Egy kövér patkány hever a Frederick Douglass Boulevard és a 125-ös utca sarkán. A hűvös hajnali szél pár óráig konzerválja még az éjszakai mohósága miatt tetemmé metamorfizált állat testét. Szombaton ugyanis csak 10 óra körül jönnek errefelé az utcaseprők, most pedig még alig múlt hat óra. Vajon hányan keltek fel ilyen korán egy politikus miatt? Szombat van, a munkamániás metropolisban ez szent napnak számit, ilyenkor pihen és családjával van minden normális ember – pörög a fejemben a jó magyar szkepticizmus, ahogy bandukolok a sötétben felfelé a 133-as és a 134-es utca közé eső gyülekezési ponthoz. A hivatalos indulási időpont előtt 10 perccel már 15-20 önkéntes ad választ kételyemre.
Mig várjuk a többieket, a főszervező Harlem Obamáért (Harlem4Obama) nevű szervezet vezetője mesél a tavaly szeptemberben nyitott irodában. “Hetente több százan fordulnak meg itt, minden nap van telefonos szavazóösztönzőnk, választási felvilágosítás előszavazóknak, és az elnökjelölti viták napjain esti jazzkoncertjeinkre is sokan eljöttek” – mondja az 54 éves Chet Whye, aki zenei producerként finanszírozza civiljogi-aktivista passzióját. A mostani pennsylvaniai akció egy országos önkéntes-csereprogram része.
Virginia, Florida mellett a szomszédos Pennsylvania államba is utaznak önkéntesek: minél többen serkentsék az amerikai választópolgárokat arra, hogy Barack Obamára szavazzanak. Chet megemlíti még, hogy az afroamerikai demokrata elnökjelölt a másfél éves kampányidőszak alatt mindössze egy alkalommal látogatott el a város történelmi feketenegyedébe, Harlembe, ami a producer szerint azt mutatja, hogy “Obama nem akar a feketék elnöke lenni, hanem egy egyesült és egységes Amerika vezetője kíván lenni”.
Obama? Hát az meg kicsoda?
A busz – különben jól öltözött, erős középpolgári küllemű társaság benyomását keltő – fekete és latino (dél-amerikai eredetű) utasai közötti hat fehérbőrű önkéntes alighanem teljesen egyetért ezzel az állítással. Közöttük van Marie Howard, egy nyugdíjas manhattani fogász, akivel együtt figyeljük a busz hátsó ülésén, ahogy a rajtnál Levina, egy színes bőrű tanár áldást kér a magasságostól, hogy utunk legyen “biztonságos, sikeres és szeretetteli”. (Természetesen Obama végső győzelméért is lobbizik a hölgy).
“Egyszerűen nem érzem magam jól a fehér bőrömben azok után amit Bushék végigbűnöztek az elmúlt években. Ezért vagyok itt a harlemi önkéntesek között.” – fogalmaz Marie, aki az elegáns Upper West Side-on lakik, 30-40 utcányira Harlem általános szerénységű környékétől. Mint mondja, lányával, egy jól menő cég középvezetőjével még soha nem küldtek politikusnak kampányt támogató pénzt. (Amerikában elterjedt szokás, hogy a szavazók anyagi hozzájárulással segítik jelöltjük kampányát – a szerk.) “Most több száz dollárt küldtünk az Obama-csapatnak. Első sorban nem azért, mert ez csak egy emberjogi gesztus a részünkről, hanem igenis mi hiszünk abban, amit mond. A republikánusok rabló-önző-destruktív regnálásából elegünk van!” – mondja indulatosan az asszony, aki elsősorban a demokraták által beígért, mindenkire kiterjedő egészségügyi reform miatt szimpatizál a 47 éves félvér Obamával.
A Harlemben szívesen látták Obama önkénteseit (fotó: Vágó Róbert) Tekintse meg képgalériánkat!
