A mai Belgiumban, amelyben a flamand és a vallon (francia) közösség saját autonómiájuknak köszönhetően gyakorlatilag párhuzamos társadalomban él, sokan viccelődnek azzal, hogy az országot egyedül a „csoki, a sör és a király” tartja össze. Vagyis II. Albert népszerűsége kézzelfogható. A belgák hatodik királya rendkívül ügyesen bánik a médiával. 1994 óta egy föderális állam élén áll, az államalkotó népek (flamandok, franciák és németek) nyelvét anyanyelvű szinten beszéli, nyilvánosan állást foglal a különböző közösségek együttélése mellett és a rasszizmus, illetve a vallási intolerancia bármilyen formája ellen.
A királyért sem maradnának együtt
Különösen a gazdagabb flamand vidékek lakói körében, egyre erősebbek ugyanakkor a függetlenségi mozgalmak. Az indok: miért kell a gazdag flamand észak-nyugatnak eltartania a szegényebb és frankofón dél-keletet. A nyelvi intolerancia pedig komoly alkotmányos válságot idézett elő: az országnak 2007. június 10-től december 14-ig nem volt szövetségi kormánya, ugyanis a választásokon nyertes Yves Leterme, flamand kereszténydemokrata politikus nem tudott kabinetet alakítani, mivel ragaszkodott ahhoz, hogy Brüsszel egyik flamand külvárosa népszavazás útján leválhasson a hivatalosan kétnyelvű fővárosról. A nemzetiségi ellentétet jól bemutató politikai krízis feloldásához hozzájárult a királynak a tárgyban tett nyilatkozata is. Így végül Guy Verhofstadt, flamand liberális volt miniszterelnök átmeneti kormányt alakíthatott az új választások előkészítésére.
II. Albert belga király családjával (Fotó: MTI)
A történelmi példa szerint azonban kétséges, az uralkodó egyben tudja-e tartani az országot. A királyi intézmény népszerűbb a flamand közösségben, pedig a vallonok inkább pártolják az egységes Belgiumot. Így a belga király esetében is megállapítható: brit és spanyol kollégáihoz hasonlóan, az ország egységét nem annyira az uralkodó iránt érzett szimpátia, hanem sokkal inkább a gazdasági és politikai racionalitás garantálhatja. Egyrészt egy szétválás esetén kezelhetetlen Brüsszel helyzete, mivel a francia többségű város flamand területen fekszik. Másrészt a rengeteg gazdasági hasznot hozó EU- és NATO-intézmények politikai stabilitást igényelnek.
—-Skócia szakadna—-
Nagy-Britannia 2007-ben ünnepelte a királynő 80. születésnapját. II. Erzsébet 26 évesen került a trónra és már „csak” 9 év választja el legendás felmenőjének, Viktória királynőnek 64 éves uralkodási rekordjától. A királynő népszerűsége töretlen, tekintélyét nem tépázták meg személyét érintő botrányok, 620 jótékonysági szervezet munkájában vesz részt, már több mint egymillió brit állampolgárt vendégelt meg. Erzsébet a szilárd jellemet és a megbízhatóságot jelképezi Nagy-Britanniában. Az uralkodónő áthidalta azokat a nehézségeket is, melyeket a családját ért botrányok okoztak. Ráadásul kiszivárogtatták: Erzsébet odahaza vacsora közben megnéz néhány szappanoperát. Vagyis a brit háziasszonyok többsége azt érezheti, pont olyan, mint ők.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Nagy-Britanniában ne figyelnék aggodalommal a skóciai eseményeket. A 2007-ben megtartott választásokon a függetlenséget zászlajára tűző Skót Nemzeti Párt lett a legnagyobb politikai erő a helyi parlamentben. A demokrácia szokásait követve a többi politikai erő lehetővé tette, hogy a párt elnöke, Alex Salmond alakítson kisebbségi kormányt.
A független Skócia megtartaná a királynőt
Az új skót miniszterelnök a királynő népszerűségével kapcsolatban pragmatikusnak bizonyult: a beiktatását követő audiencián az uralkodónő felmenője által lefejeztetett utolsó skót királynő, Stuart Mária – korábban a helyi nacionalisták által erősen ápolt – emlékére fittyet hányva bejelentette, hogy egy független Skóciának is lehetne királynője II. Erzsébet, ahogyan ő az alkotmányos uralkodója Nagy-Britannián kívül 16 másik országnak, köztük például Kanadának és Ausztráliának is.
II. Erzsébet karácsonyi üzenete – még a skótok sem lennének meg nélküle (Fotó: MTI)
Pártja éves kongresszusán Salmond bejelentette: 2017-re független Skóciát akarnak. Ennek a folyamatnak aligha tudna gátat vetni egy uralkodó. Pláne úgy, hogy Erzsébet fia, Károly herceg még Angliában is népszerűtlen, a trón másik esetleges várományosa, Vilmos herceg pedig bár elfogadott, de meg sem közelíti nagymamája népszerűségét. Az más kérdés, hogy köztudott: a XVIII. századtól Skócia gazdaságilag csakis jól járt azzal, hogy Nagy-Britannia része. Talán ennek is köszönhető az az ellentmondásos tény, hogy a közvélemény-kutatások szerint a függetlenség híveinek száma messze elmarad a Skót Nemzeti Párt népszerűségétől.
—-Franco szelleme kísért?—-
Mára Spanyolországban I. János Károly király és családja közéleti szerepléseik és példás családi életük következtében népszerűvé vált. Pedig a család életútja nem függetleníthető a francoizmus örökségétől: hatalmukat Franco tábornoknak köszönhetik, 1969-ben a diktátor maga jelölte ki utódjának János Károlyt. A királyt a tábornok halála után, 1975-ben koronázhatták meg. Ekkor az eddig fasiszta bábnak vélt uralkodó új arcát mutatta: komoly szerepet játszott a demokratikus alkotmányos monarchia létrehozásában és keményen dolgozott a spanyol békés átmenetért.
I. János Károly spanyol király – kilépett Franco árnyékából (Fotó: MTI)
Közben Spanyolországban a demokrácia és a decentralizáció magával hozta a nemzetiségek autonómia-igényeit. A kvázi függetlenség felé a legtöbbet Katalónia, Baszkföld és Galícia tette, de szintén nemzeti alapon szerveződnek a Baleár-szigetek (a lakosság jelentős része katalán), Valencia (a tartomány belső részein a katalánnal rokon valenciai nyelvet beszélik) vagy Navarra (a lakosság egyharmada baszk anyanyelvű). Ráadásul a baloldali spanyol kormányok által támogatott decentralizáció következtében más, színtiszta spanyol régiók az „önálló történelmi entitáson” alapuló és egyre nagyobb kompetenciákat magának követelő közigazgatási egységek kialakításán fáradoznak.
János Károly mára kialakult népszerűsége a nemzetiségek körében nem érvényesül. Katalán és baszk nacionalisták rendezvényeiken gyakran égetik el a királynak Francóval készült közös fényképeit. Szemükben az uralkodó a spanyol nemzeti elnyomásnak és a Katalóniában, illetve Baszkföldön különösen kegyetlen Franco-diktatúra folytonosságának a jelképe. Így ha a teljes függetlenség kikiáltásától el is állnak, az nem az uralkodónak, hanem sokkal inkább a gazdasági érdekeknek lesz köszönhető: a fejlett katalán és baszk ipar termékeinek hagyományosan a kevésbé iparosodott többi spanyolországi terület a legnagyobb felvásárlója.
