Történelmi távlatokban egyértelműnek látszik, hogy a XIX. század Európa, a XX. század pedig Amerika politikai, katonai és gazdasági megerősödését hozta el. Ettől még nem biztos, hogy a XXI. század is egy új szuperhatalom felemelkedésének a jegyében telik el, de kétségtelen, hogy vannak arra utaló jelek, amelyek Ázsia fölénybe kerülését vetítik előre. A legvalószínűbb forgatókönyv mégis inkább az, hogy századunkban a világ hárompólusúvá válik, amelyben mind nagyobb szerep jut Ázsia nagyhatalmainak. Az új világrend kialakulását a globális gazdasági válság is felgyorsíthatja, de egyvalamit biztosan átír: a világban keletkező tőke menetirányát. Ami eddig nyugatról keletre mozgott, az a jövőben keletről nyugatra áramlik majd.
Az új világrend kezdete
Legalább 71 millió amerikai nézte egyenes adásban Barack Obama elnökké választását november 4-én este, és hallgatta élőben az első afroamerikai elnök győzelmi beszédét. „Amerika képes a változásra. Igenis, képesek vagyunk” – szónokolta Obama egy olyan pillanatban, amelyet nemcsak ő maga nevezett történelminek. A világ valamennyi fontos sajtóorgánuma ilyenként aposztrofálta az eseményt, és november 5-én küldött levelében XVI. Benedek pápa is a „történelmi győzelemhez” gratulált. Nem kétséges, hogy 2008 ősze vastag betűkkel szerepel majd a históriákban.
Ezt az amerikai politikai fordulatot kisebbíteni már semmi nem tudja. Emlékezetesebbé viszont még teheti az a körülmény, hogy sokan a gazdasági válság kapcsán is történelmi pillanatokat emlegetnek. A 2007 nyarán útnak indult, 2008 tavaszán (a Bear Stearns befektetési bank bedőlésével) felgyorsult, majd szeptembertől (az elsősorban a Lehman Brothers nevével fémjelzett pénzintézeti csődsorozatot követően) futótűzként terjedő pénzügyi válság megítélése persze korántsem annyira egyértelmű és letisztult, mint Obama történelmi sikeréé.
Vannak közgazdászok – köztük nem kevés Nobel-díjas –, akik az 1929–33-as nagy gazdasági válsággal vonnak párhuzamot, és azt vallják, hogy a mostani krízis következményei továbbra is beláthatatlanok. Megint mások – szintén Nobel-díjasok is – a gazdasági ciklusok normális velejárójaként fogják fel azt, ami történik, és úgy vélik, történelmi távlatokban eltörpül majd a krízis jelentősége.
Nem meglepő, hogy a válságkezelési ötletek is széles skálán mozognak. Vannak, akik a második világháborút követő (majd 1971-ben megszüntetett) valutarendszer felállításához hasonlóan új Bretton Woods-ért kiáltanak. Közéjük tartozik például Joseph E. Stiglitz, aki lapunknak adott közelmúltbeli interjújában szemellenzősnek nevezte azokat, akik továbbra is lekezelően szólnak a szigorúbb központi szabályozók bevezetésének a szükségességéről.
Természetesen olyan Nobel-díjas közgazdász is akad bőven, aki változatlanul a piac öngyógyító képességében hisz, s ezért ódzkodna bármilyen állami túlszabályozástól. „A szabadság még akkor is érdem, ha sokan munkanélkülivé válnak, és a növekedés két-három-négy évre leáll” – fogalmazta meg még a világ autógyárainak tömeges kifulladása előtt lapunknak Edmund S. Phelps
Innováció és kockázat
A túlzott szabályozás legnagyobb hátulütőjeként a pénzügyi innovációk és a kockázatvállalás kiirtásának a veszélyét szokás felemlegetni. „Nem köthetsz fedezeti ügyletet az egész világegyetemre” („You can’t hedge the Universe”) – mondta egyszer Gerald Corrigan, a New York-i Federal Reserve korábbi kormányzója arra utalva, hogy innováció és kockázatvállalás nélkül nincsenek jól működő pénzpiacok, és ilyen környezetben a reálgazdaság szereplőinek az alkalmazkodóképessége is romlik.
Ebből a megközelítésből óriási hiba lenne a „tömegek dühét” a pénzpiacokon és a pénzügyi intézményeken kitölteni – véli David M. Smick, a The International Economy alapító szerkesztője a The world is curved (A világ elgörbült) című könyvében. Smick mégis attól tart, hogy a pénzügyi rendszer a válságból kilábalva kettéágazik majd. Egyfelől a fejlett és viszonylag szerény gazdasági növekedésű mai ipari hatalmak – így az Egyesült Államok, Japán és az eurózóna – pénzügyi piaca keményen szabályozottá válik, következésképpen a pénzügyi innováció és kockázatvállalás is szerény lesz. Másfelől a gyors növekedésű felzárkózó országokban – elsősorban Kínában és Indiában – képződő hatalmas megtakarítások szinte „szabadonfutó” üzemmódban terítődnek majd szét az állami vagy magán befektetési alapok révén. Smick szerint ennek a folyamatnak a veszélyeit nem kell túldimenzionálni. A világ tőkepiacain igenis teret kell engedni a keleti tőkének akkor is, ha az rizikósabbnak tűnik, mert mondjuk egy kínai állami befektetési alapból jön. „Természetes dolog, hogy az állami pénzek a magánszektorba áramlanak, mert ott hatékonyabban használják fel azokat” – összegzi álláspontját Smick, a tőke „gravitációjaként” aposztrofálva a jelenséget.
Mindez csak felgyorsíthatja azt a sokrétű globális átrendeződést, amely a gazdasági válságtól függetlenül, mi több, azt megelőzően, már a XX. század végén elkezdődött. „A XXI. század első évtizedeit a jövő történészei az emberiség precedens nélküli szakaszának fogják tekinteni” – valószínűsíti Simai Mihály, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének professzora nemrég megjelent, A világgazdaság a XXI. század forgatagában című könyvében. Mindezt a globális fejlődés számos fontos területén végbemenő változások egybeesésével magyarázza, amikor is a világpolitikában, a nemzetközi hatalmi viszonyok rendszerében, a népesedési folyamatokban, a tudományos fejlődésben és a társadalmi viszonyok rendszerében is radikális transzformációk következnek be.
(A Figyelő év végi, csütörtökön az újságárusokhoz kerülő dupla számában arról is olvashat, hogy miként éled újjá Európában a protekcionizmus; mi lesz Afrika szerepe az új világrendben; egymásnak feszül-e, vagy együttműködik az Egyesült Államok és Kína; és milyen víziók vannak a XXI. Század cégeiről.)
