Amikor az USA 110. kongresszusa január 4-én felesküdött, egy új éra vette kezdetét. 12 év után kerültek újra többségbe a demokraták mindkét kamarában: képviselőházban 233-202, a szenátusban 51-49 arányban. Ezzel ők határozzák meg a törvényhozás napirendjét mind az alsóházban, mind pedig a szenátusban, és ők adják mindkét ház bizottságainak elnökeit.
Az új kongresszus első néhány ülésnapján a demokratáknak sikerült egy sor szavazást végigvinniük – és meglepő módon sikerült elnyerniük jelentős számú republikánus szavazatot is. A törvények közül az egyik ráadásul nemzetbiztonsággal kapcsolatos, amiben hagyományosan gyengék a demokraták. A 2001-es terrortámadás után létrehozott 9/11-bizottság eddig még el nem fogadott ajánlásait iktatták törvénybe – méghozzá 68 republikánus vokssal. De érkeztek szavazatok a másik oldalról a minimálbér növeléséről, az őssejtkutatás kiszélesítéséről és az állami egészségügyet érintő törvényekről tartott szavazáskor is.
Ez leginkább azt bizonyítja, hogy ügyesen választották ki a szavazásra kerülő első ügyeket, de az is könnyen kiolvasható belőle, hogy biztos többségük elvesztése után kevésbé fontos a párthűség a republikánusok számára. (Hozzá kell tenni, hogy Magyarországhoz képest ez általában is igaz a washingtoni törvényhozásra.)
Óvatosan kezdtek
Az elemzői várakozásoknak megfelelően, az első hónapokban mind Bush, mind pedig a demokraták nagy része tartózkodott a kemény ütközetektől. A demokraták nem árasztották el a republikánus társaikat és a kormánytisztviselőket meghallgatások özönével az előző időszakkal kapcsolatos ügyekben, tartva magukat azon ígéretükhöz, hogy pártközi módon fognak dolgozni. Sokakat meglepett, hogy több kérdésben is sikerült megegyezniük a Fehér Házzal: a kereskedelmi, a bevándorlási és az innovációról szóló törvény kapcsán születtek nagyvonalú megegyezések.
Harry M. Reid és George Bush (MTI)
Pedig ha a kongresszus bekeményítene, akkor a pénzek megvonásával megnyirbálhatnák az elnök hatalmát. Sok demokrata úgy gondolja, hogy Bushnak komoly problémái vannak a kétpártos kormányzáshoz való hozzászokással. „Ő az Egyesült Államok elnöke, nem pedig az Egyesült Államok királya” mondta Harry M. Reid a szenátusi többség vezetője.
Az iraki meccs
Amint az várható volt, Bush és a demokrata többségű kongresszus első nagy ütközetére Irak kapcsán került sor. Az elnök, új stratégiájának megfelelően megnövelte az amerikai csapatok létszámát a térségben, a demokraták viszont csak úgy adtak volna pénzt ehhez, ha jövő áprilisig kivonulnak a közel-keleti országból – és elkölthetnek még pár tíz milliárdot jóléti kiadásokra. Bush felelőtlennek nevezte a kivonulás idejének meghatározását, mivel az szerinte csak a terroristák kezére játszana, ezért visszautasította a kongresszus által elfogadott törvényt. Az elnöki vétó semmissé tételéhez szükséges kétharmados szavazattöbbsége nem volt meg a demokratáknak egyik házban sem. Ennek ellenére nem tágítottak, és történelmi összetűzést vetítettek előre Bush elnökkel.
Az elfogadott pótköltségvetésben végül mégsem jelöltek meg határidőt az amerikai csapatok kivonására. Viszont a demokraták elérték további 17 milliárd dollár megszavazását jóléti kiadásokra, köztük hogy 1997 óta először emelkedik hivatalosan a minimálórabér – a jelenlegi 5,15-ről 7,25 dollárra. Sovány vigasz ez azok számára, akik tavaly novemberben azért szavaztak a demokratákra – és a szavazatok egy jó része innen érkezett –, hogy kényszerítsék ki az iraki háború befejezését.
