Berlusconi sem állíthatja meg Róma hanyatlását

Éppen harminc éve, hogy Aldo Moro egykori elnököt elrabolták és kivégezték, végül egy autó csomagtartójában találták meg. (A napokban megnyitják az eddig titkosított aktákat is az üggyel kapcsolatban, mint azt a Corriere della sera írja vasárnapi kiadásában).

Az évforduló és a választási kampány egybeesése jó alkalom lehetett volna, hogy a politikusok és a választók számot vessenek mai gazdasági bajaik harminc évvel ezelőttre visszanyúló gyökereivel. A politika ugyanis a hetvenes évek második felére robbanásveszélyessé vált helyzetben gyakorlatilag megvásárolta a társadalmi békét. Bér- és nyugdíjemeléssel, valamint egyéb jóléti intézkedésekkel fékezte meg az általános kiábrándultságból fakadó szélsőséges tendenciákat.

Ennek következménye a gazdaságot ma rettentő teherként fojtogató államadósság, amely ugyan csökkent valamelyest az 1995-ös csúcspont idején mért 124 százalékhoz képest, de még tavaly is a GDP 104 százalékára rúgott, s csupán a kamatok évi 70 milliárd eurójába kerülnek az olasz adófizetőknek.

Az évtizedes tétlenségnek ennél is nagyobb ára lett. Olaszország társadalma sok tekintetben korszerűtlen, s a változást belülről gátolják a megmerevedett struktúrák. A gazdaság alulteljesít, és a magyarral versenyez Európa „beteg emberének” címéért. A politika stagnál, és az elmúlt másfél évtizedben – a „tiszta kezek” akció ügyészeinek a teljes akkori politikai elitet maga alá temető kilencvenes évek eleji korrupció- és maffiaellenes fellépése óta – láthatóan minden komolyabb reformkísérlet kudarcra van ítélve. Mindezt tetézi, hogy az olaszok többsége mintha tagadásban és csodavárásban élne: azzal áltatja magát, hogy a bajok fájdalommentesen is megoldhatók. A betelt hulladéklerakók, és az időre el nem készült szemétégető miatt Nápolyt hónapok óta elöntő gigantikus szeméthegyek szinte tökéletesen szimbolizálják az Olaszország előtt tornyosuló problémákat. Ráadásul legalább ennyire szembeötlő a párhuzam a gazdasági, társadalmi gondok tologatása és a nápolyi szemét Németországba szállítására talált ideiglenes megoldás között. A jóval az eurózóna átlaga alatti, alig 0,8 százalékos gazdasági növekedés mára távoli emlékké halványította a híres „sorpasso” (előzés) évét, 1987-et, amikor az olasz gazdaság lehagyta a thatcheri reformokban kivérzett britet. A relatív lecsúszást – még ha az a prosperáló északon kevésbé érződik is – jól jelzi, hogy az olasz gazdaság nagysága napjainkban alig 80 százaléka a nagy-britanniainak.

Ígéretverseny mindkét oldalon

Megbocsátható lenne, ha ilyen helyzetben a választók hangosan követelnék a változásokat, a politikusok pedig versenyeznének a megoldási javaslatokkal. Csakhogy például a milánóiak többségét láthatóan hidegen hagyja a kampány, a politikusok pedig a szokásos ígérgetési versenybe kezdtek. „Nagyon régen nem láttam ilyen mértékű kiábrándultságot a politikából, mint most” – mondja Leonardo Maisano, az Il Sole 24 Ore című gazdasági napilap újságírója.

„Az apátia nem meglepő a két fő jelölt kampányát tekintve: Silvio Berlusconi szokásosan nevetségessé teszi magát kijelentéseivel, Walter Veltroni pedig úgy viselkedik, mintha nem lenne évtizedek óta a politikában, és semmi köze nem lenne a politikai cirkuszhoz” – teszi hozzá.

Tény, a győzelemre leginkább esélyes jobboldali Szabadság Népe (PdL) pártszövetség elnöke, a 71 éves Berlusconi azt mondja ugyan, hogy „a baloldal térdre kényszerítette az országot”, de a helyzet kezelésére inkább fájdalommentes változásokat, magasabb nyugdíjakat, valamint a „családok helyzetének javítását” ígéri.

Az olasz sajtóban csak Cavaliere (lovag) névvel illetett Berlusconi – aki 1994–1995 illetve 2001–2006 között már volt kormányfő – „Ébresztő Olaszország!” választási jelszavával gyakorlatilag 2001-es kampányának receptjét kínálja: adócsökkentést és infrastrukturális beruházásokat a növekedés beindítására.

A kívülről jött ember

Fő riválisa, az 52 éves Veltroni, a balközép Demokrata Párt (PD) jelöltjeként afféle „kívülről jött ember” szerepével próbálkozik, annak ellenére, hogy immár harminc esztendeje van jelen az itáliai politikában.

Választási szlogenjét is a demokrata elnökjelöltségért küzdő, amerikai Barack Obama szenátortól vette át: az utcákat Olaszország-szerte a „Yes, we can!” (Igen, megcsináljuk!) olasz változata, a „Si, puo fare!” díszíti.

Veltroninak fontos, hogy érzékeltesse, változást hozna Romano Prodi balközép kormánykoalíciójához képest.

Januárban bukott meg Prodi

Prodi januárban bukott meg, miután elveszítette koalíciós többséget a szenátusban. Az olaszok által „unalmas ízűnek” mondott felvágott után La Mortadella gúnynévvel illetett bolognai professzor kormányzásáról a baloldal már ősszel véleményt mondott, amikor Prodi helyett inkább a népszerű római polgármestert, Veltronit választották a frissen alakult baloldali gyűjtőpárt, a PD élére.

Ő egyébként Berlusconihoz hasonlóan szintén az adóterhek és a bürokrácia csökkentésével, továbbá nyugdíjemeléssel kampányol, bár elkötelezte magát az állami kiadások első évben 0,5, majd azt követően évi 1 százalékpontos GDP-arányos csökkentése mellett. Mindkét kormányfő-jelölt javítana a gyerekek, fiatalok és a nők helyzetén, a közbiztonságon, és csökkentené Dél-Olaszország lemaradását.

A programok hasonlóságát egy apró kampányszínfolt azért megtöri. Az olasz politika állapotát híven jellemzi, hogy Veltroni egyik fő ígérete: pártja „nem indít olyan jelöltet, akit súlyos bűncselekmény miatt ítéltek el”. Aligha akad olyan olasz, akinek külön el kellene magyarázni, hogy az üzenet a korábban adócsalásért elítélt Berlusconinak – és szövetségeseinek – szól.

A legfrissebb felmérések szerint Berlusconi a szavazatok 45 százalékára számíthat, míg Veltroni nem sokkal kevesebbre, 39 százalékra, azaz a vártnál jobban megközelítette riválisát.

Elemzők szerint a várható szoros eredmény és a két párt hasonló ígéretei akár oda vezethetnek, hogy nagykoalíció, „Veltrusconi-kormány” jön létre. Annál is inkább, mert könnyen előfordulhat, hogy egyedül egyik párt sem lesz képes stabil többséget biztosítani, a korábbi, kispártokból verbuvált ingatag koalíciókkal pedig mind a bal-, mind a jobboldal megégette már magát.

(További részleteket a Figyelő legfrissebb számában olvashat!)