“Obama? Hát az meg kicsoda!? Ez volt az első reakcióm amikor hallottam, hogy ő lesz Hillary Clinton vetélytársa a demokrata párt jelölési versenyében” – mondja Levine, a Los Angeles-ben született, Ohaióban nevelkedett, angol és történelem szakos harlemi tanár, aki feketeként sem rest kijelenteni, hogy Clinton-támogatóként indult neki a 2008-as választásoknak. “Ez talán csak Magyarországról nézve tűnik furcsának, de mi itt a programot nézzük, a szöveget, a hozzáállást elsőként. Nem a bőrszint” – fogalmaz élesen. “Aztán ahogy megismertem Obamát a beszédei és a munkássága révén, úgy éreztem, ő az emberem. Ő egy morális ember, hiteles múlttal, korrekt politikai teljesítménnyel és ragyogó civil szolgálattal a háta mögött” – szól a fanfár a demokrata politikusnak. Levine azért még tesz egy megjegyzést: “Fekete republikánus? Ez egy oximoron. Az a színesbőrű amerikai, aki republikánusokra szavaz, megtagadja saját múltját. Azt, hogy ma eljutott odáig, hogy egy afroamerikai lehet az ország vezetője egy olyan államban, ahol 50-60 éve feketék nem is szavazhattak.”
A sajátságos történelemóra végéhez közeledik – két és fél óra után megérkezünk az elnökválasztások egyik állandó ingaállamának számító Pennsylvaniába. Virginia, Ohio és Florida mellett a leginkább kérdésesnek tartott 23 elektori szavazatot ígérő, stratégiailag fontos Pennsylvaniában a legfrissebb közvélemény-kutatás szerint Obama előnye jelentős. Ezzel együtt a Philadelphia külkerületének, Delaware-nek Darby nevű kisvárosában olyan kiképzést kapunk a helyi kampányközpontban, mintha komoly háborúba készülnénk. A 13 milliós állam 11 ezres települését 60 százalékban feketék lakják. “Munkásréteg, többnyire Obama-pártiak, de nagyon sok a bizonytalan” – mondja a “kiképzőtisztünk”, egy fiatal rasztahajú fekete lány. “Amit várunk tőletek, az az, hogy tegyétek biztossá őket abban, ki is a MI jelöltünk, és ne felejtsenek el szavazni! Mondjátok el nekik, hogy Obama jövő héten jön a környékre, jöjjenek el ők is! Ne aggódjatok, az embereitek többsége demokrata, mi most csak emlékeztetjük őket a nagy napra” – foglalja össze a stratégiát.
Nem csapják az önkéntesekre az ajtót
Kettesével, hármasával indulunk útnak a kezünkbe kapott szóróanyaggal, kérdőívvel, esernyővel, vitaminos csokoládéval és hamuba sült pogácsával. A jószerencse Margarethet és Barbarát, két bronxi nyugdíjast osztott mellém. Miután kiderül, hogy a mi környékünk vagy 15 perc séta a bázistól, Margareth, a 70 körüli asszony úgy dönt, hogy marad a központban, és telefonos ügyeletesként segíti a demokraták ügyét. Így kettesben bandukolunk a lepukkadt kisváros szürkés szombatján. Próbálom megérteni, hogy a nyugalmazott könyvelő, többgyermekes nagymamaként miért tölti szombatját egy otthonától távoli esős, idegen helyen.
Barbara kimérten, nyugodtam mesél az emelkedővel tarkított utunkon. “Szerencsés vagyok, mert tisztes nyugdíjat kapok, van egészségbiztosításom is, de sajnos ez nem mindenkivel van így a családomban. A Bush-kormányzás alatt olyan elképesztően pazarló és buta törvényeket hoztak, amelyekkel – csak az egészségügy területén – milliókat állítottak a falhoz és küldtek padlóra. Ezt nem lehet tovább csinálni! Arról nem is beszélve, hogy az elitista szemléletű, gazdagokat előnyben részesítő intézkedések miatt a gyógyszergyárak, az olajtermelő vállalatok és a fegyvergyárak jószerivel átvették az ország irányítását. (…) Mondjuk én szocialista vagyok, lehet, kicsit radikális voltam?” – kérdi Barbara, miközben megérkezünk a célpontunkhoz. Egy társas-ikerházas lakótelepen vagyunk. Csendes, egymásba futó kis utcák, egyszerű és szerény környezet.