A mérsékeltebb (középre húzó) demokraták azzal védekeznek, hogy az elkövetkező hónapokban még többször is szavaznak a témában, Bushon pedig egyre nagyobb lesz a nyomás. És ekkor valószínűleg majd azokra a mérsékelt republikánusokra is számíthatnak, akik már belefáradtak egy hihetetlenül népszerűtlen háború (és Bush) védelmezésébe.
—-Nem is igazán akarták a demokraták—-
Irak kapcsán a demokraták látszólag csapdahelyzetbe kényszerítették magukat – nyilatkozta lapunknak Dr. Magyarics Tamás amerikaszakértő, az ELTE docense és a Magyar Külügyi Intézet tudományos főmunkatársa. A szakértő szerint nyilvánvaló volt már az elején is, hogy a kongresszusnak kell majd engednie, hiszen a demokratáknak nem volt meg a kétharmados többségük ahhoz, hogy felülbírálják az elnöki vétót. Ha nem szavazzák meg feltételek nélkül, akkor a hadsereg más területeiről kell elvonni a pénzt, mint a kiképzés, a felszerelések, stb. Ez viszont úgy állította volna be őket, mint akik nem támogatják az amerikai katonákat.
Épp ezért Magyarics úgy véli, hogy a demokraták nem is akarták annyira a javaslatuk elfogadását, mint azt mutatni próbálják. Eszük ágában sem volt ugyanis a háború terhét magukra venni. Ezért nem is igazán akarták, hogy elfogadja Bush a javaslatukat, mivel azzal könnyen rájuk lehetett volna hárítani a felelősséget a háború elvesztéséért.
A katonák hazarendeléséről hozott kongresszusi határozat nem az első lett volna. Sőt az elmúlt tíz évben két ilyet éppen a konzervatív többségű kongresszus fogadott el Clintonnal szemben. 1993-ban a republikánusok egyik nagyágyúja, a demokraták mostani törvénytervezetének leghevesebb bírálója, John McCain szenátor követelte leginkább, hogy azonnal állítsák le a Szomáliában lévő hadműveletek finanszírozását, és hozzák haza a katonákat, miután Mogadisuban megöltek 18 amerikai tengerészgyalogost. A kongresszus végül teljesítette Clinton kérését, hogy 1994-ig kapjon pénzt a csapatok kivonására, de azután megszűnt a költségvetési támogatás.
Ugyancsak még Clinton idején, 1999-ben hasonló törvényt fogadtak el, ami megvonta a Haitin állomásozó csapatoktól a költségvetési finanszírozást 2000 májusa után. A leghíresebb eset azonban minden bizonnyal a vietnami háború végén hozott döntés a külföldön tartózkodó csapatok pénzelésének leállításáról. Az 1973-as határozatnak, mire a törvény megszületett, már csak szimbolikus jelentősége volt, mivel ekkorra az USA befejezte a harci cselekményeket.
Együttműködés több ügyben is
A kongresszusi többség elvesztése egyes esetekben még jól jöhet az elnöknek. Így volt ez például Bill Clintonnal is, amikor 1994-ben a republikánusok kerültek többségbe a törvényhozásban. Segítettek neki például a szociális rendszer átalakításában, amit a saját pártjával, a demokratákkal nem tudott volna véghez vinni a törvényhozásban.
Ugyanígy Bushnak a januári változás könnyebbé tette, hogy elérje célját a bevándorlási rendszer megreformálásában (még ha a javaslatot most el is napolta a szenátus). A kereskedelmi megegyezésben a Bush-kormány valószínűtlen partnert talált Charles B. Rangelben, egy kemény harlemi demokratában. A Fehér Ház elfogadta követeléseit a gyerekmunka és a környezetvédelem figyelembevételére egy jó pár függőben lévő kereskedelmi egyezmény megkötésénél. Ez szinte biztosan lehetetlen lett volna, amikor a republikánusok irányították az alsóházat. Az bevándorlás ügyében Bush álláspontja eleve közelebb volt a demokratákéhoz, mint a republikánusokéhoz, és néhányan nem is titkolják, hogy dühösek az együttműködés miatt. Azt vetik Bush szemére, hogy túl sok engedményt tett a bevándorlás ügyében, miként Clintont is sok kritika érte saját pártjából, hogy túl sokat engedett a jóléti rendszer átalakításánál.
