztársasági elnökválasztást követően kibontakozó megmozdulásokat, azok jellemvonásait és teheráni intenzitását tekintve sokakban felmerülhet, hogy Iránban 30 esztendő elteltével egy újabb forradalom kezd kibontakozni. De vajon tényleg forradalmi a „hangulat” Iránban? Ha a széles társadalmi elégedetlenséget tekintjük, úgy mindenképpen.
Az utcára vonuló tüntetők között fiatalokat és időseket egyaránt lehet látni, miként valamennyi társadalmi osztály is képviselteti magát az ellenzéki demonstrációkon. A vezetéssel szembeni kritikák szinte általánosak, járjon az ember akár az észak-teheráni villanegyedekben, vagy a déli szegényebb kerületekben. S hogy valami nincsen rendben, azt jól példázza, hogy múlt hét csütörtökön az ellenzék a hivatalos tiltással mit sem törődve, saját életét kockáztatva vonult utcára, hogy tisztességes búcsút vegyen a zavargásokban életüket vesztett bajtársaiktól.
A vallási ceremónia politikai tiltakozássá fajulása minden kétséget kizáróan az 1979-es időket idézi, amennyiben az események láncolatában a gyászszertartás fontos állomásnak minősült. A halálos áldozatokra való megemlékezéssel a társadalom körében megfogalmazódó indulatok nem csupán kifejezésre jutottak, hanem tovább erősödtek, a „spiráleffektusnak” köszönhetően pedig egyre többen csatlakoztak a tiltakozókhoz. S akárcsak harminc évvel ezelőtt, az éjszaka csendjét most is hangos „Allah u Akbar!”-kiáltások törik meg, miként sokan így igyekeznek tiltakozni a „turbános sah” elnyomása ellen.
A tüntetők a társadalom széles rétegeiből kerülnek ki (fotó: MTI/EPA)
Vége a társadalmi apátiának
A forradalmi analógiák sora azonban itt még nem áll meg. Három évtizeddel ezelőtt a diákság és a nők játszottak meghatározó szerepet, és ez most is így van, miként a tiltakozások központi helyszínei az egyetemek, s a tiltakozók között igen sok a hölgy. Az iráni lakosság közel kétharmada 30 év alatti, akiknek az 1979-es forradalomról nem sok emlékük van, és akiknek az iszlám köztársaság rendszere leginkább a szabadságjogok korlátozásával és az erőszak alkalmazásával függ össze, melyre a mostani események csak még inkább ráerősítettek. Jelenleg sokan érzik úgy, hogy elvették a szavazatukat, s panaszkodnak: „eddig iszlám köztársaság volt, most már csak iszlám uralom van!” Mindeközben sok fiatal gondolja, hogy elég volt, s itt az idő megvívni a saját forradalmukat. A társadalmi apátia időszaka véget ért.
Noha kétségkívül egy sor analógiát lehet vonni az 1979-es eseményekkel, valójában azonban nem beszélhetünk forradalmi „hangulatról”. A jelenlegi rendszer ugyan komoly legitimitásvesztésen esett át a júniusi eseményeket követően (így például a kritikusok közvetlen ostrom alá vették a legfőbb vezetőt!), de a vita továbbra is az iszlám köztársaság „keretein” belül folyik. S bár nagy a társadalmi elégedetlenség, a vezetésnek azonban továbbra is van támogatottsága (miként azt a népes állami tömegrendezvények is bizonyítják!), s mi több, rendelkezik a túléléshez szükséges gazdasági és katonai pillérekkel is. Mindent összevetve tehát azt mondhatjuk, hogy korántsem adottak a feltételek egy újabb forradalomhoz.
Iráni hatalmi (h)arcok…
A jelenlegi helyzet inkább a forradalom győzelme utáni harcokat idézi, mintsem magát a forradalmat, amennyiben általánossá lett a rendszer „kritikusaival” szembeni erőszakos fellépés, éjjelenkénti begyűjtés és a szabadságjogok erőteljes megkurtítása. Sőt a júniusi megmozdulásokban részt vevők szombaton megkezdődött koncepciós pere is az 1979-et követő éveket tükrözi. Ez idő tájt folyt az összecsapás, hogy tulajdonképpen milyen tartalmat is kapjon a formálódó iszlám köztársaság.
