„Túl puhán bánik a fejlett Nyugat Oroszországgal” – csóválta a fejét nemrégiben egy elismert német külpolitikai szakértő, aki szerint Moszkva nem pusztán partnere, de ellenfele is az Európai Uniónak, így mindenképp keményebb fellépést érdemelne. Pár nappal később Toomas Hendrik Ilves észt elnök az EU-t és az oroszokat is kiosztotta egy interjúban: „Az Európai Unió Moszkva bűntársa (…) Moszkva úgy tekint az egykori Szovjetunió tagországaira, mint a hatalmi övezetére. Ezt valóban tűrnünk kell? (…) Oroszország még a hatpontos kivonulási tervet sem teljesítette időben. A kivonulás is vontatott volt, de Európa, mint mindig, elfordítja a fejét.”
Donald Tusk lengyel miniszterelnök sem kertelt, amikor Moszkva kalinyingrádi rakétatelepítő terveire reagálva olyan mechanizmusok létrehozásáról beszélt, amelyekkel meg lehet akadályozni a „nemzetközi közösség bizonyos szereplőinek téves, egoista néha egyszerűen csak veszélyes döntéseit.”
Ezzel szemben Nicolas Sarkozy francia elnök egyenesen „szomszédunknak” nevezte Oroszországot az Európai Parlament strasbourgi ülésén, kifejezve igényét egy, az unió és Oroszország közötti közös gazdasági térség kialakítására – jóllehet a bizalmon és szorosabb integráción alapuló elképzelés már nem új.
Összeborulás, zökkenőkkel
A két régió közti feszültség azonban már csak azért is izgalmas, mert gazdasági, kulturális összefonódásuk hihetetlenül erős. „A sokat hangoztatott, mértékét tekintve óriási energiafüggőségen túl (Moszkva az EU elsőszámú szénhidrogén-szállítója), két olyan meghatározó európai hatalomról beszélünk, amelyek egymás fontos piacai: az Európai Uniónak Oroszország a harmadik legfontosabb exportpiaca.
Az orosz külkereskedelem fele az unióban realizálódik, tőkeimportjának döntő hányada is innen jön” – mondta lapunknak Ludvig Zsuzsa, a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének főmunkatársa, a posztszovjet térség szakértője.
„A turisztikai és kulturális összefonódás is jelentős: az oroszok gyakran jönnek ide nyaralni, bankbefektetéseik vannak az EU-ban, ide küldik tanulni gyerekeiket. Oroszország bizonyos tekintetben a legteljesebb mértékig európai ország” – tett hozzá Deák András György Oroszország-szakértő, a Magyar Külügyi Intézet munkatársa.
Kölcsönös függés
Ludvig Zsuzsa szerint az erős kölcsönös függőség az EU és Oroszország között 1997-ben életbe lépett partnerségi és együttműködési szerződés korszerűsítésének irányába hat – jóllehet már az új megállapodásról szóló tárgyalások megkezdése is mintegy kétéves csúszást szenvedett, hála a lengyel és litván blokkolásnak.
Sarkozy és Putyin – egy szép barátság kezdete? (Fotó: MTI)
A cél most egy olyan stratégiai megállapodás, amely a politika viszonylatában „eredményorientáltabb együttműködést”, a gazdaság számára „mély integrációt”, az energetikában „a játéktér kiegyenlítését”, a szabadságjogok, biztonság és igazságügy kapcsán „szorosabb alapokat”, az oktatás és tudomány világában pedig „kölcsönös nyitást” kíván elérni.
„Furcsa módon a partnerség inkább az EU érdeke, az esetleges kisiklás ugyanis Brüsszelt tüntetné fel rossz színben. Ennek elkerüléséhez egységes fellépés kellene, de a különböző uniós álláspontok tehetetlenséget hoznak, a malomkerekek csigalassan őrölnek” – hangsúlyozta Deák András György.
Radikálisok és amikálisok
A megállapodással kapcsolatos tárgyalások fölújítására vonatkozó brüsszeli javaslatot Valdas Adamkus litván és Lech Kaczyinski lengyel elnök közös nyilatkozatban túl korainak nevezte. A két államfő aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy az orosz-grúz háború kapcsán az orosz fél részéről „nincs meg a jó szándék.”
