Ez a könyv tizenkét 20. századi elnöki pár nyilvános és magánéletének összefonódását vizsgálja. Hogyan készült egy ilyen átfogó mű megírására?
A munkát óriási kutatás előzte meg, közel négyszáz interjút készítettem, köztük az összes, még élő elnöki párral. Rendkívül respektálom ezeket az embereket, főleg a nőket azért, mert rengeteget adnak az elnökségnek és általa a népnek is. Hozzá kell tenni, hogy habár az elnöki párokkal személyesen is beszélgettem, a legérdekesebb dolgokat nem tőlük tudtam meg. Nekik megvan az elképzelésük arról, hogy milyennek szeretnék magukat mutatni az utókor számára, ezekből az információkból nem lehet sok újat kiásni.
Természetesen már eddig is rengeteg könyv jelent meg az amerikai elnökökről George Washingtontól Barack Obamáig, és legalább ugyanennyi könyvet írtak a first ladykről is. A first lady „intézménye” az amerikai alkotmányban rögzített, sehol máshol nincs ilyen. Az elnöki partnernek szerepe van az amerikai történelemben, és ennek megfelelően az emberek sokat várnak tőle.
Hogyan befolyásolta a könyv elkészültét az a tény, hogy az ön férje a Clinton-kabinet tagja volt?
Próbáltam objektív lenni, bár a férjemben volt egy kis félelem, hogy milyen lesz egy ilyen témájú könyv fogadtatása. Igaza volt, mert Bill Clinton nem rajongott érte, Hillarynek nem volt semmi problémája vele, a többiektől, Bushtól, Reagantől és Cartertől pedig csak azt hallottam, hogy ez egy őszinte és komoly munka.
Milyen az ideális first lady?
Rendkívül nagy előnyük van az olyan elnököknek, akiknek van egy erős, intelligens, bátor partnerük, aki ráadásul mer neki igazat mondani. Mert általában senki sem szereti a „főnöknek” megmondani az igazat. Ezért van szükség egy partnerre, aki figyelmeztet, ha elveszítjük a szerénységet és az emberséget. Tapasztalatom szerint azok az elnökök voltak a legsikeresebbek, akik mellett ilyen nő állt, ők történelmileg is nagyobb dolgokat tudtak véghezvinni. A negatív példa Nixon, akinek a felesége feladta, hogy a férjének bármiben is segítsen.
Kati Marton (forrás: Corvina kiadó)
A Watergate-periódus idején valószínűleg ők voltak az egyetlen olyan amerikai házaspár, akik nem beszéltek egymás közt a botrányról, mert akkor már nem volt köztük nyílt párbeszéd. A felesége, habár mint utóbb kiderült, már a kezdetektől balsejtelemmel szemlélte, hogy magnószalagon rögzítik az Ovális irodában lezajló beszélgetéseket, nem szólt a férjének. Azt is csak később, már a történészeknek árulta el, nem értette, hogy a férje miért nem tépi szét egyszerűen a bizonyítékul szolgáló hangszalagokat.
Látnunk kell azonban, hogy még az ellentmondásos elnökfeleségek, mint például Nancy Reagen is óriásit tettek az ország javára. Mint később kiderült, ő volt az elnök „személyzeti tanácsadója”, aki segített azoknak az embereknek a kiválasztásában, akik tudták, hogy hogyan kell Reagenből a legtöbbet kihozni. Ilyen szempontból a háttérben Nancy valójában sokkal jelentősebb személyiség volt a Fehér Házban, mint későbbi utódja, Hillary Clinton, akitől mindenki elvárta, hogy ő legyen a „társelnök”.
Mennyire tartják természetesnek az Egyesült Államokban a „társelnök” létezését?
A könyvnek azért is adtam a „Titkos hatalom” címet, mert a választópolgárok nem szavaznak a first ladyre és mivel demokrácia vagyunk, nem szeretik világosan látni, hogy milyen nagy hatalma is van az elnök feleségének. Az igazság az, hogy a Fehér Ház egy izolált hely, a biztonsági intézkedések fokozása miatt négyévente egyre inkább az, plusz ott van a média. Az elnöknek és feleségének szinte nincs is privát életük. Ebben a szituációban nagyon fontos, hogy milyen a viszony a pár között. Jackie Kennedy, akit szerencsém volt megismerni, úgy fogalmazott, hogy „a Fehér Házban valójában csak ketten vagyunk, csak egymásban bízhatunk, a többiek mind figyelnek, még a legbizalmasabb asszisztensek is arra gondolnak, hogy egyszer majd lehet, hogy könyvet írnak erről.”