—-Az elnökválasztásra készülve—-
Az elnök és a kongresszus összetűzésének értékelésénél nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy jövőre elnökválasztás lesz az Egyesült Államokban, és a demokratáknál a jelöltségért folytatott verseny már javában folyik. Ezt jelzi, hogy a demokrata elnökjelöltek nem szavazták meg a törvényt, mert kikerült belőle a csapatok hazahívására vonatkozó határidő. De a demokraták többsége nem nagyon erőlteti a nagy és kockázatos ütközeteket az elnökkel. Inkább előre tekintenek, és egy új párthagyaték megteremtésére koncentrálnak.
Pártközi munkát ígértek, amihez eddig nagyrészt tartották is magukat. El akarnak kerülni mindent, ami a 2008-as fehér házi győzelmüket veszélyeztetheti. De ugyanígy a republikánusok előtt is ott lebeg a jövő évi választás. A népszerűtlen háború további támogatása tovább ronthatja a párt helyzetét azután, hogy tavaly novemberben már elveszítette a kongresszusi többségét. Az elnökválasztás mellett ráadásul még részleges szenátusi választások is lesznek. Éppen ezért a szenátusban ülő republikánusok egy része nagyobb hajlandóságot mutat a kompromisszumra.
Kulcsszerepben: Nancy Pelosi
Ebben fontos szerepe lehet Nancy Pelosinak, az új, demokrata többségű képviselőház elnöknőjének. Pelosi egyébként házelnökké való megválasztásával történelmi sikert ért el: ő a legmagasabb választott tisztségbe jutott nő, méghozzá olasz-amerikaiként. Pelosi ugyanis a harmadik az állami rangsorban: elnök – alelnök – képviselőház elnöke. És velejéig demokrata. Ezért bár nagyon sok jó dolog mondható el róla, az a legkevésbé, hogy képes lenne a pártos megosztottságot elegánsan áthidalni – írta róla Mark Shields – a NYT újságírója.
Mégis ő az, aki megmentheti Bush elnökségét. Ha ugyanis Bush egyetlen hagyatéka Irak marad, akkor halott ember – politikailag és történelmileg is. Ha valamit el akar érni a társadalombiztosítással, a környezetvédelemben vagy energiapolitika terén, akkor ebben a legértékesebb partnere Pelosi lehet.
Nancy Pelosi és George Bush (MTI/EPA)
De ehhez Pelosinak először a saját pártjának a frakcióját kell egyben tartania. Érezhető a feszültség ugyanis a demokraták nagyobb, liberális része és a mérsékeltebb, „blue dog demokraták” tömbje között. Ez nemcsak az iraki háborús pótköltségvetésről való szavazáskor derült ki – sok demokrata megszavazta azt, de Pelosi ellene voksolt –, hanem sokkal előbb, az alsóházi többség vezetőjének pozíciójáért. Pelosi régi szövetségesét és keményen háborúellenes John Murtha-t szerette volna a pozícióban látni, míg mások a hagyományosan mérsékelt Hoyer-t támogatták. Ezt a harcot Hoyer kényelmesen 149-86 arányban nyerte meg.
A következő másfél-két év mind a demokraták, mind a republikánusok egységét próbára fogja tenni. Az alsóház demokrata vezetése kemény küzdelemmel tudja csak maga mellett tartani a mérsékeltebb (jobbra húzó) részeit a pártnak, miközben a kompromisszumok miatt meg kell békéltetniük a liberálisabb tábort is. A szenátusban lévő demokratáknak viszont a republikánusokkal kell egyezkedniük azért, hogy ne blokkolják a kezdeményezéseiket, nehogy egy semmit nem végző kongresszus legyen belőlük, mint az előző volt. Ezzel szemben a republikánusok sokszor megpróbálják majd bizonyítani következetességüket és határozottságukat, hogy felmutassák a hihetetlenül népszerűtlen Bush elnöktől való, újrafelfedezett függetlenségüket. Az amerikai belpolitikában érdekfeszítő játszmákra lehet tehát számítani az elkövetkező másfél évben – amik a hagyományoktól eltérően, most az USA külpolitikájára is hatással lehetnek.