A jelenlegi vita lényegében hasonló megfontolások mentén körvonalazódik, s éppen ezért azt sokan a 30 éve lezajlott, ám be nem fejeződött „forradalom” folytatásának tekintik. S valóban a vezetésen belül komoly törésvonalak vannak a „hogyan tovább” kérdését illetően. A forradalmi elit előtt számos megoldandó feladat tornyosul, lásd a gazdasági egyenlőtlenség megoldatlanságát, vagy a társadalom növekvő szekularizálódását, illetve az ország nemzetközi elszigeteltségét, amely kérdésekre az iráni ideológiai frakciók eltérő válaszokat fogalmaznak meg.
A frakcióharcok az eltérő világképeknek köszönhetően mindig is jellemzői voltak az iráni politikának, s nincsen ez most sem másként. A konzervatív vezetés, úgy tűnik, két táborra szakadt a követendő irányvonalat tekintve. Egyfelől vannak a keményvonalasok, akik a forradalom megőrzését az erkölcsi szigorban és a nyugati kapcsolatok elutasításában látják, másfelől pedig vannak a pragmatikusok, akik a rendszer liberalizációját és a külkapcsolatok felülvizsgálatát tartják életbevágóan fontosnak. A két tábor két kulcsfontosságú figura körül látszik gyülekezni: egyrészt Ali Khamenei legfőbb vezető, másrészt pedig Háshemi Rafszandzsáni exelnök körül.
—-Ahmadinezsád generációváltása—-
A politikai csatározás azonban többről szól, mint egyszerűen a helyes irányvonal megválasztásáról, az iráni vezetésen belül sokkalta mélyebb ellentétek húzódnak, s valóságos hatalmi harc vette kezdetét az elmúlt években. Mahmud Ahmadinezsád megválasztása 2005-ben egyfajta generációváltást hozott, amennyiben fiatal és laikus származású politikusok emelkedtek a hatalom legfelsőbb köreibe. Rafszandzsáni ezzel szemben a forradalmat követően uralomra került klerikálisok meghatározó figurája, aki már régóta számos politikai intézményben és gazdasági vállalkozásban érdekelt. A „neokonzervatív” tábor most ezt a konzervatív elitet támadja, s igyekszik korrupcióval és a forradalom elárulásával vádolva kiszorítani a döntéshozatalból.
S noha a választás leginkább valóban a konzervatív táboron belüli politikai „adok-kapokról” szól, nem feledkezhetünk meg a reformpárti erőkről sem, amelyek a korábbi évek marginalizálódását követően most ismét fontos szereplővé léptek elő. A politikai játszma jelen pillanatban ugyanis arról szól, hogy a Háshemi Rafszandzsáni személyében megtestesülő gazdasági elit szövetséget kötött a Mir Hosszein Muszavi képviselte bürokratikus elittel, amelyet a Mohamad Khatemi-féle kulturális-értelmiségi elit is támogat, és „meccselnek” a Forradalmi Gárdával egyre szorosabb kapcsolatokat fűző, a tradicionális elitet maga mögött tudó, a családi utódlást tervezgető s a neokonzervatív táborral szemezgető legfőbb vezetővel, Ali Khamenei ajatollahhal.
Iszlám demokrácia vagy katonai diktatúra?
Háshemi Rafszandzsáni nem túlzott, amikor majd két hete pénteki beszédében válságosnak nevezte az iszlám köztársaság helyzetét a júniusi események láttán, ugyanis úgy tűnik, hogy a forradalmi rendszer három évtizedes sikerességének kettős záloga került veszélybe: egyfelől megkérdőjeleződött a népi részvétel formája, másfelől megbomlott a vezetés egységessége.
A kettő kombinációja pedig könnyen a rendszer végét eredményezheti, s adott esetben jelentős változást is hozhat.
A „Merre tovább?” kérdésének megválaszolását illetően nehéz dolgunk van, de két momentumot mindenképpen figyelembe kell vennünk: egyfelől a Forradalmi Gárda Csapatok egyre növekvő politikai szerepvállalását, másfelől pedig az egyházi vezetők fokozódó érdeklődését és mozgolódását a vallási szemináriumokban. Előbbi könnyen katonai diktatúrát eredményezhet, míg utóbbi akár egyfajta iszlám demokrácia megvalósulásához is vezethet.