Az elnökfeleségek közül ki az, akit a legszimpatikusabbnak, a legnagyobb kaliberű személyiségnek talált?
Elenor Roosevelt, aki a legközelebb áll a szívemhez, óriási szerepet játszott férje 12 éven át tartó elnöksége alatt, amelyben benne volt a második világháború és a gazdasági depresszió is. Elenor volt a Roosevelt-korszak morális lelkiismerete. Ő adta a férjének az inspirációt, hogy kezdje el a feketék számára az emberi jogok kiterjesztését, mely folyamat révén mostanra fekete elnököt választhatott az Egyesült Államok. Ez olyan eredmény, amelyről Elenor Roosevelt csak álmodozott.
Könyvéből kiderül, hogy Laura Bush ezzel ellentétben nem volt aktív, kivonta magát a politikai játszmákból és végig a háttérbe húzódott. Milyen first ladyként vonul be a történelembe?
Nem fog szerepet játszani a jövőben és nem hagyott nyomot a történelemben. Történelmi idők alatt volt a Fehér Házban, de nem lesz ott a „pantheonban” a nagy elődök között.
Mit mondhatunk Michelle Obamáról? First ladyként Hillary Clinton határozott hatalmi elképzelései vagy Laura Bush visszafogottsága lesz jellemző rá?
Ez a pár nagyon eredményesen fog együtt dolgozni, annak ellenére, hogy Michelle Obama Hillary Clintonnal ellentétben nem akarja az elnökség „felét”. Valószínűleg tradicionális szerepet fog betölteni, elsősorban feleségként és családanyaként. Pedig Michelle Obama szenzációs karriert futott be, chichagoi fekete szülők gyermekeként eljutott a Harvard és a Princeton egyetemekre, majd ügyvéd lett.
Obamáék egy nagyon modern házaspár, Obamából sugárzik a szeretet és a tisztelet a felesége iránt, Michelle pedig rajongással tekint rá. Az amerikaiak is így szeretik látni magukat. Két külön karrier, két külön személyiség, akik egymás szövetségesei az életben.
Elképzelhetőnek tartja, hogy nőtlen politikusból elnök legyen az Egyesült Államokban?
Az emberek elvárják, hogy ez a pozíció két emberből álljon, ez történelmileg mindig is így volt. Az amerikaiak nagyon konzervatívak, számukra az elnöki házasság a történelem szerves része. Már az általános iskolában is tanítják Jackie Kennedyt és Elenor Rooseveltet, mint történelmi személyiségeket. Ez máshol nincs így, a franciák nem beszélnek Mrs. De Gaulle-ról vagy egyáltalán nem érdekli őket Bernadette Chirac, csakúgy mint az oroszoknál, ahol Brezsnyev vagy Putyin felesége szinte teljesen láthatatlan maradt.
Kati Marton
Kati Marton magyar származású amerikai író és újságíró. Rádió- és tévériporterként, valamint olyan neves folyóiratok és újságok munkatársaként, mint a The New Yorker, az Atlantic Monthly, a The Times of London, a The Washington Post, a The Wall Street Journal vagy a Newsweek számos szakmai elismerést és díjat kapott. A „Titkos hatalom” című könyve felkerült a The New York Times bestsellerlistájára. Első könyve egy Wallenberg-életrajz volt, de „Egy amerikai asszony” című regényével szépíróként is bemutatkozott már.
Jelentős emberi jogi tevékenységet fejt ki egy nők és leányok jogait védő nemzetközi szervezet élén, s 2001 óta a háborús zónákban élő gyermekeket gondozó ENSZ-szervezetnek is munkatársa. 2008-ban Pro Cultura Hungarica díjat kapott, 2009-ben pedig a kulturális miniszter a Magyar Kultúra Követének nevezte ki abból az alkalomból, hogy ő lett az „Extremely Hungary – Csordultig magyar” címet viselő, New York-i és washingtoni magyar kulturális évad védnöke. Kati Marton két gyermek, egy fiú és egy leány édesanyja, New Yorkban él, férje Richard Holbrooke, az ismert amerikai diplomata.