“Hello, az Obama-csapat önkénteseként kérdezném, hogy elmegy-e szavazni november 4-én. És tudja már, hogy kire adja a voksát?” – ez az alapszöveg. Ami a kérdőívet leginkább érdekli, hogy milyen arányban Obama-szimpatizánsok a lakók. Magyarként szinte sokkol, ahogy Barbara séróból kérdezi az ebédidejében megzavart amerikai állampolgártársát arról, hogy “ miért nem Obama?” vagy, hogy “Kire fog szavazni?” Ami ennél is meglepőbb, az a hétvégéjükön politikai aktivisták által zaklatott emberek reakciója: összesen 64 helyen nyitottak ajtót nekünk és sehol nem csapták ránk azt. Jó, teát senki nem kínált az esőben kampányolóknak, de azért egyértelművé tették, hogy igenis fontos nekik a választás. Ez igaz még akkor is, amikor a környéken ritkaságnak számító egyik fehérbőrű férfi – a 39 éves asztalos, Joseph Janik – kérdésünkre úgy felelt, hogy “Mindkét jelölt hazudik. Arra fogok szavazni, aki jobban teszi ezt, vagy kevesebbet hazudik. A lényeg, hogy el kell menni szavazni”. “Obama a kisemberekért van, olyanokért, mint én vagyok. McCain meg a nagykutyáknak akarja tovább hizlalni a háját. Ebből elég volt már!” – fogalmaz James Harvey, 32 éves férfi, aki két munkája mellett nyögi házának hiteltartozását. Szomszédja, az első választó – szintén fekete – 19 éves Ashley Dunbar azért támogatja Obamát, mert “ő tudja mit jelent a nélkülözés, akárcsak én, aki szegény körülmények között nőttem fel. A másik pali nem tudja mi az a szegénység, soha semmi köze nem volt hozzá”.
“Ha feketére akarnék szavazni, elmennék Afrikába!”
“Tészár? Ismerem, voltam ott vagy 8 hónapig” – kezdi mondandóját Eddie Johnson, amikor már magam is merészkedem az agitpropkérdezősködés e demokratikus változatával, és beszélgetésünkben nem tagadom meg magyar mivoltomat sem. A taszári bázis egykori vendége arra a kérdésemre, hogy “és mi a helyzet a republikánus szomszédokkal?”, leszögezi: “Oh, itt nem olyan mint a Balkánon. Szolgáltam Szarajevóban is a viharos 90-es évek elején, itt nincs fanatikus gyűlölködés, mint volt a szerbek és a bosnyákok között. Ugyanúgy együtt bowlingozom a republikánus haverokkal, mint a családom más tagjaival.”
A félnapos kérdezz-felelek alatt mindössze 3-4 republikánus lakossal találkoztunk. Igaz, ők rövidek és tömörek voltak. Egyikük talán túlságosan is tömör… “Ha feketére akarnék szavazni, elmennék Afrikába!” – mondta egy idősebb asszony a szintén színes bőrű kérdezőtársamnak, Barbarának, aki az eset után meglehetősen zaklatottan értetlenkedett nekem.
Összességében 70 százalékban demokrata, 20 százalékban bizonytalan vagy titkolózó és 10 százalékban republikánus pártszimpátiát mértünk fel a nekünk kiosztott terepen. Hogy ez mire lesz elég? November 4-e után kiderül. Mindenesetre a buszon hazafelé utazó megfáradt önkéntesek többsége is hasonló arányról számolt be. A hétvégi mutatók alapján Obama győzelme különben majdhogynem borítékolható a legutóbb is demokrata (John Kerry, 2004) által nyert pennsylvaniai derbin. Darby városa legalább is ezt igazolta. New Yorkba visszaérkezve a vakítóan erős neonfény a szakadó esőben is világosan rajzolta ki a harlemi állomáshelyünk melletti étterem nevét: “El Presidente”.