A júniusi elnökválasztást követően kibontakozó tiltakozásokat a legfelsőbb vezetésnek a Forradalmi Gárda Csapatokra támaszkodva sikerült felszámolnia, ezáltal azonban a speciális rendfenntartó erők tovább növelhették az amúgy sem gyenge befolyásukat az iszlám köztársaság hatalmi rendszerében. A „csapat” története lényegében a folyamatos hatalomnövekedésről szól: a szervezetet egykoron a forradalom vívmányainak védelmezésére hozták létre, az iraki-iráni háború éveiben a vezetés magánhadseregévé avanzsált, majd az ország rekonstrukciója gazdasági befolyást adott a kezébe, végezetül pedig a reformfolyamat kibontakozása egyfajta politikai aktivizálódást is hozott.
Szimbiózis a hatalomban
Most sokan úgy vélik, hogy a politikai hátország problémájával küzdő legfőbb vezető a gárda fegyvereseiben találta meg a megbízható és hatékony támogatást. (Összességében egyfajta szimbiózis figyelhető meg, amennyiben a Forradalmi Gárda Khamenei ajatollah támogatásáért cserébe a rendszer meghatározó – gazdasági és politikai – szereplője lehet.) A kérdés csak az, hogy vajon kikerülhetnek-e valaha a fegyveres erők a civil, jelen esetben klerikális irányítás alól, s hogy a Forradalmi Gárda már nemcsak védelmezni fog, hanem kormányozni is.
Az utcai csatározások és frakcióharcok után a politikai vita megjelent a vallási szemináriumokban is, ahol a vallási vezetők körében egyre többen figyelik növekvő aggodalmakkal a fejleményeket. A klérus egyrészt saját hatalmát félti a Forradalmi Gárda növekvő szerepvállalása láttán, másrészt a júniusi elnökválasztást követően kibontakozó tiltakozásokat, még inkább az arra adott erőszakos válaszokat tekintve attól tart, hogy az iszlám köztársasági berendezkedés visszafordíthatatlanul diszkreditálódik.
Szó mi szó, a rendszer legitimációja jelentősen sérült azt követően, hogy a legfőbb vezető nyíltan állást foglalt Ahmadinezsád győzelme mellett. Ez eddig ugyanis Ali Khamenei ajatollah tartózkodott attól, hogy a mindennapos ügyekben véleményt nyilvánítson. Aktivizmusa azonban könnyen visszájára fordulhat, miként úgy hírlik, hogy Rafszandzsáni azon ügyködik Kum városában, hogy a nagy ajatollahok támogatásával „megpuccsolja” a vezetőt. Kérdéses azonban, hogy az eddig csöndben szemlélődő ajatollahok vajon miként voksolnak majd: a rövidtávú túlélést választva felsorakoznak-e Khamenei ajatollah mögött, vagy pedig a rendszer legitimitásának hosszú távú megőrzésére voksolnak? Az mindenesetre beszédes, hogy a 12 nagy ajatollah közül ez eddig csak ketten tették le a voksukat Ahmadinezsád győzelme mellett, sőt mi több, a kritikus ajatollahok egy csoportja az iraki Nedzsefbe készül, ahol kollégáikkal (hárman a nagy ajatollahok közül Irakban élnek!) egyeztetve könnyen meglehet, hogy új forgatókönyv és szereposztás születik majd, s ki tudja, talán az iraki demokrácia mintájára Iránban is visszatérnek a kvietista (szekuláris) szemléletmódhoz.
Az iráni helyzet kétségkívül igencsak izgalmas, s aligha jelezhetjük előre, hogy pontosan mi is fog történni. Egy azonban biztos, az iszlám köztársaság már sohasem lesz olyan, mint régen. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az országot egy olyan piciny kartell irányítja, amely nem csupán az iráni társadalomnak, hanem a politikai elitnek is csak egy keskeny szeletét képviseli. S noha a keményvonalas klerikálisok és a forradalmi gárdisták szövetsége ütőképes párosnak látszik, hosszú távon azonban a növekvő politikai izoláció és a gazdasági hanyatlás megpecsételheti a sorsukat. Az erőszak fokozása pedig szintén komoly akadályokba ütközhet, miként az nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is igen költséges: megterheli a költségvetést, s csak tovább növeli a vezetéssel szemben már amúgy is széles körű ellenszenvet.