A súlyos történelmi sérelmeket hordozó balti államok, Csehország, valamint Lengyelország persze az unió legkeményebb Oroszország-politikáját gyakorolják; mondhatni, ők a radikális álláspont képviselői – véli a Magyar Külügyi Intézet szakértője. Deák András György szerint „még elképzelni is félelmetes, mi történt volna, ha az orosz-grúz háború cseh elnökség alatt játszódik le”.
Más kérdés, hogy az unió „első, markánsan kelet-közép-európai vezetése” így is tartogathat meglepetéseket. A csehek eddig sem mulasztottak el egyetlen olyan pillanatot sem, amelyben lehetőségük volt bevinni egyet Moszkvának. Legutóbb Karel Schwarzenberg cseh külügyminiszter reagált igen vehemensen a kalinyingrádi rakétatelepítés ötletére: „Jobb lenne, ha Oroszország fenyegetőzések helyett érveket használna a Prágával folytatott párbeszédben. (…) Ha Oroszország véghezviszi a telepítést, az garantáltan rontani fog bármilyen, a régióval folytatott jövőbeni párbeszédén.”
Egy Európa, több tábor
Miközben olyan „törzsgárdatagok” esetében, mint Spanyolország vagy Portugália, Moszkva mondhatni nem számít, külpolitikájukban nem játszik lényeges elemet, Görögország és Ciprus olyan intenzív kooperációt folytat az oroszokkal, hogy a két országot néha egyenesen árulással vádolják.
A pragmatikusak – egyebek mellett a németek, az olaszok vagy a finnek alkotta – tábora sem homogén, a britek hozzáállása például az utóbbi években szélsőségesen szkeptikus. Pár hete David Miliband brit külügyminiszter úgy összeszólalkozott orosz kollégájával, hogy az angol diplomata déloszét hadjáratra vonatkozó kritikájára Szergej Lavrov hangos káromkodásban tört ki.
Érthetően másutt sem fogadták örömmel az orosz elnök bejelentését a kalinyingrádi rakétatelepítésre vonatkozóan: a német külügyminiszter a „rossz reakció”, belügyekkel foglalkozó kollégája és honfitársa pedig a „rossz jelzés, rossz időpontban” kifejezéssel élt. „Szó mi szó: a telepítés ötlete nem új keletű, épp ezért a nemzetközi politikát sem érinthette váratlanul. Legfeljebb az első, magas szintű bejelentés, annak időzítése volt kissé provokatív” – véli Deák András György.
Lesz-e szorosabb barátság?
Hogy az Egyesült Államok esetleges meggyengülésével elképzelhető-e szorosabb barátság Brüsszel és Moszkva között, Deák András György szerint azon is múlhat, milyen mélységben érinti a mostani pénzügyi válság a nyugati pénzügyi világba számos szállal „bekötött” Oroszországot. Ludvig Zsuzsa ugyanakkor arra is figyelmeztet: Oroszország már régóta szeretne önálló pólus lenni, saját „közel-külföldje” egyes országaival megtámogatva, és egy esetleges közelebbi kínai partnerséget is számításba véve.
A jövőt tovább színezi majd az orosz elnök által már korábban felvetett új biztonsági architektúra, az „Európai Biztonsági Szerződés”, amely „Vancouvertől Vlagyivosztokig” garantálhatná az országok biztonságát, és egyben új keretet jelentene a kormányközi kapcsolatoknak. Erre már csak azért is igény és szükség mutatkozhat, mert az olyan jelentős biztonságpolitikai kérdések, mint Koszovó, Dél-Oszétia és a Közel-Kelet, semmiképp sem oldhatók meg Oroszország nélkül – közölte Deák András György.
Putyin ismét visszajönne
De hogy ezt például kivel kell majd az Európai Uniónak letárgyalnia, akár nyitott kérdéssé is válhat. Dmitrij Medvegyev felvetése, hogy az elnöki ciklust 4-ről 6 évre lehetne meghosszabbítani, orosz lapértesülések szerint arra is szolgálhat, hogy a jelenlegi vezető lemondásával ismét Vlagyimir Putyin legyen újabb 12 évig Oroszország első embere.
Míg Ludvig Zsuzsa óvatosan fogalmaz, amikor azt mondja, „bármi is adódik a jövőben, Putyin biztosan nem fog eltűnni”, Deák András egyenesen úgy véli: „Benne van a pakliban Putyin újabb elnöksége.” Ami egyben újabb bizonytalansági tényezővel bonyolítja az amúgy sem egyszerű helyzetet.
